Elveszett három hét

Vannak olyan könyvek, amik valamilyen meghatározhatatlan oknál fogva vonzzák az olvasóját. Gabriela Adamesteanu története is hasonló hatással volt rám. Tudtam, hogy el kell olvasnom, csak most, hogy már elolvastam, fogalmam sincs, hogy miért kellett elolvasnom. Ráadásul az is biztos, hogy most volt itt az ideje, mert megszólított a polcról. Három hetembe került, és igazából egyáltalán nem élveztem, és ennek ellenére nem hagyta magát letenni, vagy előrelapozni. Ki kellett, hogy olvassam. Nem volt elég lelkierőm arra, hogy azt mondjam, nekem ebből ennyi elég, és nem vagyok rá kíváncsi tovább, becsukom, és félbehagyva visszateszem a polcra. Volt benne egy erő, ami ezt nem engedte, és igaz, hogy három hetembe került, de kiolvastam.

A történet igazából nem szól semmiről. Vica, a szebb világot is megért román hölgy egy napját követhetjük nyomon. Először sógornőjéhez és annak fiához tart. Majd korábbi eltartóihoz utazik tovább, hogy megkapja havi járandóságát, amivel kisegítik őt és férjét, azt a vén marhát a nyugdíj mellett. Közben apró rezdüléseket ismerhetünk meg Bukarest életéből, és még nagyobb falatokat Delca asszony múltjából. Megérkezve Ivonához, Sophia nagysád lányához, aki egykoron munkával látta el Delca asszonyt a nehezebb időkben, belépünk egy letűnt kor elpusztult romjai közé. Megkezdődik a nosztalgiázás, ami nyilvánvalóan minden egyes találkozás alkalmával így történik, és hirtelen egy fél évszázadot lépünk vissza a múltba, hogy több száz oldalon keresztül több szereplő szemszögéből egy pár órát felölelő délutáni beszélgetést hallgassunk meg. Itt van Ivona, csak kicsiben, édesanyja, édesapja, Margot nagynénje, és még sokan mások. Az emlékezés végével visszatérünk a jobb napokat is látott jelenbe, és Delca asszony hazafelé készül.

A beszélgetésekből mozzanatokat ismerhetünk meg az I. világháború román hadszínteréről, az akkori román politikáról. Nem tudok sokat a román történelemről ebből az időből, sőt mondhatnám, hogy semmit, még a nevek sem voltak ismerősek, éppen ezért nagyon unalmas volt a politikai viták nyomon követése. Meg persze furcsa volt olvasni, hogy örülnek a románok, amikor egy ponton áttörték a magyar védelmet. Az ő szemszögükből Erdélyt elvették tőlük, és vissza akarják kapni, a mi nézőpontunk ugye ez teljesen más. Voltak nagyon nyers leírások is egy-egy bombatámadásról, amikor hirtelen az úr és a szegény elveszti társadalmi pozícióját, és már csak az életben maradás a legfőbb cél. Itt már nem számít ki vagy, és honnan jöttél, csak egy számít, hogy segíts a másikon, és talán élve megússzátok.

Az egész történetben váltakoztak a nézőpontok. Ugyanazt az eseményt a szereplők szemszögéből, gondolataikat hallva ismerjük meg. Egymás szemében mézes-mázosak, de ugyanakkor tudjuk azt is, hogy valójában mit gondolnak a másikról. Ez segített közelebbről megismerni a szereplőket, mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülhettem velük. A jellemábrázolás is jól sikerült. Ezért a nézőpontok váltásának követése sem volt nehéz, ami az írásmód stílusának váltakozásával is könnyen megkülönböztethető volt. Mégis idegesített sokszor. Nagy odafigyelést és koncentrációt követel ez a fajta megközelítés. Nem lehet csak úgy kikapcsolni az agyat, és haladni a sorokkal, nem, ez a könyv megkövetelte magának a figyelmet, és ebből kifolyólag nem eresztett. Valahol itt rejlik a könyv zsenialitása, ami biztos megtalálja a maga közönségét. Értékelem ezt a zsenialitást, de nem az én világom. Alapvetően kedvelem azokat a könyveket, amiben nem történik semmi, és mégis jól meg van írva. Ezt az érzést azonban nem találtam meg Az elveszett délelőttben. Jó könyv valahol, valakinek, de nem nekem és nem most.

A kiadás viszont roppan igényes. Kis méret, kemény kötés, védőborítós, hófehér lapos. Már csak egy vászon könyvjelző hiányzott volna belőle. Meg az, hogy a macska ne rágja meg a sarkát... :)

Gabriela Adamesteanu: Az elveszett délelőtt. Európa Könyvkiadó, 2010.