A szél neve

Úgy a legjobb könyvtárba menni, hogy van elképzelésed arról, hogy mit vegyél ki. A frissen visszavitt könyvek között bóklászva viszont azonnal fel tud borulni a lista. Hirtelen megpillantasz egy olyan könyvet, ami nem volt a listán, mégis szeretnéd elolvasni. Állsz előtte vágyakozva, hogy most mi is legyen. Kiveszed azokat, amiket eleinte terveztél, és otthagyod, amit megpillantottál, vagy gyorsan megkaparintod, és viszed magaddal, hiszen még nem tudhatod, hogy a listádon szereplő könyvek az utolsó szálig elérhetőek-e. Ez esett meg velem és a A szél nevével. Mert persze Pöfivonat jóvoltából már megtudtam egyet, s mást A szél nevéről, és abszolút várólistás volt. Nekem sajnos nem nyújtotta azt az elsöprő élményt, mint neki, de így is szuper volt három héten át nyomon követni az eseményeket, és azon agyalni, hogyan lehetne ketté osztanom a tudatomat, és akkor mi mindent tudnék csinálni egyszerre. :)

Igazából a főszereplővel volt a legnagyobb gondom ebben a könyvben. Na nem akkor, amikor még csak ismerkedtünk vele a legelején. A Jelkő fogadóba érkezve a tulajdonosban egy titokzatos ismeretlenre bukkantam, akinek kiült a szomorúság a szemében a múlt emlékeitől. Olyan érzésem volt, hogy rejteget valamit, de friss vendégként a fogadóban még nem jár ki a tisztelet, hogy megismerhessem történetét. Csak messziről figyeltem, mert volt benne valami, ami megfogta tekintetem, és nem eresztette. Szépen lassan, fokozatosan kerültem hozzá közelebb, majd egy messzi földről betévedt krónikás végre rávette, hogy mesélje el történetét. Én a fogadó sötét sarkában ücsörögtem, szerencsére rám se hederítettek, így ismerhettem meg Kvothe életét egészen a kezdetektől. 

Kisfiúként még nagyon bájos egyén volt. Tele kíváncsisággal, tudásvággyal, és szeretettel. Kiválóság volt a maga nemében. Itt még nagyon szimpatikus volt nekem, igyekeztem átvészelni vele az utcán élés nehézségeit, nekem is fájt minden egyes ütés, amit kapott, és várakozva iratkoztam be vele végre az egyetemre. Itt kezdődtek a problémák. Nagyon ellenszenvessé vált a szememben, mert sokkal többnek gondolta magát másoknál. Volt alapja természetesen, de nekem sokkal jobban tetszenek a csendes, visszahúzódó zsenik. Kvothe végig tudta magáról, mire képes, és ezt nem félt kinyilatkoztatni, mindenkinek megmutatni. Vártam már, hogy végre törjék le a szarvát, de valahogy újra és újra nyertes pozícióba került. A szerelem kissé enyhített a nagyképűsége élén, de még nem jött meg az áttörés, talán a következő részben.

Ami nagyon tetszett, az a tudat fölötti uralom. Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy az elmét két részre osztani, és mindegyikkel másra koncentrálni, de ha létezik, meg szeretném tanulni. Rengeteg előnye van annak, ha valaki ilyenre képes. Már csak elég kitartónak kell lennem ahhoz, hogy el tudjam sajátítani. 

A rengeteg oldal ellenére nagyon szívesen olvastam a könyvet. Még annak ellenére is, hogy Kvothe néha ellenszenves volt nekem, meg hogy folyton hallgatott a csend (biztos nagyon tetszett ez a szófordulat az írónak). Mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot, újra három-négy héten át egy rendkívül érdekes világban élni. Nyomoznék tovább a Chandrian után, és látni szeretném, ahogy végre letörik Kvothe szarvait. A következő kötetre talán az író is jobban kiforrja magát, és leszokik a csend folytonos emlegetéséről. Szóval, amint a könyvtár szert tesz a második részre, én megyek, és megszerzem magamnak.

Patrick Rothfuss: A szél neve. Gabo, 2009.