2012. február 24., péntek

Mozi vs. film Marilynnel


Az egész egy telefonhívással kezdődött, hogy lenne két jegy a premier előtti vetítésre, és hogy elmennénk-e? Én meg leopcióztam, és gondoltam, hogy ha mi nem, majd valamelyik kolléga szívesen elmegy helyettünk. Aztán megnéztem a trailert, és benne volt a cuki fiú A katedrális sorozatból, és 1956 és Anglia, és akkor úgy döntöttem, elcsábítom az uram egy jó kis kebabra. Azzal úgy belakik, hogy kibírja a filmet. Csak háromszor ásított, és ez nála nagy szó.

Szóval a film. Marilyn Angliába érkezik, egy filmforgatás miatt. De nem úgy mennek a dolgok, ahogy Sir Laurence Olivier azt szeretné, Arthur Miller sem élvezi annyira a friss házasságot, és persze Marilyn kiakad. Colin Clark egy gazdag művész család legifjabb sarja, akinek mindene, hogy a filmszakma kamera mögötti oldalán helyezkedjen el. Harmadasszisztensként sikerült pozíciót szereznie a család kapcsolatai révén, majd egy este Marilyn bérelt házának nappalijában találja magát, majd elkezdődik élete legemlékezetesebb hete.

Aztán gondoltam, nem lehet ez olyan rossz könyvben sem. A Libri meg volt olyan kegyetlen, hogy előjegyzésben ingyenes házhoz szállítást ajánlott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy telefonál a futár, hogy a megadott címen nem jön ki senki, de aztán volt olyan kedves, hogy elhozta nekem. A következő kép, hogy keresem Emma Wattsont a könyvben. És megtaláltam egy mondatban, amikor megemlítik Colinnak, hogy az öltöztetőlány milyen helyes, miért nem inkább vele kezd? Az első oldal elolvasása után tudtam, hogy ott és akkor el kell felejtenem a filmet, itt most egy másik történet kezdődik.

Colin Clark élete első filmforgatásáról naplót vezetett, hogy egy jó barátjának be tudjon számolni róla. The Prince, the Showgirl and me címmel meg is jelent ez a napló, amiből hiányzott 9 nap eseménye. Azé a kilenc napé, amit megfilmesítettek. Colin 40 év után vetette papírra ezt a másfél hetet a barátjának írt levele alapján. Meg amúgy is, egy ilyenre ki ne emlékezne percről percre pontosan?! Ez a hét annyira zsúfolt volt számára, hogy nem tudott az írással foglalkozni. Utána meg annyi ellentmondás jelent meg a színésznőről, hogy nem merte kockáztatni a hírnevét egy ilyen kiruccanás miatt. Ma már persze senkinek nem fáj, hogy akkor mi történt, sőt.

Nem sokat foglalkoztam eddig Marilyn Monroeval, nem nagyon érdekelt az élete. A filmmel és a könyvvel kicsit beleszagoltam a világába, hogy ki is ő valójában, milyen is volt. Be is szereztem a Van, aki forrón szereti című filmjét is, mert állítólag munkássága sem volt semmi. Persze ilyenkor fontos azt is szem előtt tartani, hogy ötven évvel ezelőtt mást jelentett nagy színésznek lenni. Az ő problémája a mai sztárocskák problémája is. Senkiként indulni, naggyá lenni könnyű, benne élni, bizonyítani az ide vezető érdemet már annál nehezebb. Feldolgozhatatlan a siker, hogy többé nem lehetsz egyedül, hogy nem mehetsz ki anélkül az utcára, hogy ne ismerjenek fel. Monroenak sem sikerült, és talán sokak mellett ez is vezette a végzete felé.

colin clarkPRINCE SHOWGIRL AND MEA könyv lapjain megelevenedik az élet. A naplók hordozzák magukban azt a kockázatot, hogy események történnek ugyan az írójukkal, de azt leírni már képtelenek. Colin Clark esetében ezt a kockázat egyáltalán nem futjuk (nem kéne annyit dolgoznom, megártott a szókincsemen), mert nagyon jól ír. A lapok között nem számított, hogy Marilynről olvasok, mert szerettem olvasni.

Ezek után már csak azt mondom, hogy bízom benne, hogy a nagy naplót is ki fogják adni magyarul, mert az is érdekelne. Bookdepositoryn meg nem volt elérhető eredeti példány.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Gabo, 2012.

Azt mondták A Manciban...


a Mancinak, amikor a kórházban volt, hogy:

"Az érdemel csak éltet, szabadságot,
Ki azt naponta meghódítni kénytelen..."

Csak kár, hogy ez Faust óta, a Manci korszakában és még azóta is igaz. De a Manci ettől erőre kapott, így ma reggel ezzel indítottam a napot, és lásd sikeres is volt a mai nap.

De ez a Manci most olyan jól esik nekem, mint egy jó isler. Mert a Manci igazi nagyvárosi, modern nő, és szeretek vele Budapest utcáin, a századelőn ondoláltatni sietni.

2012. február 19., vasárnap

A Place Called Here


Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.

2012. február 5., vasárnap

Az elfeledett kert


Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.