Budapesti tavasz

Úgy gondoltam, mindenféleképpen írnom kell pár gondolatot erről a könyvről. A maga egyszerűségével nagyon mély és komoly témákat taglal. Semmi csicsa, semmi körkörös mondat, csak egyszerű szóhasználat, egyszerű történetvezetés. Mégis egy-egy mondat olyan mély nyomot hagy, hogy még egy hónap távlatából is érzem, mit váltott ki belőlem.

A második világháború derekán Zoltán és társa megszökik a győri alakulattól, és Budapest felé veszik az irányt. A várost azonban lassan körbezárják az oroszok, és amúgy is bujkálni kell, mert a hamis eltávos levél dátuma már lejárt. Ha elkapják, akár ki is végezhetik őket. Közben már berendezték a gettót, és az oroszok is folyamatosan bombáznak. Nincs étel, nincs áram, fűtenivaló. Csak a remény marad, hogy egyszer minden jóra fordul.

Nagyon szerettem benne egy-egy jelenetet, amik akár Oscar díjat is érdemelnének. Például, amikor Zoltán lakótársa megkéri, hogy szüleinek vigyen el egy darabka lóhúst. Ő megteszi, hiszen a lánynak mindent elintézne. A szülők sírva fogadják a hírt, hogy gyermekük jól van. A kevés élelemért cserébe ők is kérnek egy szívességet. Vigyen el egy hároméves kislányt egy címre, helyezze biztonságba. Zoltán gondolkodás nélkül cselekszik. A hideg, decemberi, romos budapesti utcákon egy huszonéves szökött katona vezet kézen fogva egy hároméves kislányt. Próbál beszélgetni, próbál kérdezni, de minden egyes kérdéssel és mondattal olyanba nyúl, ami már a kislány számára nincs, vagy nem is volt. A pici lány kevéske éveivel a háta mögött szinte felnőttebb, mint maga Zoltán, szinte jobban érti a körülötte történteket, mint ő maga. Pedig Zoltán megjárta a frontot is.

Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (jelenet a filmből)
kép innen

Aztán ott van Zoltán apja, akiben kettős vívódások vannak. Egyrészt a fiai miatt, akik közül az idősebbik otthon van, betegséget színlel, hogy ne kelljen a frontra mennie, Zoltán pedig megszökött az alakulatától. Örül is, hogy fiai épségben, biztonságban vannak, másik oldalon pedig szégyenli, hogy egyik sem elég bátor ahhoz, hogy harcba álljon a hazáért. Fél a háborútól, le is költözik a pincébe a bombázások elől. Másra nincs tekintettel, mert csak a magáénak akarja azt is. Leviszi foteljét, könyveit, hogy ott is nyugalomban olvashasson, pihenhessen. Idegesíti a többi leköltözött szomszéd, akik zajonganak, pedig csak szintén az életüket mentik. Háborúban mindenki önzővé válik, ki jobban, ki kevésbé. Másik oldalon nyomja lelkét a megcsalás súlyos bűne. Bombáznak, de elmenjen-e barátnőjéhez, és hagyja-e otthon feleségét egyedül. Mégis megteszi, ott is ragad az asszonynál. Reggel hazaérve persze hazudik feleségének. Sehol nem jó, semmi nem tökéletes, nem találja a helyét. Csak arra gondol, hogy neki jó legyen. A megbánás kósza gondolatai fel-felvillannak, de ő olyan ember, aki soha nem lépi át ezt a szintet. Nekem nagyon unszimpatikus szereplő volt, de Karinthy úgy eladta őt is, hogy szabály szerint érdekelt, mi lesz vele, mi lesz a következő lépése.

Fájdalommal vegyes izgalom járt körbe, amikor a régi Budapest utcáin kószálhattam Zoltánnal. A Blaha Lujza téren a Nemzeti Színház mellett, vagy akár a Szabadság téren. Emberekkel találkoztam az utcákon, akik a külső kerületekből, akkor még önálló falvakból, Pestszentlőrincről, Pestszentimréről menekültek a város belseje felé a frontvonal elől. Sajnos részese voltam a Duna parton ma is ott sorakozó cipők szomorú emlékének. Felháborító volt azt olvasni, hogy mind az oroszok, mind a németek csak egy hadszíntérnek használták a várost. Műemlékre, emberekre tekintet nélkül csak egy cél lobogott szemük előtt. A könyvben bemutatott szereplők szemszögéből megértem, hogy miért felszabadítás volt az orosz betörés a városba.

Sokáig halogattam a könyv olvasását. Valahogy tudtam, hogy mély nyomot fog hagyni bennem. Igaz, hogy alapvetően kitaláció, mégis minden oldalon ott érződik benne maga a valóság.

A könyvből a felszabadítás 10. évfordulójára, 1955-ben film is készült. A neten is meg lehet nézni. Én biztosan meg fogom.

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. Ulpius-ház Kiadó, 2007.