2013. december 27., péntek

Elveszett három hét

Vannak olyan könyvek, amik valamilyen meghatározhatatlan oknál fogva vonzzák az olvasóját. Gabriela Adamesteanu története is hasonló hatással volt rám. Tudtam, hogy el kell olvasnom, csak most, hogy már elolvastam, fogalmam sincs, hogy miért kellett elolvasnom. Ráadásul az is biztos, hogy most volt itt az ideje, mert megszólított a polcról. Három hetembe került, és igazából egyáltalán nem élveztem, és ennek ellenére nem hagyta magát letenni, vagy előrelapozni. Ki kellett, hogy olvassam. Nem volt elég lelkierőm arra, hogy azt mondjam, nekem ebből ennyi elég, és nem vagyok rá kíváncsi tovább, becsukom, és félbehagyva visszateszem a polcra. Volt benne egy erő, ami ezt nem engedte, és igaz, hogy három hetembe került, de kiolvastam.

A történet igazából nem szól semmiről. Vica, a szebb világot is megért román hölgy egy napját követhetjük nyomon. Először sógornőjéhez és annak fiához tart. Majd korábbi eltartóihoz utazik tovább, hogy megkapja havi járandóságát, amivel kisegítik őt és férjét, azt a vén marhát a nyugdíj mellett. Közben apró rezdüléseket ismerhetünk meg Bukarest életéből, és még nagyobb falatokat Delca asszony múltjából. Megérkezve Ivonához, Sophia nagysád lányához, aki egykoron munkával látta el Delca asszonyt a nehezebb időkben, belépünk egy letűnt kor elpusztult romjai közé. Megkezdődik a nosztalgiázás, ami nyilvánvalóan minden egyes találkozás alkalmával így történik, és hirtelen egy fél évszázadot lépünk vissza a múltba, hogy több száz oldalon keresztül több szereplő szemszögéből egy pár órát felölelő délutáni beszélgetést hallgassunk meg. Itt van Ivona, csak kicsiben, édesanyja, édesapja, Margot nagynénje, és még sokan mások. Az emlékezés végével visszatérünk a jobb napokat is látott jelenbe, és Delca asszony hazafelé készül.

A beszélgetésekből mozzanatokat ismerhetünk meg az I. világháború román hadszínteréről, az akkori román politikáról. Nem tudok sokat a román történelemről ebből az időből, sőt mondhatnám, hogy semmit, még a nevek sem voltak ismerősek, éppen ezért nagyon unalmas volt a politikai viták nyomon követése. Meg persze furcsa volt olvasni, hogy örülnek a románok, amikor egy ponton áttörték a magyar védelmet. Az ő szemszögükből Erdélyt elvették tőlük, és vissza akarják kapni, a mi nézőpontunk ugye ez teljesen más. Voltak nagyon nyers leírások is egy-egy bombatámadásról, amikor hirtelen az úr és a szegény elveszti társadalmi pozícióját, és már csak az életben maradás a legfőbb cél. Itt már nem számít ki vagy, és honnan jöttél, csak egy számít, hogy segíts a másikon, és talán élve megússzátok.

Az egész történetben váltakoztak a nézőpontok. Ugyanazt az eseményt a szereplők szemszögéből, gondolataikat hallva ismerjük meg. Egymás szemében mézes-mázosak, de ugyanakkor tudjuk azt is, hogy valójában mit gondolnak a másikról. Ez segített közelebbről megismerni a szereplőket, mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülhettem velük. A jellemábrázolás is jól sikerült. Ezért a nézőpontok váltásának követése sem volt nehéz, ami az írásmód stílusának váltakozásával is könnyen megkülönböztethető volt. Mégis idegesített sokszor. Nagy odafigyelést és koncentrációt követel ez a fajta megközelítés. Nem lehet csak úgy kikapcsolni az agyat, és haladni a sorokkal, nem, ez a könyv megkövetelte magának a figyelmet, és ebből kifolyólag nem eresztett. Valahol itt rejlik a könyv zsenialitása, ami biztos megtalálja a maga közönségét. Értékelem ezt a zsenialitást, de nem az én világom. Alapvetően kedvelem azokat a könyveket, amiben nem történik semmi, és mégis jól meg van írva. Ezt az érzést azonban nem találtam meg Az elveszett délelőttben. Jó könyv valahol, valakinek, de nem nekem és nem most.

A kiadás viszont roppan igényes. Kis méret, kemény kötés, védőborítós, hófehér lapos. Már csak egy vászon könyvjelző hiányzott volna belőle. Meg az, hogy a macska ne rágja meg a sarkát... :)

Gabriela Adamesteanu: Az elveszett délelőtt. Európa Könyvkiadó, 2010.

2013. december 24., kedd

Boldog karit!

Minden kedves olvasómnak nagyon boldog karácsonyt kívánok! Rengeteg sok könyvet a fa alá, és nyugodt perceket a következő napokra az olvasásukhoz. :)

 

2013. december 14., szombat

Legyen Lista 2014-re?

Úgy november közepén, vagy már a végén, nem emlékszem pontosan, szerintem idén nem is volt november, amilyen gyorsan elillant, szóval akkor elhatároztam, hogy csakazértis teljesítem a 2013-as Várólistacsökkentést. Össze is vadásztam gyorsan a polcokról a maradék köteteket, azóta is egy stócban várakoznak, és a következő olvasnivalót közülük választottam. Sorra beleolvastam az elejükbe, majd vártam, hogy valamelyik megszólítson. A történetárus nyert, mert sunyi módon beleolvasta magát a kedvembe. Aztán az első ötven oldal után úgy döntöttem, hogy csak azért, mert teljesíteni akarom a kihívást, nem fogok előre meghatározott könyveket olvasni, amihez nincs is annyira kedvem, és félő, hogy nem fog tetszeni. Mert az első ötven oldal egyáltalán nem tetszett. Eddig jutottam az első nap. Aztán aludtam, meg eltelt a következő munkanap, és amikor újra hazafelé tartottam, és olvastam, valahogy teljesen más érzéseim születtek. Vagy pont volt ott a történetben egy törés, vagy az éjszaka leple alatt átmosta Gaarder az agyamat... Mert aztán a végére egész tetszett, de mégis átrohantam az egészen, és talán nem is értettem meg igazán, mert úgy érzem a könyv szenzációs, csak én nem olvastam megfelelően, vagy nem a legjobb pillanatban találtunk egymásra. És ez azért, mert listacsökkentettem, és nem a kedvem után mentem, amikor a következő olvasnivalót választottam. Ezek után meggondoltam magam...

Nem voltam azért annyira sikertelen idén a Várólistacsökkentésben, mert mind a két listából 5-5 darabot olvastam, szóval az összesen 10 darab, és 12-t kellene teljesíteni (persze a 24 a cél), és az olvasottak között volt olyan természetesen, amit különben nem biztos, hogy a kezembe vettem volna, és mégis nagyon tetszett. Időm is lenne teljesíteni a kihívást, hiszen van a könyvkupacban vékonyka könyvecske is, de úgy döntöttem, hogy nem fogom erőltetni, ha nincs kedvem hozzá. Úgy júniusig egész jól haladtam az olvasással, de aztán a könyvtárból nagy kincseket tudtam kivenni, így inkább azokat olvastam, mint a sajátjaimmal haladtam. A listacsökkentéssel így jól lemaradtam. Lassan az összes könyvemet felhelyezhetném a Várólistacsökkentős kihívás polcára, mert alig vásároltam idén, és inkább könyvtárból kölcsönöztem. Ebből kifolyólag csak random tudnék megjelölni 24 olyan kötetet, amit illene elolvasnom. Mivel egyre kevesebb időm van olvasni, azt csakis kedvtelésből szeretném, és nem kényszerből. Nem panaszkodásképpen írom, mert tökéletesen meg vagyok elégedve azzal, hogy olyan könyveket olvasok, amikhez kedvem is van. :)

Lényeg a lényeg, hogy idén nem készítek Várólistacsökkentős listát, és ettől most felszabadultnak érzem magam. :)

Mindenki másnak sok sikert kívánok a 2014-es Várólistacsökkentéshez! :)

2013. november 30., szombat

A kék szűz

Tracy Chevalier műveihez még nem volt szerencsém. A legutóbbi könyvtáras körutamon sem volt célpontban, sőt a Könyvtáras várólistámon sem volt fenn. Mégis, ahogy a könyvek között bogarásztam, megláttam, megszaglásztam, és magammal hoztam. Tudtam, hogy másoknak tetszett, tudtam, hogy nem lehet olyan rossz, mellé nem lőhetek. Ha mégis, akkor is bármikor visszavihetem. Az öt kivett könyv közül legutoljára került rá a sor, de úgy, hogy gondolkodtam rajta, hogy nem is olvasom el, visszaviszem, aztán majd egyszer talán újra kiveszem. Aztán szombaton délben, ahogy valami olvasnivaló után kutattam, hogy elüssem az időt, amíg az uram haza nem ért, ez a könyv szólított meg. Levettem a polcról, beleolvastam, és abban a pillanatban elkapott egy érzés, hogy nekem ezt most olvasnom kell. Annyira jól sikerült elkapnom a hangulatot, hogy este tízre ki is végeztem.

Nagyon szeretem az enyhén misztikus, régi időkbe visszakukkantós történeteket. Bolondja vagyok a lelkeken átívelő emlékek és személyiségek elemzésének. Félelmetes, néha ijesztő rádöbbenni olyan viselkedésmintákra, amiket dédszüleink cselekvései okoznak. És mi a helyzet akkor, ha ez több száz évre nyúlik vissza? 

Chevalier története két szálon fut, egymástól több száz éves különbséggel, mégis ugyanolyan hangulattal, ami egyáltalán nem véletlen. Az amerikai Ella férjével egy francia kisvárosba költözik. A franciákhoz úgy próbál beilleszkedni, hogy őseire hivatkozva nevét francia hangzásúvá változtatja. Idegenként azonban nehéz beolvadni, amit a város lakói sem segítenek, kivéve a szabad szájú könyvtárost. Ella családfakutatásába ő is belemerül, és miközben nem is tudják milyen titkokra derül fény, mindkettejük élete gyökeres fordulatot vesz. Mindezek közben röpke négy évszázaddal korábban Isabelle történetét is nyomon követhetjük, akit vörös haja miatt gúnyolnak falujában. Szűz Mária iránti szeretete miatt boszorkánysággal is vádolják. Fiatalságának naivitását kihasználta a falu egyik tehetős családjának fiacskája, és sikeresen teherbe is ejtette. A Tournier fiú kiállt Isabelle mellett, és feleségül vette. A hugenotta családra nehéz sors várt a vallásháborúk idején, ami miatt menekülniük is kellett. Közben olyan események történnek, amik aztán az utókornak biztosítottak pár rejtélyt. A két szálon futó történet aztán egy helyen összeforr, de addig is érdekes hangulatával egy izgalmas elbeszélést követhetünk nyomon.

Jó időben, jó helyen találtuk meg egymást, annyira, hogy egyszerűen beleszerelmesedtem az írónő előadásába és hangulatteremtésébe. Ki is vettem a könyvtárból három másik kötetét, hogy megbizonyosodjam, valóban olyan jó, mint ahogy A kék szűzben megismertem. Kíváncsian várom a történeteket, de azért vigyázok, nehogy besokalljak tőlük.

Tracy Chevalier: A kék szűz. Geopen, 2009.

2013. november 24., vasárnap

Ő? Ő?! Ő!

Néha elkap az érzés, csak úgy, hogy Vaszaryt olvassak. Igazából majd' minden könyve ugyanarról szól, és nem is ezért olvasom, hanem a hangulata miatt, és mert imádok visszautazni a '20-'30-as évekbe. Ha lehetne, a legszívesebben ez az a kor, amibe időutaznék. Annyi változás, annyi újdonság alkotta ezeket az évtizedeket. Ledobni az arisztokratikus álarcot, nyitottnak lenni a világra, befogadni a változást. Egyébként a Downton Abbey sorozat 4. évada is most a '20-as években játszódik, és csuda érdekes figyelni, ahogy a tradíciók összetörnek, és az új szelek tovafújják őket. De ami változás a briteknél, az egy lavina a franciáknál, nem igaz? 

Vaszary következő férfi főszereplője is Párizsban keresi a boldogságot. Ugyanis ott a nő, a Nagy Ő, de lehet ez a nő nem a Nagy Ő? Vagy talán az a bájos 17 éves kiadóban dolgozó lányka lenne az? Vagy talán az a kis formás olaszocska? Nagy kérdés. 

Mindig érdekes férfi szemszögből látni a szerelmet, a fájdalmakat és a gyötrődést. Látni azt, hogy nem csak nekünk, nőknek okoz fájdalmat egy-egy pasi, amikor összetöri a szívünket, hanem azért a pasik is igencsak meg tudnak zuhanni egy-egy félresikerült szerelmi kapcsolat miatt. Ilyenkor mindig rájövök, hogy ezek a pasik ugyanolyanok, mint mi, nők.  

Ha lecsupaszítom a sztorit, rájövünk, hogy több van ebben a könyvben egy komikus történetnél, igenis komoly érzelmek kapnak szerepet a könyvben, mint csalódás, magány, megértés, elhagyás, megcsalás, elengedés, áldozatot hozni. Hiába vicces az előadásmód, mert néha a sok fájdalom csak így viselhető el, azért olykor-olykor odacsapott. A vége nekem kicsit csöpögős lett, de erre mondják azt, hogy szép. Csak nekem ez a "szép" már annyira nem szép.

Nem lett kedvenc Vaszary, de a hangulata miatt mindig megéri őt olvasni. Szeretem, hogy a való életet vonultatja fel a könyveiben, a dolgozó, nehezen boldoguló társadalmi réteget, aki a nagypolgári, vagy néha arisztokrácia köréből választ párt, amiből aztán még nagyobb kalamajka származik. Jó volt látni egy kiadó működését, ha még csak annak egy apró szeletét is mutatta be. Érdekes volt a lakásínség, mint olyan létezését megismerni, és a vele járó apró kellemetlenségeket komikus felhanggal előadva olvasni. Tehát jó volt, de csak olyan egyszer olvasósan jó.

Vaszary Gábor: Ő. Helikon Kiadó, 2006.


2013. november 4., hétfő

Megjött!!!

Murakami új regénye! Előkarácsonyi ajándék lesz, vagy kibírom karácsonyig? :)

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei, avagy egy újabb eszement cím. Nagyon kíváncsi lettem rá. Meg az is isteni sugallat, hogy hosszú hetek óta nem nyitottam meg egyetlen könyves hirlevelet sem, és ma megnyitottam a libriset, amiben pont benne volt. Szóval ugye, hogy kell nekem? :)


2013. november 2., szombat

Zafón újratöltve

Nagyon féltem az első újraolvasós élményemtől. Az volt a sztereotípiám, hogy emlékezni fogok a könyvre, és ezért unalmas lesz. Ambivalens érzésekkel zártam a könyvet: egyrészt örültem annak, hogy nem volt unalmas, mert szinte nem emlékeztem semmire; másrészt nem örültem annak, hogy szinte nem rémlett semmi a könyvből. Az utolsó kb. ötven oldal terjengett a memóriámban a könyvről az olvasás előtt, és valóban, erre a részre emlékeztem a leginkább. Nem voltak ismerős mondatok, pedig ahogy olvastam, egy-két furcsa mondatnál el is gondolkoztam, hogy miért nem emlékszem erre a mondatszövésre, erre az idegen szóra, stb. Egyszerűen nem rémlettek. Szóval felbuzdulva a pozitív tapasztalaton elkezdtem számba venni azokat a történeteket, amik az újraolvasós polcomon várakoznak, pl. Kafka a tengerparton, Appassionata, Utazás a koponyám körül, Két fogoly. Vannak benne olyanok, amiket értelmezési kérdések miatt kellene elolvasnom, de vannak olyanok is, amiket olyan gyorsan befaltam, és annyira tetszettek, hogy nem élveztem ki teljesen. Na őket valóban megérné még egyszer elolvasni.

Visszatérve az Angyali játszmára. Az újraolvasás indoka A mennyország fogságában volt. Derültek ki ott olyan információk, amikről úgy gondoltam, segíthetnek David Martín történetének megértésében. Azt tudtam, hogy elsőre nem boldogultam vele, nem értettem, olyan össze-visszának éreztem. Igaz, hogy nem is jó időben olvastam, csak pörgettem az oldalakat az ujjaim alatt, de a betűk nem jutottak el a tudatomig. Pedig teljesen egyértelmű a történet, csak egy picit oda kell figyelni. Nyilván a harmadik kötetben kiderültek merőben hozzásegítettek az újraértelmezéshez, de mégis úgy éreztem, hogy anélkül is megérthető.

Most már lubickoltam Zafón Barcelonájában, élveztem a mondatszövést, élveztem a gyönyörű képeket, amiket megalkotott. Igyekeztem az emlékezetembe vésni egy-egy mozzanatot, hogy a tavaszi Barcelonai utazásomkor akár fel is kereshessek pár helyszínt. Hát nem lenne izgalmas? :) Azt vettem észre, hogy olvasok reggel a buszon, pedig akkor nem tudok, mert elalszom, olvasok vacsi közben, vagy olvasok hétvégén a reggelinél. Tudni akartam a folytatást, nem akaródzott megválni a történettől, Martíntól, Barcelonától. Most vége lett a történetnek, de mégsem bántam, mert megkaptam tőle azt, amire vártam. Lezárult több korábban nyitva maradt kérdés, és jött hozzá még több, hogy epekedve várjam a negyedik kötetet. Mikor jön? Jesszus, belegondolva az itt nyitva maradt kérdésekbe, A szél árnyékánál elfeledett nyitott kérdésekbe, és A mennyország fogságábanban felmerült kérdésekbe, a negyedik kötet vagy egy monumentális, olyan minden a helyre került történet lesz, vagy megint egy viszonylag független, és nem tudunk meg semmit történet. Én személy szerint az előbbire szavazok. Ti mit gondoltok?

U.i.: Ma voltam egy olyan házban, ahol volt egy olyan írógép, mint a borítón. El akartam hozni, kell nekem egy olyan.

Carlos Ruíz Zafón: Angyali játszma, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2008.

2013. október 27., vasárnap

Nagyon mérges Off-topic

Én ritkán vagyok iszonyatosan mérges, nagyon nehezen lehet engem felbosszantani, általában mindenben a jó oldalt nézem, de ebben az esetben egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a dolgok mellett. Az egész úgy kezdődött, hogy múlt szombaton nagyon fincsi epres sajttortát ettem a Zila Cukrászdában. Az isteni gondviselés ezt követően elém kevert egy spúros újságot, amiből kiderült, hogy akciós lesz a mascarpone. Mi ez, ha nem egyértelmű jelzés, hogy a hétvégén sajttortát kell sütnöm. Minden szép és jó volt, egészen addig a pillanatig, amikor a recept azt kérte tőlem, hogy a felolvasztott margarint (rama) keverjem hozzá a többi összetevőhöz. Keverem, keverem, minden szép és jó, majd egyik pillanatról a másikra betúrósodott az egész. Nem, nem volt forró a margarin, és nem volt hideg a mascarpone, csináltam már, tudom, mit hogyan kell. Mindezek ellenére gondoltam, teszem egy próbát, megsütöm, ha már úgyis ez volt szinte az utolsó hozzávaló. Hát ne tudjátok meg, milyen végeredmény lett. Egy nagy trutyi, aminek az alja valami túrós izé, a teteje pedig egy merő zsír/olaj/tök mindegy mi. Szóval ment a kukába az egész.

Viszont megígértem az uramnak, hogy a héten nem marad süti nélkül, így másnapra, vagyis ma gesztenyés muffint terveztem paleo módra. Elkezdem kikeverni a margarint nádcukorral, hogy szép habos legyen. Nem volt gond, bár nem habosodott igazán, de mindegy, kitartó vagyok, áram van, a karom sem fárad annyira, keverjük tovább. Abbahagyom, megyek tojásért, pakolom bele az első tojást, kezdem keverni, és az egész kezd megint betúrósodni. Gondoltam, talán a nádcukor lesz a hibás, félretettem, és újra kezdtem kristálycukorral. A második tojás után ugyanaz lett az eredmény. A recept szerint, kicsit fura állaga lesz ilyenkor a cuccnak, ne ijedjek meg. De ez az állag még annál is rémisztőbb lett, mert ilyet még nem láttam. Halloween-i rémálom? Hívom anyát, hogy most én vagyok a hülye, vagy mit csináltam rosszul? Elmondtam, mit csináltam, és értetlenül állt a dolog előtt, hiszen nem rontottam el semmit, mégis valami gusztustalan izé lett a végeredmény. Ráadásul nem is arról volt szó, hogy az adott kocka rama lenne a rossz, mert az első verziónál két különböző rama került bele, amit kb két hetes különbséggel vásároltam. Hogy lássátok is, hogy miről beszélek, íme pár kép. A fehér tálban csak a rama van és nádcukor. A kék tálban a rama mellett kristálycukor, és már két tojás is, és nem, az a sárga nem a tojás, hanem a zsír. És az a legdurvább, hogy amíg készítem a fotót, addig a keverőszárról csöpög le a kiváló olaj.







A szavatossága jó, nincs megavasodva, rendesen volt tárolva. Akkor mi a jó fittyfenéért lett ez ilyen? Az bosszant, hogy kidobtam egy valag pénzt az ablakon, meg elvitte egy csomó időmet, és még fel is vagyok paprikázva miatta. Meg is ittam mérgemben egy pálinkát, majd a már felolvadt gesztenyéből, némi zabpehelyből és tojásból csináltam gesztenyés kekszet, ami viszont nagyon fincsi lett.

Amúgy ez a rama az az új receptes, amit annyira reklámoznak, hogy milyen überfasza sütéshez és krémekhez. Hát nem tudom, ha ezt nem tüntetik el a polcokról, akkor nem lesz valami sok karácsonyi süti a karácsonyi asztalnál. Az egyszer biztos, hogy én befejeztem a rama vásárlását. Ezeket a képeket egyébként a ramanak is el fogom küldeni, hogy nézzék meg, milyen jól kitalálták ezt az új receptet...

Puffogásnak vége.

2013. október 18., péntek

A mennyország fogságában

Zafón roppant érdekes egy figura lehet, biztos imádnám, ha hasonlóan beszélne a valóságban is, mint ahogy a könyveit írja. Na persze ahhoz nagyon ügyesnek kéne lennem spanyolból, de ha megismerkedhetnék vele, és beszélgethetnék vele, az hatalmas motiváló erő lenne a tanuláshoz. Nem gondoljátok?

Előnyömre vált, hogy nem a megjelenés után olvastam azonnal, így rögtön pár értékelés segített nekem a nagy elvárások eltörlésében. Zafónnak Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának eddig minden epizódját sikerült teljesen különbözően megírnia. Kezdve A szél árnyékával, ami szinte minden olvasót rögtön magához vonzott. Aztán az Angyali játszma már megosztó lett olvasói körében. Engem is megvezetett, nem igazán kaptam meg tőle azt, amire vártam. A harmadik kötet után pedig elmondhatom, hogy nem is az volt a célja Zafónnak, hogy ugyanazt az ívet folytassa, amit elkezdett. A mennyország fogságában segíthet megérteni az Angyali játszmát. Éppen ezért, amíg frissek az emlékek, újra fogom olvasni. Itt is megjelenik David Martin, a második kötet főszereplője, és nem mondhatnám, hogy olyan állapotban, ahogy ott megismerkedhettünk vele korábban. 

Ez a kötet lényegében Fermín története, aki éppen nősülni készül, elveszi imádott Bernardaját. Csakhogy valami emészti őt, valami miatt mégsem várja annyira az esküvő napját, valamit titkol mások elől. Daniel, aki idő közben felcseperedett, addig-addig faggatja barátját, amíg az végül elé nem tárja múltja sötétebb bugyrait. Visszarepülünk vele a spanyol polgárháború végnapjaiba, és végig kísérjük életét a bebörtönzéstől egészen a könyv jelenébe.

Ahogy a titok kiderül, azonnal elkezdi behálózni a többi szereplőt is. Kiderülnek eddig homályba veszett kapcsolódási pontok, amik aztán még nagyobb homályba burkolóznak. Előkerülnek a kirakós újabb darabjai, amik a helyükre kerülnek, mégis ahogy egyre több kirakós kerül a helyére, annál nagyobb lesz a rejtély a végkifejletet illetően. Körvonalazódik a befejező kötet témája is, hiszen nyitva maradt egy kérdés, és eljön majd szerintem a nagy leszámolás pillanata is. Hogy kit érint, és kivel, az maradjon a jövő zenéje.

Én nagyon élveztem olvasni a könyvet, majdnem ki is olvastam egy pesti vonatos kiruccanás alatt. Csak az volt a baj, hogy a könyv vége előtt kb. 30 oldallal egyszer csak az epilógus következett. Nem igazán értettem az okot, majd sajnos rá kellett jönnöm, hogy a kiadó az utolsó huszonx oldalt az előző két kötet bemutatására szentelte. Csúnyán meg voltam vezetve, meg kell mondjam. Éppen bele vagyok merülve a történetbe, amikor nem várt módon vége szakad. Ez roppant bosszantó tud lenni.

Várom nagyon a befejező részt, közben újraolvasom az Angyali játszmát, és álmodozom, hogy perfekt spanyol nyelvtudással a barcelonai tengerparton szieszta idején kávét szürcsölgetve beszélgetek Zafónnal. Ő elmeséli, hogyan írta a könyvet, én meg bőszen bólogatok, és rengeteg kérdést teszek fel. Ti meg olvassatok Zafónt, de vigyázzatok, mert mindig tud újat mutatni.

Jah, és meg kell szereznem magamnak a könyvet, mert sajnos a könyvtárit nem tartogathatom magamnál az idők végezetéig. :)

Carlos Ruíz Zafón: A mennyország fogságában. Ulpius-ház, 2012.

2013. október 12., szombat

A szél neve

Úgy a legjobb könyvtárba menni, hogy van elképzelésed arról, hogy mit vegyél ki. A frissen visszavitt könyvek között bóklászva viszont azonnal fel tud borulni a lista. Hirtelen megpillantasz egy olyan könyvet, ami nem volt a listán, mégis szeretnéd elolvasni. Állsz előtte vágyakozva, hogy most mi is legyen. Kiveszed azokat, amiket eleinte terveztél, és otthagyod, amit megpillantottál, vagy gyorsan megkaparintod, és viszed magaddal, hiszen még nem tudhatod, hogy a listádon szereplő könyvek az utolsó szálig elérhetőek-e. Ez esett meg velem és a A szél nevével. Mert persze Pöfivonat jóvoltából már megtudtam egyet, s mást A szél nevéről, és abszolút várólistás volt. Nekem sajnos nem nyújtotta azt az elsöprő élményt, mint neki, de így is szuper volt három héten át nyomon követni az eseményeket, és azon agyalni, hogyan lehetne ketté osztanom a tudatomat, és akkor mi mindent tudnék csinálni egyszerre. :)

Igazából a főszereplővel volt a legnagyobb gondom ebben a könyvben. Na nem akkor, amikor még csak ismerkedtünk vele a legelején. A Jelkő fogadóba érkezve a tulajdonosban egy titokzatos ismeretlenre bukkantam, akinek kiült a szomorúság a szemében a múlt emlékeitől. Olyan érzésem volt, hogy rejteget valamit, de friss vendégként a fogadóban még nem jár ki a tisztelet, hogy megismerhessem történetét. Csak messziről figyeltem, mert volt benne valami, ami megfogta tekintetem, és nem eresztette. Szépen lassan, fokozatosan kerültem hozzá közelebb, majd egy messzi földről betévedt krónikás végre rávette, hogy mesélje el történetét. Én a fogadó sötét sarkában ücsörögtem, szerencsére rám se hederítettek, így ismerhettem meg Kvothe életét egészen a kezdetektől. 

Kisfiúként még nagyon bájos egyén volt. Tele kíváncsisággal, tudásvággyal, és szeretettel. Kiválóság volt a maga nemében. Itt még nagyon szimpatikus volt nekem, igyekeztem átvészelni vele az utcán élés nehézségeit, nekem is fájt minden egyes ütés, amit kapott, és várakozva iratkoztam be vele végre az egyetemre. Itt kezdődtek a problémák. Nagyon ellenszenvessé vált a szememben, mert sokkal többnek gondolta magát másoknál. Volt alapja természetesen, de nekem sokkal jobban tetszenek a csendes, visszahúzódó zsenik. Kvothe végig tudta magáról, mire képes, és ezt nem félt kinyilatkoztatni, mindenkinek megmutatni. Vártam már, hogy végre törjék le a szarvát, de valahogy újra és újra nyertes pozícióba került. A szerelem kissé enyhített a nagyképűsége élén, de még nem jött meg az áttörés, talán a következő részben.

Ami nagyon tetszett, az a tudat fölötti uralom. Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy az elmét két részre osztani, és mindegyikkel másra koncentrálni, de ha létezik, meg szeretném tanulni. Rengeteg előnye van annak, ha valaki ilyenre képes. Már csak elég kitartónak kell lennem ahhoz, hogy el tudjam sajátítani. 

A rengeteg oldal ellenére nagyon szívesen olvastam a könyvet. Még annak ellenére is, hogy Kvothe néha ellenszenves volt nekem, meg hogy folyton hallgatott a csend (biztos nagyon tetszett ez a szófordulat az írónak). Mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot, újra három-négy héten át egy rendkívül érdekes világban élni. Nyomoznék tovább a Chandrian után, és látni szeretném, ahogy végre letörik Kvothe szarvait. A következő kötetre talán az író is jobban kiforrja magát, és leszokik a csend folytonos emlegetéséről. Szóval, amint a könyvtár szert tesz a második részre, én megyek, és megszerzem magamnak.

Patrick Rothfuss: A szél neve. Gabo, 2009.

2013. szeptember 14., szombat

A Kurblimadárról

Murakami újra írásra ösztökélt. Muszáj, mert csak így vagyok képes összeszedni a gondolataimat. Lassan egy hónapja álltam neki a majdnem ezer oldalas, három kötetes történetnek, és ez az egy hónap alatt rengeteg dolog történt velem, nem beszélve arról, hogy Okada Toruval is, Murakami legújabb főhősével. A kurblimadár már amúgy is jó régóta várta, hogy elolvassam, az idei nyaralások pedig tökéletes apropóul szolgáltak erre. Egyik reggel olaszban például arra ébredtem, hogy a kurblimadár nagyban húzza fel a világot. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy az ablakunk előtt elhúzó galambnak volt olyan hangja, amiről én a kurblimadárra asszociáltam. Azért megijedtem egy kicsit, na. :)

Voltak kétségeim néha, hogy ez a könyve most jó vagy nem jó. Maga az alapötlet tetszett, enyhe spiritualitást is belevitt a cselekménybe, amivel engem teljesen meg lehet fogni mostanában. Éreztem, hogy nem egy pörgős történetre kell számítanom, és a főhős nem is fogja megváltani a világot. Röviddel az olvasás elkezdése után ezeket mind leszögezve indultam el Okada Toru lelkének sötét bugyrába, vagy mondhatnám azt is, hogy elméje kútjának sötét mélyére. 

Nyilván nem sikerült minden szimbolikát teljes mértékben lefordítanom, de elég sok dologra felhívta a figyelmem. Okada munkanélküli lett, így ismerhetjük meg. Rövid bepillantást kaphatunk feleségével, Kumikóval közös háztartásába, életébe. Nem történik semmi lényeges, de mégis, ahogy leírja, hogy nem történik semmi lényeges, az mennyei. Főhősünket egy napon elhagyja felesége minden magyarázat nélkül. Nem sokkal később a magyarázat is megérkezik egy levél formájában. Természetesen Okada, vagyis Kurbli úr ezt nem hajlandó elfogadni, ezért a nő keresésére indul. Ahhoz, hogy megtalálhassa, először a saját lelkében kell kutatnia, ezért leszáll egy kiszáradt kút fenekére gondolkodni. Amíg ő gondolkodott, én arra a következtetésre jutottam, hogy Murakami itt azt akarja nekünk elmondani, hogy oké, hogy nyolc évet lehúzunk életünk párja mellett, de a mai rohanó világban mégsem ismerjük meg eléggé. A könyv végén itt is kiderül, hogy Kumikó életében voltak olyan dolgok, amiket nem mondott el Okadának. Persze úgy éltek egymás mellett, mintha minden rendben lett volna, de mégsem volt. Ez a mozzanat nekem azért volt nagyon emlékezetes, mert sajnos az én párkapcsolatomban is történt hasonló az elmúlt fél évben, ami aztán sajnos egy komoly műtétig fajult. Az a szomorú az egészben, hogy mindig valami tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre felnyíljon a szemünk, és odafigyeljünk jobban a másikra. A történet szempontjából az, hogy Kumikónak el kellett mennie.

A keresés során Kurbli úrral több dolog is történik. Megismerkedik mindenféle csuda érdekes figurával, akik segítenek a keresésben. Például Kaszahara Mei-vel, a közelben lakó 16 éves tinire, aki annyi baromságot össze tud hordani, mint amennyit a tinik szoktak. De találkozik még a két látóval, Kanó Máltával és Kanó Krétával is, akik elvileg az eltűnt macskát! akarják megtalálni, de nem boldogulnak, helyette inkább csak furcsák. Szerecsendió és fia, Fahéj mindenféle titkos és spirituális munkába keverik, segítve őt keresni Kumikót. Honda úr, és Mamija hadnagy beavatnak minket a második világháború végén Mandzsúriában történtekbe, ahol párhuzamot lehetett vonni néha Okada életével. Ekkor is volt kurblimadár, akinek a hangját nem mindenki hallotta, és látni sem lehetett, mint most sem. Volt olyan ember, akinek szintén olyan anyajegyszerű folt volt az arcán, mint Okadának. A párhuzamokon és a bölcs öregek jótanácsain kívül sajnos nem mindig értettem ezeknek a jeleneteknek a jelentőségét, mégis érdekes volt olvasni. Kivéve Nyúzós Borisz élő ember nyúzásait több oldalon keresztül. :S Természetesen volt akadályozója is a nyomozásnak. Maga Kumikó bátjya, Vataja Noboru. Őt segíti az elrettentésben Usikava, aki majd az 1Q84-ben nagyobb szerepet kap. Vataja Noboru szála nekem elvarratlan maradt a könyvben, mert Murakaminál mindig kell lennie elvarratlan szálnak. :) 

Az a jó Murakamiban, hogy olyan leheletvékony a határ a valóság és a képzelet között, hogy az olyan simán átjárható, mint amilyen simán Kurbli út átjutott a kút falán keresztül egy másik világba. Tudod, hogy az már nem igaz, mégis megfordul a fejedben, hogy elhiggyed, mert olvasás közben észrevétlenül átslisszantál máshová. Mindezt olyan nyelven, ami egyszerűen megborzongat. Fel sem tűnt ez alatt a hónap alatt, hogy ilyen sok idő telt el egyetlen könyv olvasásával. Szinte természetes volt, hogy most én éppen Kurbli úrral keresem Kumikót, és közben beképzelem, hogy egy-egy galamb hangja hasonlít a kurblimadáréra.

Rendkívül összetett könyv, nem annyira hatásvadász, mint az 1Q84 lett. Sok megfogható szálat találtam, ami miatt tényleg tetszett.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája. Geopen Könyvkiadó, 2009.

2013. szeptember 13., péntek

Nosztalgia meg puffogás

PuPilla tegnap rádöbbentett, hogy nincs már többet freeblog. Mármint, hogy a főoldala él, de a mázt lekaparva rájövünk, hogy nincs már mögötte semmi. Kisebb szívrohamot kaptam a tény felfedezése után, tekintve, hogy csak 2011 augusztusáig sikerült átmenekítenem onnan ide a bejegyzéseimet, ami könnyen azt jelenthette volna, hogy az azt megelőző három év szellemi termékei elvesztek. De hála a jó gugli emlékezőtehetségének, meg a molyénak, még vissza tudom keresni őket. Bele is vetettem magam a nagy munkába, és halljátok, hogy mennyi mindent nem csináltunk mi ezekben az időszakokban. Virágzott a blogtársadalom, jobbnál jobb bejegyzések születtek, amikre kommentek érkeztek. Felemeltük a hangunkat pl. az mellett, hogy adják ki újra A méhek titkos életét (kiadták végül?), vagy írtunk mindenféle témában hét héten át, hogy népszerűsítsük az olvasást. Rengeteg recenziós könyvet kaptam anno, szinte minden második beszámoló ilyen kötetekről szólt. Elkezdtünk Lobo ötletétől vezérelve Várólistát csökkenteni, ami most már 3. éve fut, tehát szinte hagyomány lett belőle. Mennyi jó könyvet olvastam! Emlékeztek még A könyvtolvajra, meg Libba Bray könyveire, Fekete Istvánra a forró kánikulában? Csupa jó élmények. Kár, hogy ilyen apropóból kell újra feleleveníteni őket. Eljutottam 2010. novemberéig, de továbbra is rengeteg kimenekítenivaló maradt még. A kimentett bejegyzések már most 79 oldalt tesznek ki. Ha így haladok, egész vaskos kis kötet jöhetne össze belőle. Ki kéne adatni. Nem csak az enyémet, hanem mindenki másét is. Biztosan a diplomám mellett őrizném. :)

Közben újra kedvem lett bejegyzéseket gyártani. Meglátom, mennyire lesz erőm hozzá. Amióta heti 1-2 előterjesztést kell írnom, teljesen elszállt az ihletem a könyvek vonalán, és este hazaérve már kedvem sincs nekiállni. A gépet is kb. kéthetente egyszer kapcsolom be, akkor is azért, hogy zenét töltsek a telefonomra. Jó lenne újra belelendülni, mert nagyon szerettem írni. A hétvége kiváló próbálkozás lesz hozzá, hiszen kandúrmentes lesz a ház. :) Murakamiról piszkozatban már kész is egy bejegyzés (tegnap este elkapott az ihlet).

Amúgy felháborító, hogy a freeblog csak úgy ukkmukkfukk felszívódott. Egy esélyt adhattak volna a tartalmak más blogra telepítésére. Csináltam blogexportot persze, amikor beütött náluk a krach, de abból a katyvaszból ember legyen a talpán, aki kihámozza a lényeget.

2013. július 30., kedd

Zafónról és egyéb dolgokról

A minap megkérdeztem egy spanyol csajtól, hogy ismeri-e Zafónt. Természetesen ismerte. És azt mondta, hogy A szél árnyéka volt neki a favorit, de az Angyali játszma még spanyolul is túl lett bonyolítva, nem is bírta végig olvasni. De nagyon örült, hogy kiadták nálunk is a könyveit. :)

E-book readere is van, és most éppen Dan Brownt olvas. Megkérdeztem, hogy náluk milyen az e-book piac, de mivel ő csak azokat olvassa, amiket ingyen meg tud szerezni a netről, így nem tudta. Pedig roppant kíváncsi lennék rá, hogy mi mennyi. Mert pl, éppen minap beszéltük Pöfivonattal, hogy hiába fizetek én ki akár 2000 pénzt egy e-bookra, ha utána csak kapok egy fájlt, amit aztán feltölthetek a readeremre, és onnan olvasgathatok. Aztán, ha kiolvastam, akkor mi marad? Nézegetem a fájlokat, hogy milyen szépek? Nekem ez így kidobott pénznek tűnik. Akkor már inkább legyen ott a polcon, és legyen a vagyonom, amit, ha megszorulok, akár értékesíthetek is. Ezzel szemben egy fájlnak milyen értéke van, ha megvettem? Szerintem semmilyen. Szerintem úgy kellene, hogy amikor megveszek egy könyvet, akkor ajándékba kapjam meg e-bookban is. Nem jó ötlet?

Amúgy a nyaralásra jó lenne egy reader... de honnan szerzek rá kurblimadarat, vagy egy történészt? Még szerencse, hogy kocsival megyünk, és elbírja. :)

Kaptam spanyol Oreo-t. Eddig még sosem próbáltam, de szerintem a Pilóta Keksz sokkal finomabb. :)

2013. április 13., szombat

Muszáj annyit enni?

A kérdésre a válasz az, hogy alapvetően nem. De a mai világ élelmiszeriparának, a fokozott stresszhelyzetnek és egyéb beható tényezőknek köszönhetően muszáj. Leszokni róla kb annyira nehéz, mint leszokni a dohányzásról, az alkoholról, vagy a drogról. Most nézel nagy szemekkel, pedig tényleg ilyen komoly a dolog. A leszokás nagyon nehéz, hatalmas erő kell hozzá. Ha kész vagy, akkor sem örökre szól. A késztetés a muszájra folyton ott lesz, de megtanulhatod kezelni.

Ez a könyv inkább Amerikára vonatkozik, de nagyon sok elem megtalálható nálunk is. Mi még talán annyira rossz szintre nem jutottunk, de ez a könyv segíthet abban, hogy ne is jussunk. Elmagyarázza testünk kémiai és pszichés okait, hogy miért érzünk folytonos késztetést arra, hogy együnk, és olyan dolgokat együnk, ami nem egészséges. Voltak pillanatok, amikor szinte a hányinger kerülgetett egy-egy, általam is kedvelt étel összetevőinek felsorolása közben. Legyen annyi elég, hogy azóta csak abban az ételben bízom, amit otthon, ellenőrzött alapanyagokból készítek el (persze ritkán, ha olyan a szitu, nem fogok lemondani még így sem egy-két gyorséttermi kajáról, vagy pizzáról :) de legalább tudom, mivel mérgezem magam.)

Rengeteg problémám van az arcbőrömmel (ezt csak az értheti meg, akinek szintén van problémája vele), tini koromban is volt, majd elmúlt gyógyszerek miatt. Két évvel ezelőtt újra előjött. Még ma is borzadva nézek azokra a fényképekre, amik akkor készültek rólam. Egy évvel ezelőtt hála egy kozmetikusnak és kozmetikai szereinek, valamint egy nagyon mély, sokmindenre kiterjedő beszélgetésnek, ma már csak azzal küzdök, hogy a hegeket eltüntessem, és vele az elmúlt két év nyomát az életemből. Nekem ezért kell foglalkoznom a táplálkozással. Azért, hogy szinten tudjam tartani az arcom állapotát, nem eszem tejterméket, sajtokat, fehér lisztet (ezt néha nem is bírom megállni), finomított cukrot, és nem kellene csokoládét sem ennem (tudjátok, nekünk, nőknek van a hónapban egy olyan időszak, amikor muszáj, na akkor nekem is muszáj:). Ma már megtanultam, hogyan helyettesítsem a tejtermékeket a főzésnél, hogyan csináljak magamnak édességet, és megtanultam elfogadni, hogy azok az ételek, amiket fogyasztanom kell, nagyon jót tesznek velem. Ennek köszönhetően már nem hiányzik egy pohár tej, amit annyira szerettem, vagy egy gyümölcsjoghurt, vagy egy jó adag sajtos-tejfölös tészta (vagy tudom teljes kiőrlésű tésztából, natúr joghurttal és mozzarellával is készíteni). Tudok teljes kiőrlésű rozs- és tönkölylisztből pizzatésztát sütni (még az uramnak is ízlik), de még pogácsát is sütöttem már. A krumplit (keményítő) nem keverem a hússal, csak külön eszem. Minden hétvégén kétfélét főzök, az uramnak, és magamnak külön. Ő rendes sütit kap, én vagy egy kicsit módosítottat, vagy semmit. Ezzel megoldódott az arcom kérdése, másik oldalon pedig a másik nagy küzdelmemé, a kilóké is. Higgyétek el, baromi nehéz, de nekem nem volt más választásom. A választásomat pedig úgy tekintem, hogy az én szabad döntésem volt. Ez sokat segít a helyzet elfogadásában. Ugyanakkor a szervezetemben is érzem a jótékony hatását. Ennél több meg nem is kell.

Kessler könyvével végre összeállt bennem a fenntartható és egészséges táplálkozás receptje. Ahogy ő is mondja, minden ember más, minden embernek saját receptje van, amit önmagában kell megtalálnia. Én elmondhatom neked az enyémet, de az nem biztos, hogy nálad működne. Neked is kell egy kis idő, hogy megtapasztald a tested, és annak az ételre adott válaszait, és rájöjj, mi a jó neked, és mit tudsz elhagyni a rosszak közül. Ez a könyv sok helyen elrettent, de a végén segít elindulni egy úton, amit követve jó helyre is érhetsz.

David Kessler: Muszáj annyit enni? Park Könyvkiadó, 2013.

2013. április 2., kedd

Kaffka Margittal ismerkedve

Hová lett az a finom vágyódás a másik nem iránt, amikor egy sötét padon ülve a kesztyű végénél kikandikáló hófehér csukló forró izgalmat kelt a férfiban és csókra kényszeríti? Hova lett az a tartózkodó reakció a nők részéről, hogy a vágyakozó csókot pofonnal viszonozza? Ésszerűség kontra érzelmek irányítása. Anyagi vágyak küzdelme a romantika oltárán. Célok megvalósítása akár egy élet árán. A női nem erősségének kibontakozása. Örök lecke: csak saját magunk segítségével érhetünk el bármit is, feláldozva a nőiséget kénytelenek vagyunk/leszünk kemények, határozottak, irányítók lenni. Máshogy nem boldogulunk, nem lesz mit tenni. Vagy két lábra állunk, vagy örök kiszolgáltatottak leszünk, mondhatni rabszolgák a férfiak világában. Muszáj ebbe az irányba menni? Miért volt muszáj annak idején az ide vezető lépést megtenni? Meddig mehetünk még? Erős vagyok, képes bármire a másik nem segítsége nélkül is. Miért látom gyengének azt a nőt, aki segítséget kér egy pasitól egy olyan dologban, ami igenis férfi dolog. Miért érzem sértésnek, ha egy pasi felajánlja segítségét olyanért, ami amúgy elvárható lenne tőle, és miért mondom ilyenkor, hogy kösz, de meg tudom oldani? Mellette csodálkozom, ha nem látom a nőcit magamban? Valami itt nem stimmel, a világ rendje megváltozott. Mi lesz a vége?



Ezt adta nekem Kaffka Margit Színek és évek regénye. Nehéz olvasmány, nehéz nyelvezete miatt nehéz belerázódni. Ugyanakkor, ha megszokja az ember, fontos tanulságokat tud leszűrni belőle.

A Hangyabolyt rövid idő után feladtam. Lehet, hogy nem adtam neki elég esélyt, de ha adok is, nem tudtam volna vele most azonosulni. Majd egyszer máskor, máshol. Kaffka Margit viszont érdekes, nem szabad mellette elmenni ismeretlenül. A Hangyaboly Várólistacsökkentős lett volna, ha hagyja magát elolvasni, de nem hagyta.

Kaffka Margit: Színek és évek. Hangyaboly. Kossuth Kiadó, 2007.

2013. március 18., hétfő

Szalamandra

A könyv Amadea jóvoltából vándorolt hozzám haza a könyvtárból (mire jó a könyvtár, most örülök, hogy nem vettem meg:). Innen indult az egész, aztán ő is úgy járt, ahogy én. Már nem lett olyan jó a vége.

De ezt az idézetet muszáj megosztanom, mert mintha csak az én olvasási szokásomat tükrözné:

"Az ember néha szeretne a könyv más részébe szökni. Abbahagyjuk az olvasást, és csak lapozunk, meg-megpillantjuk a történetet, ahogy az előreszalad, nem át a világ felett, hanem keresztül rajta, keresztül erdőkön és komplikációkon, szándékok és városok káoszain.
   Az utolsó pár laphoz érve egyre növekvő sebességgel nyomulunk át a könyvön, míg végül minden összemosódik a nyughatatlanságtól, majd hüvelykujjunk hirtelen támaszt veszt, s kivitorlázik a történetből, vissza önmagunkba. A könyv újra csak vászon és papír törékeny edénye. Ahová jutottunk: mindenhol és sehol."

Szóval volt benne az elején egy hangulat, ami egy értelmes történetet látszott kirajzolni. A történet lényege, hogy Flood-nak meg kell teremtenie a végtelen könyvet. Ott szúrja el az egészet, hogy összefekszik a bolond gróf, a feladat megteremtőjének a lányával. Onnantól kezdve zagyva az egész. Mintha Wharton leírta volna, ami éppen az eszébe jutott. Így jártuk be egy nem mindennapi hajón a fél világot, részt vettünk egy támadásban, üldözésben, majd közbeszólt egy misztikus szál (olyan "mi a fene bajod van most?" érzéssel, mert ha addig nem hozta a misztikus szálat, akkor a könyv felénél már minek?), aztán irány London, ami még majdnem tetszett is. Aztán vissza a hajóra, minden összekuszálva, se füle, se farka a történetnek, majd végül véget ér. 

Szerintem a Flood által összetákolt könyv kicsinyített mása ez a történet. Mert végülis az is úgy sikerült, hogy összefűzött hetet-havat, ami éppen az eszébe jutott. Aztán lett belőle valami. Vagy éppen semmi. Vagy nem értem a könyvet, és valami magasságok vannak benne, amihez én kicsi vagyok még, vagy tényleg ennyi a könyv. De az már egyszer biztos, hogy Márquez nem ilyen. Ha ilyen lenne, nem olvasnám. :)

Thomas Wharton: Szalamandra. Palatinus, 2003.

2013. március 17., vasárnap

Budapesti tavasz

Úgy gondoltam, mindenféleképpen írnom kell pár gondolatot erről a könyvről. A maga egyszerűségével nagyon mély és komoly témákat taglal. Semmi csicsa, semmi körkörös mondat, csak egyszerű szóhasználat, egyszerű történetvezetés. Mégis egy-egy mondat olyan mély nyomot hagy, hogy még egy hónap távlatából is érzem, mit váltott ki belőlem.

A második világháború derekán Zoltán és társa megszökik a győri alakulattól, és Budapest felé veszik az irányt. A várost azonban lassan körbezárják az oroszok, és amúgy is bujkálni kell, mert a hamis eltávos levél dátuma már lejárt. Ha elkapják, akár ki is végezhetik őket. Közben már berendezték a gettót, és az oroszok is folyamatosan bombáznak. Nincs étel, nincs áram, fűtenivaló. Csak a remény marad, hogy egyszer minden jóra fordul.

Nagyon szerettem benne egy-egy jelenetet, amik akár Oscar díjat is érdemelnének. Például, amikor Zoltán lakótársa megkéri, hogy szüleinek vigyen el egy darabka lóhúst. Ő megteszi, hiszen a lánynak mindent elintézne. A szülők sírva fogadják a hírt, hogy gyermekük jól van. A kevés élelemért cserébe ők is kérnek egy szívességet. Vigyen el egy hároméves kislányt egy címre, helyezze biztonságba. Zoltán gondolkodás nélkül cselekszik. A hideg, decemberi, romos budapesti utcákon egy huszonéves szökött katona vezet kézen fogva egy hároméves kislányt. Próbál beszélgetni, próbál kérdezni, de minden egyes kérdéssel és mondattal olyanba nyúl, ami már a kislány számára nincs, vagy nem is volt. A pici lány kevéske éveivel a háta mögött szinte felnőttebb, mint maga Zoltán, szinte jobban érti a körülötte történteket, mint ő maga. Pedig Zoltán megjárta a frontot is.

Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (jelenet a filmből)
kép innen
Aztán ott van Zoltán apja, akiben kettős vívódások vannak. Egyrészt a fiai miatt, akik közül az idősebbik otthon van, betegséget színlel, hogy ne kelljen a frontra mennie, Zoltán pedig megszökött az alakulatától. Örül is, hogy fiai épségben, biztonságban vannak, másik oldalon pedig szégyenli, hogy egyik sem elég bátor ahhoz, hogy harcba álljon a hazáért. Fél a háborútól, le is költözik a pincébe a bombázások elől. Másra nincs tekintettel, mert csak a magáénak akarja azt is. Leviszi foteljét, könyveit, hogy ott is nyugalomban olvashasson, pihenhessen. Idegesíti a többi leköltözött szomszéd, akik zajonganak, pedig csak szintén az életüket mentik. Háborúban mindenki önzővé válik, ki jobban, ki kevésbé. Másik oldalon nyomja lelkét a megcsalás súlyos bűne. Bombáznak, de elmenjen-e barátnőjéhez, és hagyja-e otthon feleségét egyedül. Mégis megteszi, ott is ragad az asszonynál. Reggel hazaérve persze hazudik feleségének. Sehol nem jó, semmi nem tökéletes, nem találja a helyét. Csak arra gondol, hogy neki jó legyen. A megbánás kósza gondolatai fel-felvillannak, de ő olyan ember, aki soha nem lépi át ezt a szintet. Nekem nagyon unszimpatikus szereplő volt, de Karinthy úgy eladta őt is, hogy szabály szerint érdekelt, mi lesz vele, mi lesz a következő lépése.

Fájdalommal vegyes izgalom járt körbe, amikor a régi Budapest utcáin kószálhattam Zoltánnal. A Blaha Lujza téren a Nemzeti Színház mellett, vagy akár a Szabadság téren. Emberekkel találkoztam az utcákon, akik a külső kerületekből, akkor még önálló falvakból, Pestszentlőrincről, Pestszentimréről menekültek a város belseje felé a frontvonal elől. Sajnos részese voltam a Duna parton ma is ott sorakozó cipők szomorú emlékének. Felháborító volt azt olvasni, hogy mind az oroszok, mind a németek csak egy hadszíntérnek használták a várost. Műemlékre, emberekre tekintet nélkül csak egy cél lobogott szemük előtt. A könyvben bemutatott szereplők szemszögéből megértem, hogy miért felszabadítás volt az orosz betörés a városba.

Sokáig halogattam a könyv olvasását. Valahogy tudtam, hogy mély nyomot fog hagyni bennem. Igaz, hogy alapvetően kitaláció, mégis minden oldalon ott érződik benne maga a valóság.

A könyvből a felszabadítás 10. évfordulójára, 1955-ben film is készült. A neten is meg lehet nézni. Én biztosan meg fogom.

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. Ulpius-ház Kiadó, 2007.

2013. február 19., kedd

Szerettem volna...

könyveket választani a Moly segítségével. De egyszerűen nem tudtam, mert ritkán találtam épkézláb értékeléseket. Rengeteg olyan van, hogy imádtam, annyira jó, bele vagyok zúgva, csuda izgalmas és letehetetlen. Ismeretlen nevektől, de a sokadik könyv értékeléseit böngészve már inkább ismétlődő nevektől. Aztán, ha véletlenül szembe jött egy olyan embertől az értékelés, akit figyelek, akinek megbízom az ízlésében, máris nem ötcsillagos a könyv. Leírja szépen az előnyeit, a hátrányait, máris el tudom dönteni, hogy érdemes-e elolvasni. Akkor azok, akik nem férnek a csillagokba, mi alapján döntenek? Mi számít nekik? Egy igazából 3 és fél csillagos könyv miért lesz neki ötcsillagos, plusz az értékelésben még több csillagos, meg kedvenc könyv? Mert igazából semmit nem írnak le, csak hogy így imádta, meg úgy. Baromira elviszi az ember ítélőképességét. Vásárolj ez alapján könyvet, aztán úgyis lehúzod, majd utána te leszel a rossz zsaru, hogy merted lecsillagozni. Értem én, hogy szubjektív, de az ilyen fajta értékelésekből annyira kiérződik a tapasztalatlanság, az ésszerű értékelés hiánya. És én ezen annyira, de annyira felhúztam magam, hogy azon mód fel is hagytam az újabb könyvek keresésével.

De nincs igazam?

Amúgy meg valami folyamatosan portszkenneli, vagy mit csinál a blogomat, nevezetesen A fekete láng ura bejegyzésemet Amerikából és Angliából, és mindenféle megjegyzéseket próbál tenni. A legutóbbiban például már le is lettem cseszve, hogy bekapta a spam a kommentjét, pedig ő is csak egy blogger, és annyira, de annyira szeretné megosztani az olvasóimmal a kutatásának az eredményét. Talán azt, hogy milyen jó fatburning lehetőséget talált ki. A statisztikának végülis jó, de ugyan szálljon már le rólam.

2013. február 10., vasárnap

The Reckoning - A leszámolás, befejező rész

Az idei év több sorozat lezárását hozza, így történt ez Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájával is. A második kötet után vártam nagyon a folytatást, amit egy cselekménydús, izgalmas, fordulatos eseményekkel telinek gondoltam, és ez be is jött. Ez a rész már csak a kérdések megválaszolására várt, ami többé kevésbé meg is történt.

Maga a cselekmény ennél a résznél nem volt túl bonyolult, hőseink próbáltak rájönni az igazságra, próbálták kitalálni, kiben bízhatnak, ki az ellenség. Agyalnak, gondolkodnak, csalódnak, rájönnek dolgokra. Fordulatok persze itt is adódnak, hiszen nem minden és nem mindenki olyan, amilyennek látszik. Fontos, hogy az írónő sokszor segített a szálak felgörgetésében egy-egy ismétléssel, amit én örömmel olvastam. Pláne, hogy szerintem nagyon jól oldotta meg ezeket. E/1-ben Chloé az elbeszélő, és egy-egy visszaemlékezésként mutatta be gyorsan a korábban történteket, mintha Chloé elkalandozott volna. Néha párbeszéddel szakította meg ezeket a mélázásokat, erősítve ezt az érzést. Ez nagyon szimpi volt.

Szereplőink kezdik megismerni képességeik határait, lassan rájönnek, hogy erősebbek annál, mint amit korábban gondoltak magukról. Továbbra is gyerekként viselkedtek, hiszen sok esetben próbáltak már a saját lábukra állni, de folyton vártak egy megerősítést egy felnőttől. Keresték, kiben bízhatnának, ki lehet az, aki megmondja helyettük, mit csináljanak. Mennyivel kényelmesebb volt gyereknek lenni, amikor a felelősség még nem a mi kezünkben volt. Ezt szerették volna ők is kihasználni. A folyamatos menekülés, bujkálás és bizonytalanság miatt sokat veszítettek erejükből. Fáradtak, feszültek, kevésbé képesek már racionális döntéseket hozni. Mindez abból is látszott, hogy Chloé, a kezdeti falkavezér szerepét most ledobta magáról, és átváltozott egy hisztis gyerekké. Megérezte, hogy Derek mellette biztonságot ad, innentől kezdve nem is tartotta már annyira magát, mint a korábbi részekben. Minek, amikor más meghozza helyette a döntéseket. Ez a hisztis éne engem néha komolyan kezdett aggasztani. Sokszor meggondolatlanul cselekszik, majd később emiatt szigorú - szóbeli - önostorozásba kezd, amit utáltam hallgatni. A korábbi szimpatikus Chloé ebben a részben idegesített. 

Korábbi bejegyzésemben szó volt arról, hogy Tori egy nagy változás előtt áll, ami ebben a részben be is következett. Ő ráeszmélt, hogy senkiben nem bízhat, csak magára maradt. Szorosan kötődik Chloéhoz, és a két fiúhoz, mert egyelőre bizodalma csak bennük van. Már nem HP, hanem egy összerezzent kismadár, aki sebezhető, és az első rossz mozdulatra azonnal támad.

Egy nagyon zavaró hibát fedeztem fel olvasás közben a fordításban. Roppant idegesítő, amikor egy izgalmas részt olvasva megakadsz, mert nem érted az adott mondatot. Többszöri átolvasással, a szövegkörnyezetet minden oldalról megvizsgálva sem fogtam fel, hogy mit is akar mondani. Ez ráadásul nem csak egyszer fordult elő, hanem inkább gyakran, mint ritkán. A trilógia első két kötetében ilyennel nem találkoztam.

A bejegyzés elején írtam, hogy a nyitott kérdésekre többé kevésbé kaptuk meg a válaszokat. Sok szál nem tisztázódott, a lezárás is csak tessék-lássék módon sikerült, amiből arra következtetek, hogy feltehetőleg lesz még folytatása a történetnek, persze az már nem négyrészes trilógia lesz, hanem gondolom egy önálló rész, vagy újabb trilógia. Mindenesetre ez a rész már nem kötött le annyira, mint a korábbiak - biztos a vérfarkas miatt -, és még a fordítási gubancok sem segítettek a megkedvelésében, így nekem sajnos nem jó szájízzel zárult ez a történet. Biztosan van az a réteg, akinek ez tetszik, amit a molyos értékelések alapján bőven megalapozottnak gondolok. Ők minden bizonnyal remekül fognak szórakozni a befejező részen is.

Kelley Armstrong: The Reckoning - A leszámolás. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

2013. február 5., kedd

Azon gondolkodom...

Éppen nagyon elkezdtem azon gondolkodni, hogy lehet, hogy beiratkozom a könyvtárba, de akkor nem fogok haladni az itthoni könyveimmel, de viszont akkor meg nem kellene könyvekre költenem, de mi lesz akkor, ha annyira tetszik a könyv, hogy utána magamnak akarom, de akkor meg már nem a saját példányomat olvastam, és az akkor már nem is lesz olyan érdekes... pro és kontra éppen egyensúlyban van, most mit tegyek?

Mert ugye még nem jártam az új könyvtárban, és már van ilyen városi kedvezményadó kártyám, amivel 50%-kal olcsóbban be tudok iratkozni, és már van online könyvhosszabbító rendszerük is. Meg például megvan nekik az összes Baricco könyv (és éppen mind elérhető), amit ugye sajnál az ember megvenni, mert drága (igen tudom, hogy éppen most akciós a Librinél), meg van Jasper Fforde, amit amúgy is el akartam olvasni. DE! Nincs Charlaine Harris sorozatuk, amit szintén szívesen olvasnék, de nem venném meg. Ez viszont komoly hátrány a korábbi előnyökkel szemben. Jah, és akkor ne beszéljünk arról, hogy vannak olyan szerzők, akiket valamiért még nem vettem elő eddig, mert nem tudom, miért, és ugye őket ki lehetne próbálni egy könyvtári könyv személyében. De mi van akkor, ha annyira tetszik a könyv, hogy utána magamnak... jah, ezt már mondtam. És még a Bridget Jones naplója is benn van, meg az Elátkozott Ella is, meg Sebastian Barry Messze, messzéje, meg a Szalamandra is, és A mennyország fogsásában is, és az Ellen Rimbauer naplója is... az nem lehet, hogy ezeket senki nem olvassa egy ekkora városban. Meg kell mentenem őket, szombaton megyek beiratkozni...

2013. február 2., szombat

Cilike

Majdnem napra pontosan két éve történt, hogy a Cilike első részét, amikor még rövid ruhában volt, elolvastam, és írtam róla egy piszkozatot. Az volt a terv, hogy sorban elolvasom a többit is, és majd egy bejegyzésben az összes részről hallhattok. Ez nem valósult meg, mert lejárt az olvasójegyem, és nem hosszabbítottam meg, a könyveket pedig csak tavaly ősszel sikerült beszereznem. Olvasni pedig nemrég kezdtem el. Nos, eljutottam addig, hogy Cilike végre férjhez ment - hát nem volt egyszerű, azt meg kell hagyni -, és egy pici szünetet muszáj lesz tartanom a folytatás előtt, így úgy döntöttem, összefoglalom röviden, tömören az első négy részt nektek. A legelsőről könnyű lesz, mert csak átmásolom a két évvel ezelőtti piszkozatból. :)


"Mdmselle lelte, én meg elcsábultam, és megkerestem a könyvtárban. Kerestem volna, ha kinn lettek volna a polcon. De aztán a raktárból előkerestettem a könyvtárossal, és most már kinn lesznek a polcon, csak nekem. Már ezért is ki kell venni a többit, meg amúgy is, mert Cilikével nagyon vicces dolgok történnek. Tudni kell, h nekem ezek az ifjúsági könyvek kimaradtak, én már rögtön Sissyvel, meg háborús beszámolókkal kezdtem. Most Cilikével kicsit bepótolom mindezt. :)

Cilike egy fekete szemű, szőke hajú kisleány, aki nagyleány akar lenni. Mindenáron. Ezért megtesz minden tőle telhetőt. Például leereszti a szoknyácskáját, és gombostűkkel fogja oda a derekához, mert egy nagylánynak már hosszú szoknyája van, ami aztán a nagy tánc és szórakozás közben félig le is esik róla. Van két öccse, akik folyton szekálják, és Miaúnak hívják. Sosem lesz belőle nagylány, vagy mégis? Viszlát a következő részben."

Nem túl sok információt írtam én össze akkor, úgy látom, de a lényeget talán sikerült megragadni. De lássuk a következő részt.

Cilike végre megszabadul rövid szoknyájától, így már a nagylányok között tartják számon, legalábbis külsőre. Mert Cilike még mindig az a szeles, ügyetlen kislány, aki eddig volt. A hosszú szoknyában Cilike tehet úgy, mint egy előkelő dáma, vagy mint egy igazi nagylány. Csak egy apró bukkanó van, hogy a végén vagy elejti azt a kávéscsészét, vagy fordítva csinál valamit, vagy elfelejti, hogy hova tette. Ebből aztán mind kiderül, hogy van még mit fejlődnie, hiszen egy igazi nagylány nem ilyen szeles, és mondjuk ki határozottan, béna. :) Főleg akkor tudna elsüllyedni a föld mélyére, amikor ezeket a bénázásokat egy ember előtt, az a bizonyos Laci előtt követi el. Na akkor aztán igazán szégyelli magát. Mert titkon szerelmes ő a Laciba, de a Laci folyton beszól neki és kineveti. Hát hogyan tudná így meghódítani őt, és hogyan lesz belőle így valaha menyasszony és egyszer jó feleség?!  Ha ennyi balesete van, hogy fog egyáltalán bárki is ránézni?

Szerintem írhatok spoileresen, nem? Ha nem, akkor ugord át ezt a részt, és folytasd a következő epizóddal. Na szóval, ugye Cilike azt hiszi, hogy ennyi szerencsétlenség után a Laci nem igazán nézne rá, nem hogy még feleségül kérje. Pedig csödák csodájára, a Laci pont őt nézte ki magának, úgy ahogy van, olyan szelesen, olyan naivan, olyan bájosan. És a végén minden jóra fordul, és Cilike menyasszony lesz.

Eddig ez a rész tetszett a legjobban, mert még új volt minden történet, még vicces volt a sok naivitásból, figyelmetlenségből eredő baleset, és tényleg hangosan nevettem egy-egy eseten. Például, amikor a vásárcsarnokban lenyúlták a kosarát, vagy amikor beszorult a keze a postaládába. :) Volt egy nagyon érdekes korrajz is a könyvben, méghozzá a boltosok viselkedéséről. A mai világban az a furcsa, ha egy boltban az eladó kedves velünk, figyel ránk, és keresi a kegyeinket, még akkor is, ha csak el akar adni nekünk valamit. Cilike bevásárló útjain minden boltos, minden árus nagyon kedves volt, megtiszteltetésnek vette, hogy Cilike náluk vásárol, és folyton figyelmébe ajánlotta az üzletét. A másik dolog, hogy minden árus és boltos kiállt a boltjáért. Cilike elhagyta egyszer a vadiúj esernyőjét a csarnokban, és amikor visszament érdeklődni, minden árus kikelt magából, hogy már pedig az ő standjáról el nem tűnik semmi. Így volt akkor is, amikor a felöltőjét hagyta el egyszer egy nagyobb bevásárlótúra alatt. A boltosok azonnal kikérték maguknak, hogy az ő boltjukból nem tűnik el semmi, mindennek megvan a helye, rend és fegyelem van náluk, így egy kabátkának nem kelhet lába. Ez a személyesség és törődés annyira hiányzik a mai világból, és annyira látszik, hogy ez mennyire fontos az embereknek. Nap mint nap ügyfelekkel foglalkozva látom, hogy egy kis elismerés, dicséret nagyon jól tud esni nekik.

Na de térjünk vissza Cilike mátkaságához. Mert egy menyasszonynak rengeteg tennivalója van. Először is fel kell nőnie. Várni is kell még egy kicsit, mire megülhetik a lakodalmat, mert Cilikének nagyon sokat kell még tanulnia a nagylányságról, a háztartás vezetéséről, és amúgy az egész életről. A legtöbb baleset akkor éri, amikor többnek akar látszani, mint ami. Játszani akarja az érett felnőttet, meg akarja mutatni másoknak, hogy ő már menyasszony sorban van, ő már különb, mint a mások. Így esik, hogy vékony, tavaszi ruhácskában megy el tutajozni, ahol mások esőkabáttal és sportsapkával indultak útnak. Vagy amikor autózni ment, és a legújabb kalapját húzta fel hozzá, amit naná, hogy a léghuzat lerántott a fejéről, és teljesen tönkre ment. Nagyzolni akart, de nem gondolta végig, hogy milyen következményei lehetnek a dolgoknak. Az élet megmutatta neki. Egyébként néha komolyan elgondolkoztam, hogy a család hogyan bírta anyagilag ezt a pazarlást, amit Cilike elkövetett. Minden új ruháját, kalapját, cipőjét, kabátját tönkretett, elvesztett, összekoszolt. Pocsékba mentek ételek, például egy egész tálca süteményt evett meg, mert azt hitte, hogy egy egész napra bezárták a templomba, és éhes volt.  A legviccesebbek azok voltak, amikor szépítgette magát, mert az úri dámák úgy csinálják. Így lett neki póthaja, amit ellopott egy virágzó cseresznyefa, vagy így lett hófehér arca, mint egy gésának. Pedig tudta ő, hogy a Laci olyan egyszerűen szereti, amilyen ő maga, és nem szereti a cicomát. Cilike naivitása miatt azonban könnyen belevihető egy-egy butaságba. 

Még ez a rész is tűrhető volt, bár már elkezdtem gondolkodni, hogy valóban létezik-e ennyire szerencsétlen ember, és nem létezik, hogy már megint valami baleset éri. A lényeg az, hogy még nem érett meg a házasságra.

Cilike eddigi történetének ez a része volt a legunalmasabb. Már csak azért is, mert néha ismétlődtek az esetek. Sokszor tudtam, hogy miből milyen baleset fog lejátszódni. Itt már túlzásnak éreztem Cilike lealacsonyítását az írónő részéről. Felébredt bennem a feminista oldalam, na. Egy nő lehet buta, na de ennyire... Meg egyáltalán hogyan jön ez be a Lacinak, egy jólmenő ügyvédnek. Hogyan fog az oldalán majd megjelenni bármilyen társaságban? Szerintem ezt a Laci nem gondolta végig. A könyv amúgy a hozomány összeszedéséről szól, sok-sok Lacitől kapott levél körüli huzavonáról. Azt a részt már végképp nem hittem el, amikor a Laci megírta levélben, hogy hazajön, és a Cilike teljesen kikelt magából. Esett-kelt, még a gereblyére is rálépett, ami jól fejbe vágta, de nem is foglalkozott vele, csak ment és ment, hajthatatlanul a Teréz nénihez, hogy elújságolja, hogy hazajön a Laci. Mint egy Tom és Jerry részben. De ott tényleg vicces lenne. Itt már nem igazán tetszett. Hál' Istennek Laci már nem bírt tovább várni, és Cilike végre férjhez ment. Szerintem ez egy teljesen felesleges rész volt.

Itt jutottam el arra a szintre, hogy most egy picit elég volt a Cilike, és már vizekre evezek, hogy aztán folytatni tudjam a házasélet rejtette veszedelmekkel. Azt mondják, hogy azok már jobbak lesznek. Azért meg kell hagyni, baromi jó paródia ez az egész Cilike történet, és tényleg hatalmasakat lehet röhögni egy-egy sztorin. Könnyed kikapcsolódásnak csak ajánlani tudom mindenkinek. :)

Tutsek Anna: Cilike rövid ruhában, Cilike menyasszony lesz, Cilike mátkasága, Cilike féjhez megy. Garabonciás Könyvkiadó, 1989-1990.

2013. február 1., péntek

Nosztalgia

Tegnap úgy esett, hogy a fővárosban jártam, és a hazafuvarig még volt kerek három órám, így úgy döntöttem, hogy belefér egy túra a Vámház körúton. Na milyen túra? Naná, hogy egy antikváriumos túra. Úgy csináltam, hogy a Kálvin felől haladtam az Astoria irányába egy helyzetkép kialakítására, meg amúgy is gondoltam, jobb lesz a Könyvudvarban kezdeni. Ezeket gondoltam, míg haladtam az Astoria irányába: 
- az Ulpiusnak saját könyvesboltja van??? 
- nem találom a kedvenc antikváriumomat (Régi Antikvárium), csak nem bezárt? (visszafelé láttam, hogy felújítják, és a mellette levő üzletbe költöztek átmenetileg. be tudtam volna vásárolni ott is ezt-azt, annyira jóó könyveik vannak...)
- jé, ez új, ez eddig nem volt (antikva.hu antikváriuma)
- ez is új, ez sem volt itt eddig (nem emlékszem a nevére)
(Nem ide tartozik, de bezárt a Helikon könyvesboltja is a Váci úton az Arany János utcai megállónál...)

És akkor odaértem a Könyvudvarba. Ott nem változott semmi, csak több lett a könyv, és szemfülesebbek az eladók. A bal hátsó szobában éppen az ablakon át vett át valakitől valamilyen folyóiratokat az egyik alkalmazott/tulaj, és nem volt elégedett az áruval. Én viszont elégedett voltam, hiszen üres kézzel távoztam. Semmit sem találtam, kivéve a Boszorkánykonyhát, amin komolyan elgondolkodtam, de aztán otthagytam. Nagyon szép a könyv, gyönyörű beltartalommal, első ránézésre használhatatlan receptekkel (cáfoljatok meg, ha nem így van). Ennek ellenére lesz majd egy belőle a konyhámban a receptkönyves polcomon, csak mert jól mutat. :)

Na szóval megúszva a költekezést, elindultam visszafelé a Kálvin irányába. A Központi Antikváriumot kapásból kihagytam, mert nekem túl személytelen, nem szeretem. De onnantól kezdve az összesbe bementem, és az összeset végignyálaztam. Mindenhol tudtam volna mit vásárolni, de erős voltam, és megállapodtam magammal abban, hogy mit vennék meg és mennyiért, és ez alapján keresgéltem. Például tudtam volna Méhes György könyvet venni, az mindenhol volt, de nem feltétlenül van rá szükségem. Aztán megtaláltam egy régi "kedvenc" könyvemet, a Visszatérés a Szovjetúnióból könyvet André Gide-től, csak ne került volna 1200 forintba az a vékonyka kötetecske. Tehát maradt. Aztán láttam Szabó Magdát, de sokalltam az árukat, kerestem L.M. Montgomeryt, de nem találtam. Aztán néztem Titok könyvet, de azokat is sokalltam, meg mindenhol kerestem a Kísértetházat, de az egész Vámház körúton lukra futottam, sehol nem volt. Az Európa antikban 500 forintért dobáltak egy egész falnyi könyvet, így szerintem ott időztem a legtöbbet. Itt vásároltam az első áldozatomat, Walter Scott Kenilworth-ét. 

Ami az egész körútban tetszett, az az volt, hogy minden antikvárium nyüzsgött az emberektől, mindenki keresett, válogatott, beleolvasott, hasonlított, számolt, pakolt, és ami a legfontosabb, hogy vásárolt is. Baromira tetszett, hogy nem csak az ezeréves könyvek vannak a polcokon, hanem szinte teljesen új állapotban levő, alig pár éves kiadások is (a Feleségversenyt is el akartam hozni), amik ára kapásból meghaladta az elkölteni vágyott limitemet, de belegondolva baromi nagy kincsekre lehet bukkani. Nincs postaköltség, azonnal látod az állapotát, és akár 30-40%-kal olcsóbb, mint újonnan... kár, hogy nálunk nincs antikvárium, és ezt csak Pesten lehet kihasználni (ez az egyik dolog, ami hiányzik Pestből). Egyszer akkor is nyitok egyet antikváriumot itthon. Már a tervezett hely is megvan hozzá. ;) Nagyon élveztem a kutakodást, felderítést, tetszett, hogy az eladók békén hagytak, tudták, hogy én itt most nosztalgiázom, és meglátom és megszeretem alapon fogok vásárolni. Hiába voltam egyedül, a sok könyv mellett nem voltam magányos. 

Na de ami a lényeg, hogy két óra után visszaindultam az Arany János utcához, ahol a Nyugat Antikváriumba még muszáj volt bemennem. Itt valamiért mindig megtalálom azt, ami kell nekem. Úgy mentem be, hogy lesz Kísértetház, és lesz olcsón Szabó Magdám. Be is jött, lett Kísértetházam, és lett 1500-ért Az ajtóm, új kiadásban, tökéletes állapotban. Meg ha már ott árválkodott 300-ért a Ballagó idő Fekete Istvántól, azt is megvettem. És majdnem nem bírtam ellenállni Spiró György Tavaszi tárlatának 1800-ért, de megálljt parancsoltam. Majd legközelebb. 

És így nem lett nekem táskám, pedig alapvetően erre akartam volna használni az időmet...

U.i.: Pöfivonat, legközelebb te is jössz!!! :)

2013. január 27., vasárnap

Túléltem...

apró zúzódásokkal. :) De a táj, és az idő... csak nekem alakult ilyenné. :) A képre kattintva eredetiben is megszemlélhetőek.






2013. január 21., hétfő

A klastrom titka

Jane Austen annyira klasszikus, meg annyira szerettem a Büszkeség és Balítéletet, és annyira csalódást okozott más könyveivel, hogy nem adtam fel, és tovább kerestem egy B&B-hez hasonló élményt kiváltó regényét. És hölgyeim és uraim, bejelenthetem, hogy megtaláltam. Ez nem más, mint A klastrom titka. Tudom, tudom, hogy sokan úgy vélik, ez nem üti meg a mércét az írónőtől, de nekem akkor is annyira jól esett, és én annyit nevettem rajta, hogy rögtön szimpatizálni kezdtem vele. Mivel nem írtam azonmód, frissen-melegében a könyvről, ezért feltételezhetően elég bugyuta bejegyzés lesz olvasható a továbbiakban, ami miatt szíves elnézéseteket és megértéseteket kérem. :)

Igazából a cél semmit nem változott az elmúlt 200 év alatt: pasit/férjet kell találni. Be kell vezettetni magunkat a társaságba/el kell mennünk tesónkkal, unokatesónkkal szórakozni. Majd miután az első pasi, aki szóba mer elegyedni velünk, esetleg el is hív táncolni, és még tetszik is, azonnal elnyeri szívünket, és már csak róla tudunk ábrándozni, őt keressük egy következő alkalommal a tömegben, és gyomrunk összeugrik, ha netalántán újra szóba elegyedik velünk. Aztán, ha szerencsénk van, összeismerkedünk a húgával, aki egyik legjobb barátosnénk lesz, és lépten-nyomon találkozhatunk a hőn áhított pasi/férjjelöltünkkel.

Ennyire egyszerű. Az már mindegy, hogy mi a miliő, hogy milyen eszközökkel jutunk el a célig, a cél egy és ugyanaz minden korszakban. Namármost A klastrom titkában ez a pasivadászat annyira elmésen és szatirikusan volt leírva, hogy nem győztem magamban somolyogni. Jane Austen szegény főhősnőnket, Cathrine-t olyan naivnak ábrázolta, annyira esetlennek és tudatlannak, mint egy igazi regény főhősnőjét. Mert ugyebár Cathrine is folyton arról ábrándozott, hogyan viselkedne egy adott szituációban egy igazi hősnő. De nem ám akármilyen regény hősnője, hanem egy horror-történet hősnője. Ez aztán elég furcsa szituációkba keverte hősünket, amiből szintén kirítt naivsága. Teszem azt például, amikor ott volt az a régi láda a szobájában, és csak nem nyugodott, hogy a gyomrába ne kukkantson. Aztán persze megrótta saját magát, hogy milyen egy butácska volt. Az meg a másik, és éppen erről jutott eszembe, mert pont ezt meséltem az uramnak, hogy manapság, ha beégünk, akkor egy jót nevetünk másokkal a bénázásunkon, és mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. Erre Cathrine mit csinált? Amikor rájött, hogy mekkora hülyeség volt a ládába beleképzelni mindenféle régi titkot, annyira elpirult, hogy még saját maga előtt is szégyellte. Alig bírta lecsillapítani arcszínét a vacsora előtt. Aztán, amikor eszébe jutott az "eset", újra és újra fülig vörösödött. Még jó, hogy manapság nem kell ilyenek miatt nyakig pirulnunk.

A másik dolog meg ez a jóképű Mr. Tilney volt. Olyanokat beszólt szegény Cathrine-nek, aki hiszékeny kis csitri létére ebből semmit nem vett észre, hogy öröm volt olvasni. Már vártam, mikor fognak újra találkozni, hogy egy újabb "egymás mellett elbeszélő" párbeszédet olvashassak. SPOILER Amúgy nem tudom, mit is látott benne Mr. Tilney, egy okos, képzett, jó parti egy olyan lányban, aki buta, mint a föld, naiv, ártatlan, mint egy ma született bárány. Mindenbe beleüti az orrát, megvádolja az apját gyilkossággal. Jobban belegondolva, a hasonló kapcsolatok ma is vonzzák egymást, szerintem ismerek is egy ilyet. :) SPOILER VÉGE

Nekem nagy felüdülés volt a könyv. A B&B-ből megismert rejtett irónia, és a kor szatírája újra életnagyságban jelen volt. A történet maga nagyon helyes volt, üresfejűsége ellenére nagyon bírtam Cathrine-t, és Mr. Tilney sem volt semmi. 

Egyébként valóban léteznek a könyvek, amiket Cathrine olvasott? Olyan szívesen belelapoznék egybe. Tök viccesek lehetnek azok is a mai szemléletünkkel. :)

Jane Austen: A klastrom titka. Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.


2013. január 20., vasárnap

Smaragdzöld

Kevés olyan sorozat van, aminek ennyire vártam a befejező részét. Talán Libba Bray trilógiája volt még ilyen, na meg persze Murakamié. :)  Kirstin Gier időutazókról szóló története roppant jól esik az ember lényének. Könnyed, légies, humoros, izgalmas, totálisan kikapcsoló (még az sem nagyon izgatott, amikor az uram odafeküdt mellém, és már megint beleolvasott, és beleszólt, hogy "bezzeg ő tudja, mi fog történni", de engem rendületlenül magához kötött, rövid ignorálás után fel is adta a piszkálódást, mert látta, itt most nem győzhet. :)

Szóval a harmadik részhez érkeztünk, ahol továbbra is harcol Gwendolyn és Gideon a bölcsek kövének (vagy valami hasonlónak, mert ők sem tudják pontosan) a megszerzéséért, és komoly harc megy az ősök vérének beolvasásáért a kronográfba. Mindeközben Saint Germain gróf utasításainak kell eleget tenniük. De miért is fontos mindez a grófnak, és mire is jó a bölcsek köve? Mindez kiderül a történet befejező részéből.

Egy trilógia befejező részénél mindig izgul egy kicsit az ember, hogy vajon mennyire sikerül jól lezárni a történetet, illetve, kezünket tördeljük, hogy csak el ne rontsa azt. Már a kezdet kezdetén nem kellett belerázódnom a történetbe, mert nagyon gördülékenyen, könnyeden vezetett be minket, és bár több, mint egy éve volt szerencsém a második kötethez, egyáltalán nem okozott gondot a felelevenítése. Így nem volt más hátra, mint előre, a cselekmény légies szárnyain. A legjobb az volt, amikor megjelent Xemerius, a halott középkori vízköpő. Semmit nem vesztett humorosságából, sőt, teljesen feloldódott a mi kis hősnőnk társaságában, és folyamatosan nyomatta a poénokat. Sokszor hangos felnevetés lett pár mondatának az eredménye. Ez nagyon kellett bele.

Gwendolyn a kezdeti megilletődés után egyre ügyesebb a szerepében, sőt már önálló utakra is mer lépni. A hisztik persze megmaradtak, de valljuk be, ki nem borulna ki azután, hogy kiderül, tud ugrálni, mi több, akarata ellenére ugrál az időben, és a nyakába varrnak egy roppant fontos megbízást, aminek a teljesítésén múlik az egész világ egészségi állapota. Hát szerintem ezek után bárki megengedhet magának egy kis kirohanást. Gideonhoz kapcsolódó viszonya, elragadtatása azért szerintem túlzás, de a körülmények között aranyos volt. Én bírtam Gideont, szerintem teljesen életszerű volt a viselkedése, és igazán felnőttesen viselkedett a helyzet megoldásoknál. Ami még nagyon szimpatikus volt, az Charlotte valódi énjének kitárulkozása azon az ominózus partin. Sokszor nem azt látjuk, ami a dolgok mögött valóban van, és ez erre nagyon jó példa volt.

Fontos kiemelni még a csavarokat a történetben. Én nem vártam falhozvágós megtévesztéseket, nem illett volna a történethez. Voltak csavarok, amiket, ha az ember jól figyelt, még a valós kiderülésük előtt leleplezhetett, és ez így volt rendjén. Sokszor szándékosan hallgatta el az írónő egy egy cselekvési terv részleteit, hogy ezzel is izgalmasabb legyen a végkimenetel. A csavarok is a könyvhöz illően könnyedek lettek, teljességgel meg voltam vele elégedve, pont az történt, amire vártam. Minden kis szál elvarrásra került, minden szereplő helyzete egyértelművé vált, szerepe tisztázódott. Ebből kifolyólag nagyon kerek, nagyon egész volt az egész. Egy cseppet sem unatkoztam, sőt, mindent elhalasztottam, vagy előre hoztam a hétvégi rutinban, csak hogy az olvasáshoz jussak. A kötet vaskossága ellenére nagyon gyorsan végeztem vele, de végig azt éreztem, hogy minden apró mozzanat pontosan a helyén van. Nincs túlírva, nincs lerövidítve, egyenesen tökéletes. :)

Kirstin Gier: Smaragdzöld. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

2013. január 11., péntek

A test lázadása

Most szintén egy rendhagyó könyvről lesz szó A Titok után, méghozzá Dr. Máté Gábor A test lázadása című könyvéről. Korábban említettem már nektek, hogy kezdek foglalkozni a témával, mert van egy drága kolléganőm, aki teljesen beavatott. Még mielőtt bárki befolyásolhatónak tartana (amúgy az vagyok:), tudni kell, hogy korábban már minimális érdeklődést mutattam a téma iránt, csak nem tudatosan, nem nevén nevezve a dolgokat. Talán most értem meg rá, hogy elkezdjem. Legnagyobb meglepetésemre tetszett a dolog, és talán folytatni is fogom. A könyv témája alapból érdekel, hiszen én is átestem már azon, hogy a testem szólt, álljak le, túl sokat akarok, pedig ő már nem bírja. Én hallgattam rá, ő pedig hálás volt, és azóta kisebb-nagyobb kilengésekkel harmóniában élünk.:)

Máté Gábor könyve nem csak arról szól, miként hat ránk a stressz, amiről a legtöbben a munkahelyi stresszre asszociálnak. Pedig stressz érhet bennünket a családban, a párkapcsolatban, a múltunkban is. Különféle interjúk - de mondhatjuk anekdotáknak is - során pár páciense esetét mutatja be nekünk. Végigmegy nagyon sok betegségen, a sclerosis multiplextől kezdve egészen a rákig, és arra mutat rá, hogy bizonyos betegségek hátterében szinte ugyanazok a lelki okok mutathatóak fel. Belelátunk ezeknek az embereknek az életébe, hogy mi miatt alakulhatott ki náluk a betegség. Közben biológiai, kémiai folyamatokra is kitér, a testben végbemenő ok-okozati kérdésekre. Ezek a részek kevésbé voltak nekem megfoghatóak, mert persze sosem voltam jó sem biológiából, sem kémiából.  A betegségekről való olvasás után egy kis betekintőt kaphatunk, hogy milyen szerepe van a családnak a gyermek életében, hogy mik azok a "lerakódások", amik következtében kialakulhatnak betegségek, majd a végén egy kis iránymutatást kapunk, hogy mire kell figyelnünk.

A legelső félelmem a könyv tankönyv jellegű volta miatt volt (sajnos még élénken él bennem az egyetemi tankönyvek negatív érzésvilága), de ezt pillanatok alatt sikerült legyőznöm, mert nagyon olvasmányos lett, és mert rögtön az elején egy olyan életúttal találkoztam, ami rendkívül megdöbbentett. Az biztos, hogy a könyvet darabokban, kisebb falatokban szabad csak olvasni, mert egy-egy huzamosabb olvasás után azt vettem észre, hogy azt figyelem a környezetemben, hogy kinek milyen betegsége alakulhat ki, ha visszafolytja, nem éli át az érzelmeit. Kezdtem felnagyítani amúgy nagyon pici befolyásoló tényezőket, és néha rettegtem, hogy milyen betegség áldozata lehetek. Ez a része nekem nagyon tömör volt.

A könyv utolsó harmadában azonban nagyon érdekes témákról esett szó. Az egyik kedvencem a nemzedékeken átívelő magatartások, és előre jósolt életutak, betegségek. Hogy sokszor az örökletes betegség nem is öröklött, egyszerűen olyan érzelmi behatások érték az egyént, ami mondjuk a szüleit is, hogy feloldás híján ugyanarra a sorsra jutott. Lehet hibáztatni például a szülőt a gyerek magaviselete miatt, vagy mert olyanná vált, amilyen. Gondoljunk csak bele, hogy a szülőnek is voltak szülei, akiktől ugyanúgy "örökölhette" a viselkedést. Amíg valakinél be nem telik a pohár, és keresi meg a módját a spirálból való kilépésnek, addig nemzedékről nemzedékre hat egymásra cselekedetünk. Ez egy nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmem, méghozzá arra, hogy meddig kell valakinek szenvednie ahhoz, hogy beteljen az a pohár, és feloldja a felmenői okozta lelki károkat? Ennek az embernek mindenféleképpen tanultnak kellene lennie, hiszen egy olyan dolgot kell elsajátítania, ami fizikailag nem megfogható, és nem igazolható. Meg kell tanulnia hinni abban, ami segítheti túllépni a múlt sérelmein. A távol-keleti kultúrákban kisgyerek kortól kezdve oktatják ezt, ami által beivódott a mindennapjaikba, és sokkal könnyebben kezelik az élet nehézségeit. Addig nálunk alig-alig pár ember jut el arra szintre, hogy egyáltalán eszébe jusson, változtathat az életén.

Ennél a pontnál jön be az orvostudomány, pszichológia, természettudomány hármas téma is. Én úgy gondolom, hogy az orvos valóban segítsen a tünetek enyhítésén, de jusson el legalább arra a szintre, hogy megemlíti a betegnek, hogy gondolkodjon el, mi okozhatta a betegségét. Itt nem csak arra gondolok, hogy nem táplálkozott egészségesen, nem sportolt, stb, hanem arra, hogy mi történt az életében, ami miatt a szervezete szólhat, hogy valami nem stimmel. Aztán persze a laikusok úgyis elhessegetik a témát, de sokaknak számítana maga a törődés is.

Arra is rájöttem, hogy nagyon fontos az egyensúly megtalálása, és fenntartása. Ahogy olvashattam, a túlzott optimizmus is árthat, ugyanakkor a pesszimizmus is. Pozitívnak kell lenni, ugyanakkor tudni kell szembenézni a rossz dolgokkal is, át kell élni a negatívumokat, különben bennünk ragad, és felemészt. Ez képviseli leginkább az én szemléletemet is, hogy nincs fekete vagy fehér, de a szürkének rengeteg árnyalata van, és mindenkinek meg kell találni a maga szürkéjét.

Igaz, hogy sokáig tartott apró falatokban megemészteni a könyvet, de rengeteg dolog előjött belőlem a segítségével, nagyon sok dologra döbbentem rá, és elindított egy úton, ami segítségével sok problémát orvosolni lehet. Persze voltak benne számomra kevésbé érdekes részek is, de tudom, hogy mindenki megtalálná benne a számára érdekes részt.

Dr. Máté Gábor: A test lázadása. Libri Könyvkiadó, 2011.