The Reckoning - A leszámolás, befejező rész

Az idei év több sorozat lezárását hozza, így történt ez Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájával is. A második kötet után vártam nagyon a folytatást, amit egy cselekménydús, izgalmas, fordulatos eseményekkel telinek gondoltam, és ez be is jött. Ez a rész már csak a kérdések megválaszolására várt, ami többé kevésbé meg is történt.

Maga a cselekmény ennél a résznél nem volt túl bonyolult, hőseink próbáltak rájönni az igazságra, próbálták kitalálni, kiben bízhatnak, ki az ellenség. Agyalnak, gondolkodnak, csalódnak, rájönnek dolgokra. Fordulatok persze itt is adódnak, hiszen nem minden és nem mindenki olyan, amilyennek látszik. Fontos, hogy az írónő sokszor segített a szálak felgörgetésében egy-egy ismétléssel, amit én örömmel olvastam. Pláne, hogy szerintem nagyon jól oldotta meg ezeket. E/1-ben Chloé az elbeszélő, és egy-egy visszaemlékezésként mutatta be gyorsan a korábban történteket, mintha Chloé elkalandozott volna. Néha párbeszéddel szakította meg ezeket a mélázásokat, erősítve ezt az érzést. Ez nagyon szimpi volt.

Szereplőink kezdik megismerni képességeik határait, lassan rájönnek, hogy erősebbek annál, mint amit korábban gondoltak magukról. Továbbra is gyerekként viselkedtek, hiszen sok esetben próbáltak már a saját lábukra állni, de folyton vártak egy megerősítést egy felnőttől. Keresték, kiben bízhatnának, ki lehet az, aki megmondja helyettük, mit csináljanak. Mennyivel kényelmesebb volt gyereknek lenni, amikor a felelősség még nem a mi kezünkben volt. Ezt szerették volna ők is kihasználni. A folyamatos menekülés, bujkálás és bizonytalanság miatt sokat veszítettek erejükből. Fáradtak, feszültek, kevésbé képesek már racionális döntéseket hozni. Mindez abból is látszott, hogy Chloé, a kezdeti falkavezér szerepét most ledobta magáról, és átváltozott egy hisztis gyerekké. Megérezte, hogy Derek mellette biztonságot ad, innentől kezdve nem is tartotta már annyira magát, mint a korábbi részekben. Minek, amikor más meghozza helyette a döntéseket. Ez a hisztis éne engem néha komolyan kezdett aggasztani. Sokszor meggondolatlanul cselekszik, majd később emiatt szigorú - szóbeli - önostorozásba kezd, amit utáltam hallgatni. A korábbi szimpatikus Chloé ebben a részben idegesített. 

Korábbi bejegyzésemben szó volt arról, hogy Tori egy nagy változás előtt áll, ami ebben a részben be is következett. Ő ráeszmélt, hogy senkiben nem bízhat, csak magára maradt. Szorosan kötődik Chloéhoz, és a két fiúhoz, mert egyelőre bizodalma csak bennük van. Már nem HP, hanem egy összerezzent kismadár, aki sebezhető, és az első rossz mozdulatra azonnal támad.

Egy nagyon zavaró hibát fedeztem fel olvasás közben a fordításban. Roppant idegesítő, amikor egy izgalmas részt olvasva megakadsz, mert nem érted az adott mondatot. Többszöri átolvasással, a szövegkörnyezetet minden oldalról megvizsgálva sem fogtam fel, hogy mit is akar mondani. Ez ráadásul nem csak egyszer fordult elő, hanem inkább gyakran, mint ritkán. A trilógia első két kötetében ilyennel nem találkoztam.

A bejegyzés elején írtam, hogy a nyitott kérdésekre többé kevésbé kaptuk meg a válaszokat. Sok szál nem tisztázódott, a lezárás is csak tessék-lássék módon sikerült, amiből arra következtetek, hogy feltehetőleg lesz még folytatása a történetnek, persze az már nem négyrészes trilógia lesz, hanem gondolom egy önálló rész, vagy újabb trilógia. Mindenesetre ez a rész már nem kötött le annyira, mint a korábbiak - biztos a vérfarkas miatt -, és még a fordítási gubancok sem segítettek a megkedvelésében, így nekem sajnos nem jó szájízzel zárult ez a történet. Biztosan van az a réteg, akinek ez tetszik, amit a molyos értékelések alapján bőven megalapozottnak gondolok. Ők minden bizonnyal remekül fognak szórakozni a befejező részen is.

Kelley Armstrong: The Reckoning - A leszámolás. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

Smaragdzöld

Kevés olyan sorozat van, aminek ennyire vártam a befejező részét. Talán Libba Bray trilógiája volt még ilyen, na meg persze Murakamié. :)  Kirstin Gier időutazókról szóló története roppant jól esik az ember lényének. Könnyed, légies, humoros, izgalmas, totálisan kikapcsoló (még az sem nagyon izgatott, amikor az uram odafeküdt mellém, és már megint beleolvasott, és beleszólt, hogy "bezzeg ő tudja, mi fog történni", de engem rendületlenül magához kötött, rövid ignorálás után fel is adta a piszkálódást, mert látta, itt most nem győzhet. :)

Szóval a harmadik részhez érkeztünk, ahol továbbra is harcol Gwendolyn és Gideon a bölcsek kövének (vagy valami hasonlónak, mert ők sem tudják pontosan) a megszerzéséért, és komoly harc megy az ősök vérének beolvasásáért a kronográfba. Mindeközben Saint Germain gróf utasításainak kell eleget tenniük. De miért is fontos mindez a grófnak, és mire is jó a bölcsek köve? Mindez kiderül a történet befejező részéből.

Egy trilógia befejező részénél mindig izgul egy kicsit az ember, hogy vajon mennyire sikerül jól lezárni a történetet, illetve, kezünket tördeljük, hogy csak el ne rontsa azt. Már a kezdet kezdetén nem kellett belerázódnom a történetbe, mert nagyon gördülékenyen, könnyeden vezetett be minket, és bár több, mint egy éve volt szerencsém a második kötethez, egyáltalán nem okozott gondot a felelevenítése. Így nem volt más hátra, mint előre, a cselekmény légies szárnyain. A legjobb az volt, amikor megjelent Xemerius, a halott középkori vízköpő. Semmit nem vesztett humorosságából, sőt, teljesen feloldódott a mi kis hősnőnk társaságában, és folyamatosan nyomatta a poénokat. Sokszor hangos felnevetés lett pár mondatának az eredménye. Ez nagyon kellett bele.

Gwendolyn a kezdeti megilletődés után egyre ügyesebb a szerepében, sőt már önálló utakra is mer lépni. A hisztik persze megmaradtak, de valljuk be, ki nem borulna ki azután, hogy kiderül, tud ugrálni, mi több, akarata ellenére ugrál az időben, és a nyakába varrnak egy roppant fontos megbízást, aminek a teljesítésén múlik az egész világ egészségi állapota. Hát szerintem ezek után bárki megengedhet magának egy kis kirohanást. Gideonhoz kapcsolódó viszonya, elragadtatása azért szerintem túlzás, de a körülmények között aranyos volt. Én bírtam Gideont, szerintem teljesen életszerű volt a viselkedése, és igazán felnőttesen viselkedett a helyzet megoldásoknál. Ami még nagyon szimpatikus volt, az Charlotte valódi énjének kitárulkozása azon az ominózus partin. Sokszor nem azt látjuk, ami a dolgok mögött valóban van, és ez erre nagyon jó példa volt.

Fontos kiemelni még a csavarokat a történetben. Én nem vártam falhozvágós megtévesztéseket, nem illett volna a történethez. Voltak csavarok, amiket, ha az ember jól figyelt, még a valós kiderülésük előtt leleplezhetett, és ez így volt rendjén. Sokszor szándékosan hallgatta el az írónő egy egy cselekvési terv részleteit, hogy ezzel is izgalmasabb legyen a végkimenetel. A csavarok is a könyvhöz illően könnyedek lettek, teljességgel meg voltam vele elégedve, pont az történt, amire vártam. Minden kis szál elvarrásra került, minden szereplő helyzete egyértelművé vált, szerepe tisztázódott. Ebből kifolyólag nagyon kerek, nagyon egész volt az egész. Egy cseppet sem unatkoztam, sőt, mindent elhalasztottam, vagy előre hoztam a hétvégi rutinban, csak hogy az olvasáshoz jussak. A kötet vaskossága ellenére nagyon gyorsan végeztem vele, de végig azt éreztem, hogy minden apró mozzanat pontosan a helyén van. Nincs túlírva, nincs lerövidítve, egyenesen tökéletes. :)

Kirstin Gier: Smaragdzöld. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

Forgotten

A fülszöveg azonnal megfogott, mert tudva levő, hogy imádom az olyan sztorikat, ami újdonság számomra. Visszafelé emlékezni, a jövőből táplálkozni? Azt meg hogyan? - kérdeztem magamtól. Tudnom kell rá a választ, ezért is ugrottam bele a történetbe.

Cat Patrick megalkotta nekünk London Lane világát, aki minden hajnalban egy meghatározott időpontban elfelejti, ami addig vele történt. Emlékeit felelevenítendő, minden lefekvés előtt jegyzeteket készít az elmúlt napjáról, hogy milyen ruha volt rajta, hogy mi volt a suliban, mire kell figyelnie. Reggelente átolvasva őket képbe jön. Az emberekre a jövőjéből emlékszik, a szekrényét a suliban úgy találja meg, hogy tudja, a jövőben hogyan fog odamenni. A dolgozatokkal persze könnyű dolga van, mindig látja előre. Jellemében szerencsétlen, csetlő-botló, mondhatni egyenesen béna egyéniség, akin az egész suli röhög. Egyetlen legjobb barátnője van, Jamie. Aztán egy nap egy gyönyörű kék szemű srác megjelenésével egy-két dolog megváltozik az életében, és megkísérlem a kijelentést, hogy még jó történet is sült ki belőle.

A legelején a téma annyira megragadott, hogy azon gondolkodtam, kár egy ilyen tinitörténetre pazarolni, baromi jó kis thrillert lehetne belőle csinálni Morgan Freeman-nel a szereplők között. Meg ugye ott volt Az első 50 randi Drew Barrymore-ral, aki minden reggel azt hitte, ugyanaz a nap van, és szintén elfelejtett mindent. Aztán jött ez a Luke gyerek, jött a love story, aztán csak azt vettem észre, hogy szívesen olvasom, mert a régi önmagamat és az uramat láttam bennük, amikor még annak idején, vagy ezer éve még mi is csak ismerkedtünk egymással. Persze a történet kliséktől hangos: szerencsétlen kiscsaj, akibe belezúg az új fiú; egyetlen barátnő, akivel összevesznek valamin, majd jön a csúcspont, egyértelműen érezhető, hogy hol is van ez a pont; családi gondok, elvált szülők, rejtély a múltban, felengedés és levezetés a végén. Alkalmazza a tipikus eszközöket, amitől egy könyv olvastatja magát. A klisékhez egy szerencséje volt, hogy választott egy egyedülálló témát. Amit hiányoltam belőle, az az, hogy jobban kidolgozhatta volna London esetét, folyamatosan villantak fel az agyamban a kérdések, hogy mi miért van, hogyan képes egyáltalán elvégezni a sulit, hogyan képes egyáltalán a társadalom teljes jogú tagjának lenni. Egyáltalán hogyan tudta reggelente, szinte öt perc alatt feleleveníteni az emlékeit a jegyzetei alapján? Ennyi idő alatt rengeteg jegyzetének kellett volna összegyűlnie, és képtelenség lenne követni őket. Biztos tud gyorsolvasni is, vagy emlékszik a jövőből, hogy elolvasta a jegyzetet és tudja, mi állt benne.

London és Luke szerelme tipikus tiniszerelem. Luke már-már túl romantikus volt nekem, ilyen pasi nem is létezik - gondoltam. Persze tökéletes, gyönyörű kék szemei vannak, bohókásan kunkorodó fürtjei, és naná, hogy kemény felsőteste, ráadásul tökéletes családi háttere. Nem csoda, hogy London minden reggel pillangókkal a gyomrával várja a pillanatot, hogy először láthassa, aztán még az álla is leesik a csodálkozástól. Nekem is leesne a tökéletes pasi láttán, ha minden reggel kávéval és friss péksütivel állna a verandán.

Arra jó volt a könyv, hogy szabadságom alatt kicsit kiruccanjak a mindennapokból, és picit simogassam a lelkem egy félig klisés, félig egyedi szerelmetes történettel. Aminek pedig a leginkább örülök, hogy nem húzta el a történetet az írónő egy trilógiába, pedig voltak benne érdekes mozzanatok, amit jobban is kidolgozhatott volna. Tipikus YA regény nem csak tiniknek, akár karácsonyi ajándékként is.

Cat Patrick: Forgotten - Úgyis elfelejtem. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

A Napkirály árnyékában

XIV. Lajos király udvarában semmi sem az, aminek látszik. Ármány és csalárdság uralkodik mindenütt, nincs kiben megbízhat az ember. Minden csak színtiszta színjáték, aminek ha megkaparjuk a felszínét, rothadást találunk. Gyönyörű kertek, szebbnél-szebb ruhaköltemények, fenséges étkek sorakoznak fel a könyv lapjain, aminek gyönyörű férfiak és nők a részesei, mint egy szappanoperában. 

Egy kis történelmi háttérrel gazdagodtam a könyv legelső lapjain. A(z) hugenották üldözésének sokan estek áldozatul, XIV. Lajos király mondhatni megszállottan próbálta összetartani az országot. Szerinte csak egy mód lehet erre, ha közös a vallás, és az nem más, mint a katolikus.  Ebbe a korszakba illesztette bele az írónő a Clavell család viszontagságait. Vallásuk miatt üldözöttekké váltak, annak ellenére, hogy Clavell asszony fiatal korában maga Lajos király szerelmét élvezte. Rosszul gondolta, hogy ez megvédi családját az ártalmaktól. Egy nap beköszönt, amire már fel voltak készülve, és dragonyosok szállták meg a birtokukat. Két fiukat a nagybácsival egy közeli barlangba menekíttették, míg elhárul a baj, ugyanis a fiú gyermekeket elrabolták, és keresztény nevelésre kényszerítették. A dragonyosok csak nem akartak mozdulni, így Mrs. Clavell útnak indult, hogy egykori szerelmét meggyőzze, és családjáért könyörögjön.

Namármost kérem szépen. Olyan nincs, hogy csak hiszünk a fentiben, és tiszta hitünkért megjutalmaznak minket, és nem kell ezért csinálnunk semmit, csak néha elmondunk egy imát (félreértés ne essék, nem a vallásokba kötök bele, senki vallási hovatartozását nem akarom sérteni, csak a véleményemet mondom el.) Nyilván lehet a fentieket (most mindegy, hogy egy Istenről beszélünk, vagy az univerzum erőiről, vagy más vallások isteneiről) néha megkérni erre-arra, hogy feltétel nélkül teljesítsenek nekünk apró dolgokat. Ezt én is alkalmazom sikeresen, de ahhoz, hogy ez működjön, más helyzetekben komolyan megizzasztanak, és nehéz döntések elé kerülök, problémákat oldok meg, alkalmazkodok másokhoz. De olyan nincs, hogy egyszer megpróbáltam, nem sikerült, jajj, inkább elmenekülök, és jajgatok két évig, hogy jaj, vajon él-e a férjem, jaj, vajon hol lehet a kislányom? Ölbe tett kézzel várom a sültgalambot, és hiszem, hogy egyszer minden megoldódik. Mert nekem ez jött le ebből a könyvből. Nem kell küzdeni, nem kell csinálni egyáltalán semmit, mert ha jó hívő vagy, akkor úgyis minden rendben lesz. Na nem, ezzel én egyáltalán nem értek egyet. És mivel ez végig rányomta a pecsétjét az egész könyvre, így nem is szerettem. Hogy miért olvastam végig? Azért mert balfasz voltam. Mindig elfelejtettem kicserélni a könyvet a táskámban, mire hazaértem. Amikor meg az utazásra fordított időt akartam kitölteni, nem volt más, csak ez. 

Mrs. Clavell is szerencsétlen volt, hisztis, naiv asszony, akit egyáltalán nem tudtam a szívembe zárni. Az írásmód meg egyszerűen lehetetlen volt. Kb olyan volt a stílusa, mintha én írtam volna, tehát egy nagy nulla. Gyorsan túl is adtam a könyvön, és csak reménykedem, hogy az új gazdáját nem fogja ennyire idegesíteni, mint engem.

Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában. Könyvmolyképző Kiadó, 2009.

A nekromantaság veszélyei

Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Sarah kulcsa

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Az elfeledett kert

Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Bíborhajú 2.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Zafírkék

Hát ez valami felüdülés volt most nekem. Csak egy gond van vele, hogy vége van. És már megint várni kell a következő részre. Azért ez egymás után kétszer eléggé nyomasztó, meg kell, hogy mondjam. És hogy miért volt felüdülés? Mert egész héten tudtam, hogy 10-12 óra munka után nyugodtan felszállhatok a vonatra, és elővehetem, és úgy el fogja lazítani az idegszálaimat, mintha nem is dolgoztam volna. Ma például a velem szemben ülő srác egy Irwin Shaw könyvvel próbálkozott, de oldalanként letette maga mellé. Szemmel láthatólag nem kötötte le. Na nekem ilyen gondom nem volt. Szerencsére a vonaton ült olyan ember, akiről biztosan tudtam, hogy ott fog leszállni, ahol én, így nyugodt szívvel merülhetek bele a történetbe. Hazaérve pedig muszáj volt befejeznem, mert holnap tutira nem tudtam volna a végére érni. Azt meg utálom. De nem is ez a lényeg.

Gwent és Gideont egy templom gyóntatószékében hagytuk ott az első részben, miután megtámadták őket. Történetük a jelenben folytatódik tovább. Gwenre komoly feladat vár, meg kell állnia helyét egy 18. századi soirée-n, találkoznia kell Saint Germain gróffal, és helyre kell tennie a hormonjait. Mert ez a Gideon néha egy vérbeli angol, máskor egy szeretetreméltó alak.

Nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre, mert ez a kötet annyi apróságot árult el, amitől tiszta homály lett minden, és fogalmam sincs, mi lesz itt a csattanó és mi miért van. Konkrétan Gwen helyzetében érzem magam. Én is csak egy hete jöttem rá, hogy spontán tudok időugrani, és hirtelen rangosabbnál rangosabb idegeneknek tartom kezem egy csókra, és fogalmam sincs az 1800-as évek aktuálpolitikai kérdéseiről. Hatalmas ruhákba csomagolna, hajamat olyan magasra púpozzák, hogy nem férek be vele az ajtón (most már értem, miért kellett annak idején a nagy belmagasság...). Senki nem árul el semmit, nincs olyan ember, akiben teljes mértékben megbízhatok. Mindezek ellenére - úgy ahogy - megállom a helyem, és vicces és izgalmas helyzetekbe keveredek.

Nem tudom, hogy ez a vízköpő figura honnan jött az írónőnek, de viszi a prímet az egész könyv alatt. Már az, hogy pont egy vízköpő, aki az 1100-as években elpusztult és azóta nem hajlandó elhinni, hogy már nem létezik, ennyire képes feldobni az amúgy is fantasztikus történetet, igazán dicséretre méltó. Le a kalappal. Remélem továbbra is fontos mellékszereplő marad.

Tavasszal A csodálatos Waverley-kert után olvastam a Rubinvöröst, ami ahhoz képest annyira nem nyerte el csodálatomat, mint most a Zafírkék. Még jó, hogy nem Murakami után olvastam, mert tuti nem tudott volna úgy kiteljesedni a történet, ahogy most sikerült neki. Maga az időutazós ötlet annyira tetszik. Máshogy közelíti meg, mint ahogy általában meg szokták. Ez a szokatlansága adja a különlegességét a könyvnek, és én erre nagyon vevő vagyok. Nem szoktam szeretni, ha túl modern korban játszódik a történet, de Gier kisasszony olyan ügyesen megoldotta, hogy nem volt zavaró számomra az iPod, Zac Efron, vagy a High School Musical említése sem. Sőt, Gwendolyn stílusához pont ezek illettek. Talán hiányoltam is volna őket. :)

Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy nem kell rá sokat várni, és kézbe vehetjük.

Kirstin Gier: Zafírkék. Könyvmolyképző Kiadó, Budapest, 2011.

Garabonciások

Olvasás után rögtön meg szoktam írni a bejegyzéseket, de most nyaralás, költözés, új munka miatt kénytelen voltam vele várni másfél hetet. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre, vagyis először inkább arra, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan egyszerolvasós... szerintem.

Katsa (próbáld meg a leírástól elvonatkoztatva kiejteni magadban a nevet) nagybátyja, Randa (na itt már én is röhögtem) udvaránál "szolgál". Ő garabonc, amit az jelez, hogy egyik szeme kék, másik pedig zöld. Veleszületett adottsága van, ami pedig nem más, mint hogy egyetlen ütéssel képes megölni bárkit. Ezt Randa a maga javára fordítja, ezzel intézi el azokat, akik nem akarnak behódolni neki. Minden garabonc sorsa, hogy a királyt kell szolgálnia. Egy nap Katsa megelégeli a dolgot és felbukkan a színen egy másik garabonc is, aki állja Katsa tekintetét, amit a lány nem tud mire vélni.

Az volt a fülszövegben, hogy Twilight-hoz hasonló romantikus történetben lesz részem. És ezt kb a könyv közepe táján vettem észre. Apró sokkot kaptam, mert olyat nem akartam olvasni. De szerencsére annyira nem volt vészes. Csak miután összejöttek, ne nevezte volna az írónő! minden mondatban kedvesének a másikat. Na ettől mászok falra... Meg voltak gondjaim a stílussal is. Nem tudom, hogy a fordítás miatt lett ilyen, vagy alapból így írt. Felteszem, közékori környezetbe szerette volna illeszteni az írónő a történetet, ahol egy királyi udvarban a körbeudvariaskodás megszokott dolog. Nekem nagyon furcsa volt, hogy ez hiányzott belőle, sőt úgy ugratták egymást, mint ahogy én szoktam kötözködni. Lehet, hogy így tervezték, de ez nekem nem tetszett.

Másik dolog, hogy én szeretem elhinni amit olvasok, még akkor is, ha fikció. Segít belemerülni a könyv világába, és könnyebben tudok azonosulni a szereplőkkel. Namármost én ezt a garabonciás dolgot annyira nem tudtam felvenni, hogy ez is csökkentett az élményen.

Ezeken kívül nagyon tetszettek a személyiségek, amiket Cashore kisasszony alkotott. Katsa nagyon erős jellem volt. Önálló, néha feminista hajlamokkal rendelkező lány, aki engedte magát befolyásolni a nagybátyja által. Képes a fejlődésre, méghozzá vállalható keretek között. Meghoz olyan döntéseket, amik a könyv elején még esélytelennek látszana. Végig megőrzi egyediségét, személyiségét, és nem hagyja magát tovább befolyásolni. Társa, Pongor szintén garabonc, aki mézes-mázos és persze csodálatos pasas, minden nő álma. Naná, mi más lehetne egy ilyen könyvben.:) Ő is szimpi volt nekem.

A történet egyébként pörgős, egy-két oldalon unatkoztam úgy az 1/3-a környékén. Megfelelő számú fordulatot észleltem benne, amik fenntartották az érdeklődésem, és volt olyan is, ahol lerágtam volna mind a tíz körmöm, ha nem lett volna tele homokkal, meg nem lett volna sós a tengertől. :) Szóval szerintem vállalható a könyv, ha ezektől az apró hibáktól eltekintünk. Kikapcsolódni tökéletes volt.

Kristin Cashore: Graceling- A garabonc. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.