2011. szeptember 19., hétfő

Pöttyös aji


A freeblog krachja előtt valaha volt itt egy bejegyzést, miszerint kaptam egy ajándékot, de a gugli sem jegyezte meg. A moly szerint így kezdődött:

"Újra végigsöpört egy díj a blogvilágon, és Kellyolvas jóvoltából a hullám széle engem is megtalált. Köszönöm szépen, nagyon meghatódtam. :) Így néz ki ni:   És tovább kell adnom 10 bloggernek, de nem adom, mert már mindenki megkapta, de ha adnám, akkor nekik adnám: Christina, mert a világ legdrágább barátnője, Káááá, mert szerintem hasonlóan gondolkodunk, és egyszer már össze kéne futni, Zenka, mert ha könyvet írna, biztos felkerülne a kedvenceim közé, bármilyen témában is írna..."

Kauszó vabeszkiu


Noah Gordonnal Az orvosdoktor kapcsán találkoztam, még a blogolás legelején. Az akkor nem igazán tetszett. Hosszú volt, és lassan haladt, és a főhős valahogy mindent olyan gyorsan megkapott. Nem volt szimpatikus. Ezért is féltem belevágni a Sámánba. Christinától kaptam a könyvet azt hiszem még tavaly, és év végén muszáj volt felpakolnom a várólista csökkentő polcomra. Az idei nyaralás pedig éppen kedvezett az időzítésnek, és elkezdtem olvasni. És nem bántam meg, sőt, azt bántam meg, hogy ennyit vártam vele.

Az orvosdoktorban megismerkedtünk a Cole családdal, ahol egyik utód rendelkezik egy képességgel, amivel ki tudják tapintani, hogy ki haldoklik. A Cole család ezt orvosi területen kamatoztatta. Rob J. Skóciából érkezik az Új világba, ahol az őslakos indiánok már nem szívesen látott vendégek, és Észak és Dél a háború szélén áll. Az ő fia Sámán, aki gyerekkorában elkapta a himlőt, és megsüketült. Képes lesz-e ez a fiú megbírkozni a képességével, és lehet-e orvos belőle?

Nem árulok el nagy titkot, hogy sikerül neki. A rejtély nem ebben van. Rob J. összehaverkodik a környéken ólálkodó indián törzzsel, és Sámánjuk, az indián nő, Makva-ikva segíti őt az orvoslásban. Egy nap azonban holtan találják a nőt, és nem tudni ki a tettes.

Azért jó Noah Gordon könyveit olvasni, mert látszik az írásaiból, hogy tényleg utánajárt a történelemnek, komoly kutatásokat végzett. A könyv magába öleli Amerika két nagyon fontos történelmi pontját, az indiánok és a négerek kérdését. A mindennapi életbe csempészi bele a történteket, és nem éreztem, hogy súlyos, leírásokat olvasok, ami a száraz történelmet taglalja. Megtalálta az író a kellő egyensúlyt az élvezet és a tudás között. Sőt, volt olyan, hogy szívesen olvastam volna még a politikáról, mert nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Ami kicsit hosszúra nyúlott, az a háború volt, az lehetett volna rövidebb is. Mert ugye nem szabad elfelejteni, hogy egy majd' 800 oldalas könyvről van szó.

Amit az első kötetben nehezményeztem, az itt már teljesen megszűnt, igazságosnak találtam az eseményeket, bár nem is volt annyi szenvedés benne, mint Az orvosdoktorban. A kötet leginkább Rob J.-ről szól és nem Sámánról. Makva-ikva halálát is leginkább ő kutatta fel, és csak az utolsó szálakat fűzte a helyére Sámán. Ami érdekes még, hogy a szereplők egyike sem kiemelkedő személyiség, hanem mindenki átlagos. A képesség sem a legfontosabb tulajdonság itt, hanem mindenki emberi, a kitartás, a bátorság, a szerelem, a ragaszkodás, a család szeretete van a fő helyen. Ettől lett olyan életszagú az egész számomra. Élveztem benne úszkálni, és nem bántam a hosszát sem. És végre megtört az átok, hogy a várólista csökkentős könyvek rosszak. Újra kedvet kaptam fogyasztani belőlük.:)

Noah Gordon: Sámán. Magyar Könyvklub, 1994.

U.i.: A cím azt jelenti, hogy Fehér Sámán, és hát talán kitaláljátok, hogy a címszereplőt hívták így az indiánok.

És nagyon komoly volt az indiánok szaunája. :D

2011. szeptember 9., péntek

Garabonciások


Olvasás után rögtön meg szoktam írni a bejegyzéseket, de most nyaralás, költözés, új munka miatt kénytelen voltam vele várni másfél hetet. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre, vagyis először inkább arra, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan egyszerolvasós... szerintem.

Katsa (próbáld meg a leírástól elvonatkoztatva kiejteni magadban a nevet) nagybátyja, Randa (na itt már én is röhögtem) udvaránál "szolgál". Ő garabonc, amit az jelez, hogy egyik szeme kék, másik pedig zöld. Veleszületett adottsága van, ami pedig nem más, mint hogy egyetlen ütéssel képes megölni bárkit. Ezt Randa a maga javára fordítja, ezzel intézi el azokat, akik nem akarnak behódolni neki. Minden garabonc sorsa, hogy a királyt kell szolgálnia. Egy nap Katsa megelégeli a dolgot és felbukkan a színen egy másik garabonc is, aki állja Katsa tekintetét, amit a lány nem tud mire vélni.

Az volt a fülszövegben, hogy Twilight-hoz hasonló romantikus történetben lesz részem. És ezt kb a könyv közepe táján vettem észre. Apró sokkot kaptam, mert olyat nem akartam olvasni. De szerencsére annyira nem volt vészes. Csak miután összejöttek, ne nevezte volna az írónő! minden mondatban kedvesének a másikat. Na ettől mászok falra... Meg voltak gondjaim a stílussal is. Nem tudom, hogy a fordítás miatt lett ilyen, vagy alapból így írt. Felteszem, közékori környezetbe szerette volna illeszteni az írónő a történetet, ahol egy királyi udvarban a körbeudvariaskodás megszokott dolog. Nekem nagyon furcsa volt, hogy ez hiányzott belőle, sőt úgy ugratták egymást, mint ahogy én szoktam kötözködni. Lehet, hogy így tervezték, de ez nekem nem tetszett.

Másik dolog, hogy én szeretem elhinni amit olvasok, még akkor is, ha fikció. Segít belemerülni a könyv világába, és könnyebben tudok azonosulni a szereplőkkel. Namármost én ezt a garabonciás dolgot annyira nem tudtam felvenni, hogy ez is csökkentett az élményen.

Ezeken kívül nagyon tetszettek a személyiségek, amiket Cashore kisasszony alkotott. Katsa nagyon erős jellem volt. Önálló, néha feminista hajlamokkal rendelkező lány, aki engedte magát befolyásolni a nagybátyja által. Képes a fejlődésre, méghozzá vállalható keretek között. Meghoz olyan döntéseket, amik a könyv elején még esélytelennek látszana. Végig megőrzi egyediségét, személyiségét, és nem hagyja magát tovább befolyásolni. Társa, Pongor szintén garabonc, aki mézes-mázos és persze csodálatos pasas, minden nő álma. Naná, mi más lehetne egy ilyen könyvben.:) Ő is szimpi volt nekem.

A történet egyébként pörgős, egy-két oldalon unatkoztam úgy az 1/3-a környékén. Megfelelő számú fordulatot észleltem benne, amik fenntartották az érdeklődésem, és volt olyan is, ahol lerágtam volna mind a tíz körmöm, ha nem lett volna tele homokkal, meg nem lett volna sós a tengertől. :) Szóval szerintem vállalható a könyv, ha ezektől az apró hibáktól eltekintünk. Kikapcsolódni tökéletes volt.

Kristin Cashore: Graceling- A garabonc. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.