2013. január 27., vasárnap

Túléltem...

apró zúzódásokkal. :) De a táj, és az idő... csak nekem alakult ilyenné. :) A képre kattintva eredetiben is megszemlélhetőek.






2013. január 21., hétfő

A klastrom titka

Jane Austen annyira klasszikus, meg annyira szerettem a Büszkeség és Balítéletet, és annyira csalódást okozott más könyveivel, hogy nem adtam fel, és tovább kerestem egy B&B-hez hasonló élményt kiváltó regényét. És hölgyeim és uraim, bejelenthetem, hogy megtaláltam. Ez nem más, mint A klastrom titka. Tudom, tudom, hogy sokan úgy vélik, ez nem üti meg a mércét az írónőtől, de nekem akkor is annyira jól esett, és én annyit nevettem rajta, hogy rögtön szimpatizálni kezdtem vele. Mivel nem írtam azonmód, frissen-melegében a könyvről, ezért feltételezhetően elég bugyuta bejegyzés lesz olvasható a továbbiakban, ami miatt szíves elnézéseteket és megértéseteket kérem. :)

Igazából a cél semmit nem változott az elmúlt 200 év alatt: pasit/férjet kell találni. Be kell vezettetni magunkat a társaságba/el kell mennünk tesónkkal, unokatesónkkal szórakozni. Majd miután az első pasi, aki szóba mer elegyedni velünk, esetleg el is hív táncolni, és még tetszik is, azonnal elnyeri szívünket, és már csak róla tudunk ábrándozni, őt keressük egy következő alkalommal a tömegben, és gyomrunk összeugrik, ha netalántán újra szóba elegyedik velünk. Aztán, ha szerencsénk van, összeismerkedünk a húgával, aki egyik legjobb barátosnénk lesz, és lépten-nyomon találkozhatunk a hőn áhított pasi/férjjelöltünkkel.

Ennyire egyszerű. Az már mindegy, hogy mi a miliő, hogy milyen eszközökkel jutunk el a célig, a cél egy és ugyanaz minden korszakban. Namármost A klastrom titkában ez a pasivadászat annyira elmésen és szatirikusan volt leírva, hogy nem győztem magamban somolyogni. Jane Austen szegény főhősnőnket, Cathrine-t olyan naivnak ábrázolta, annyira esetlennek és tudatlannak, mint egy igazi regény főhősnőjét. Mert ugyebár Cathrine is folyton arról ábrándozott, hogyan viselkedne egy adott szituációban egy igazi hősnő. De nem ám akármilyen regény hősnője, hanem egy horror-történet hősnője. Ez aztán elég furcsa szituációkba keverte hősünket, amiből szintén kirítt naivsága. Teszem azt például, amikor ott volt az a régi láda a szobájában, és csak nem nyugodott, hogy a gyomrába ne kukkantson. Aztán persze megrótta saját magát, hogy milyen egy butácska volt. Az meg a másik, és éppen erről jutott eszembe, mert pont ezt meséltem az uramnak, hogy manapság, ha beégünk, akkor egy jót nevetünk másokkal a bénázásunkon, és mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. Erre Cathrine mit csinált? Amikor rájött, hogy mekkora hülyeség volt a ládába beleképzelni mindenféle régi titkot, annyira elpirult, hogy még saját maga előtt is szégyellte. Alig bírta lecsillapítani arcszínét a vacsora előtt. Aztán, amikor eszébe jutott az "eset", újra és újra fülig vörösödött. Még jó, hogy manapság nem kell ilyenek miatt nyakig pirulnunk.

A másik dolog meg ez a jóképű Mr. Tilney volt. Olyanokat beszólt szegény Cathrine-nek, aki hiszékeny kis csitri létére ebből semmit nem vett észre, hogy öröm volt olvasni. Már vártam, mikor fognak újra találkozni, hogy egy újabb "egymás mellett elbeszélő" párbeszédet olvashassak. SPOILER Amúgy nem tudom, mit is látott benne Mr. Tilney, egy okos, képzett, jó parti egy olyan lányban, aki buta, mint a föld, naiv, ártatlan, mint egy ma született bárány. Mindenbe beleüti az orrát, megvádolja az apját gyilkossággal. Jobban belegondolva, a hasonló kapcsolatok ma is vonzzák egymást, szerintem ismerek is egy ilyet. :) SPOILER VÉGE

Nekem nagy felüdülés volt a könyv. A B&B-ből megismert rejtett irónia, és a kor szatírája újra életnagyságban jelen volt. A történet maga nagyon helyes volt, üresfejűsége ellenére nagyon bírtam Cathrine-t, és Mr. Tilney sem volt semmi. 

Egyébként valóban léteznek a könyvek, amiket Cathrine olvasott? Olyan szívesen belelapoznék egybe. Tök viccesek lehetnek azok is a mai szemléletünkkel. :)

Jane Austen: A klastrom titka. Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.


2013. január 20., vasárnap

Smaragdzöld

Kevés olyan sorozat van, aminek ennyire vártam a befejező részét. Talán Libba Bray trilógiája volt még ilyen, na meg persze Murakamié. :)  Kirstin Gier időutazókról szóló története roppant jól esik az ember lényének. Könnyed, légies, humoros, izgalmas, totálisan kikapcsoló (még az sem nagyon izgatott, amikor az uram odafeküdt mellém, és már megint beleolvasott, és beleszólt, hogy "bezzeg ő tudja, mi fog történni", de engem rendületlenül magához kötött, rövid ignorálás után fel is adta a piszkálódást, mert látta, itt most nem győzhet. :)

Szóval a harmadik részhez érkeztünk, ahol továbbra is harcol Gwendolyn és Gideon a bölcsek kövének (vagy valami hasonlónak, mert ők sem tudják pontosan) a megszerzéséért, és komoly harc megy az ősök vérének beolvasásáért a kronográfba. Mindeközben Saint Germain gróf utasításainak kell eleget tenniük. De miért is fontos mindez a grófnak, és mire is jó a bölcsek köve? Mindez kiderül a történet befejező részéből.

Egy trilógia befejező részénél mindig izgul egy kicsit az ember, hogy vajon mennyire sikerül jól lezárni a történetet, illetve, kezünket tördeljük, hogy csak el ne rontsa azt. Már a kezdet kezdetén nem kellett belerázódnom a történetbe, mert nagyon gördülékenyen, könnyeden vezetett be minket, és bár több, mint egy éve volt szerencsém a második kötethez, egyáltalán nem okozott gondot a felelevenítése. Így nem volt más hátra, mint előre, a cselekmény légies szárnyain. A legjobb az volt, amikor megjelent Xemerius, a halott középkori vízköpő. Semmit nem vesztett humorosságából, sőt, teljesen feloldódott a mi kis hősnőnk társaságában, és folyamatosan nyomatta a poénokat. Sokszor hangos felnevetés lett pár mondatának az eredménye. Ez nagyon kellett bele.

Gwendolyn a kezdeti megilletődés után egyre ügyesebb a szerepében, sőt már önálló utakra is mer lépni. A hisztik persze megmaradtak, de valljuk be, ki nem borulna ki azután, hogy kiderül, tud ugrálni, mi több, akarata ellenére ugrál az időben, és a nyakába varrnak egy roppant fontos megbízást, aminek a teljesítésén múlik az egész világ egészségi állapota. Hát szerintem ezek után bárki megengedhet magának egy kis kirohanást. Gideonhoz kapcsolódó viszonya, elragadtatása azért szerintem túlzás, de a körülmények között aranyos volt. Én bírtam Gideont, szerintem teljesen életszerű volt a viselkedése, és igazán felnőttesen viselkedett a helyzet megoldásoknál. Ami még nagyon szimpatikus volt, az Charlotte valódi énjének kitárulkozása azon az ominózus partin. Sokszor nem azt látjuk, ami a dolgok mögött valóban van, és ez erre nagyon jó példa volt.

Fontos kiemelni még a csavarokat a történetben. Én nem vártam falhozvágós megtévesztéseket, nem illett volna a történethez. Voltak csavarok, amiket, ha az ember jól figyelt, még a valós kiderülésük előtt leleplezhetett, és ez így volt rendjén. Sokszor szándékosan hallgatta el az írónő egy egy cselekvési terv részleteit, hogy ezzel is izgalmasabb legyen a végkimenetel. A csavarok is a könyvhöz illően könnyedek lettek, teljességgel meg voltam vele elégedve, pont az történt, amire vártam. Minden kis szál elvarrásra került, minden szereplő helyzete egyértelművé vált, szerepe tisztázódott. Ebből kifolyólag nagyon kerek, nagyon egész volt az egész. Egy cseppet sem unatkoztam, sőt, mindent elhalasztottam, vagy előre hoztam a hétvégi rutinban, csak hogy az olvasáshoz jussak. A kötet vaskossága ellenére nagyon gyorsan végeztem vele, de végig azt éreztem, hogy minden apró mozzanat pontosan a helyén van. Nincs túlírva, nincs lerövidítve, egyenesen tökéletes. :)

Kirstin Gier: Smaragdzöld. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

2013. január 11., péntek

A test lázadása

Most szintén egy rendhagyó könyvről lesz szó A Titok után, méghozzá Dr. Máté Gábor A test lázadása című könyvéről. Korábban említettem már nektek, hogy kezdek foglalkozni a témával, mert van egy drága kolléganőm, aki teljesen beavatott. Még mielőtt bárki befolyásolhatónak tartana (amúgy az vagyok:), tudni kell, hogy korábban már minimális érdeklődést mutattam a téma iránt, csak nem tudatosan, nem nevén nevezve a dolgokat. Talán most értem meg rá, hogy elkezdjem. Legnagyobb meglepetésemre tetszett a dolog, és talán folytatni is fogom. A könyv témája alapból érdekel, hiszen én is átestem már azon, hogy a testem szólt, álljak le, túl sokat akarok, pedig ő már nem bírja. Én hallgattam rá, ő pedig hálás volt, és azóta kisebb-nagyobb kilengésekkel harmóniában élünk.:)

Máté Gábor könyve nem csak arról szól, miként hat ránk a stressz, amiről a legtöbben a munkahelyi stresszre asszociálnak. Pedig stressz érhet bennünket a családban, a párkapcsolatban, a múltunkban is. Különféle interjúk - de mondhatjuk anekdotáknak is - során pár páciense esetét mutatja be nekünk. Végigmegy nagyon sok betegségen, a sclerosis multiplextől kezdve egészen a rákig, és arra mutat rá, hogy bizonyos betegségek hátterében szinte ugyanazok a lelki okok mutathatóak fel. Belelátunk ezeknek az embereknek az életébe, hogy mi miatt alakulhatott ki náluk a betegség. Közben biológiai, kémiai folyamatokra is kitér, a testben végbemenő ok-okozati kérdésekre. Ezek a részek kevésbé voltak nekem megfoghatóak, mert persze sosem voltam jó sem biológiából, sem kémiából.  A betegségekről való olvasás után egy kis betekintőt kaphatunk, hogy milyen szerepe van a családnak a gyermek életében, hogy mik azok a "lerakódások", amik következtében kialakulhatnak betegségek, majd a végén egy kis iránymutatást kapunk, hogy mire kell figyelnünk.

A legelső félelmem a könyv tankönyv jellegű volta miatt volt (sajnos még élénken él bennem az egyetemi tankönyvek negatív érzésvilága), de ezt pillanatok alatt sikerült legyőznöm, mert nagyon olvasmányos lett, és mert rögtön az elején egy olyan életúttal találkoztam, ami rendkívül megdöbbentett. Az biztos, hogy a könyvet darabokban, kisebb falatokban szabad csak olvasni, mert egy-egy huzamosabb olvasás után azt vettem észre, hogy azt figyelem a környezetemben, hogy kinek milyen betegsége alakulhat ki, ha visszafolytja, nem éli át az érzelmeit. Kezdtem felnagyítani amúgy nagyon pici befolyásoló tényezőket, és néha rettegtem, hogy milyen betegség áldozata lehetek. Ez a része nekem nagyon tömör volt.

A könyv utolsó harmadában azonban nagyon érdekes témákról esett szó. Az egyik kedvencem a nemzedékeken átívelő magatartások, és előre jósolt életutak, betegségek. Hogy sokszor az örökletes betegség nem is öröklött, egyszerűen olyan érzelmi behatások érték az egyént, ami mondjuk a szüleit is, hogy feloldás híján ugyanarra a sorsra jutott. Lehet hibáztatni például a szülőt a gyerek magaviselete miatt, vagy mert olyanná vált, amilyen. Gondoljunk csak bele, hogy a szülőnek is voltak szülei, akiktől ugyanúgy "örökölhette" a viselkedést. Amíg valakinél be nem telik a pohár, és keresi meg a módját a spirálból való kilépésnek, addig nemzedékről nemzedékre hat egymásra cselekedetünk. Ez egy nagyon fontos dologra hívta fel a figyelmem, méghozzá arra, hogy meddig kell valakinek szenvednie ahhoz, hogy beteljen az a pohár, és feloldja a felmenői okozta lelki károkat? Ennek az embernek mindenféleképpen tanultnak kellene lennie, hiszen egy olyan dolgot kell elsajátítania, ami fizikailag nem megfogható, és nem igazolható. Meg kell tanulnia hinni abban, ami segítheti túllépni a múlt sérelmein. A távol-keleti kultúrákban kisgyerek kortól kezdve oktatják ezt, ami által beivódott a mindennapjaikba, és sokkal könnyebben kezelik az élet nehézségeit. Addig nálunk alig-alig pár ember jut el arra szintre, hogy egyáltalán eszébe jusson, változtathat az életén.

Ennél a pontnál jön be az orvostudomány, pszichológia, természettudomány hármas téma is. Én úgy gondolom, hogy az orvos valóban segítsen a tünetek enyhítésén, de jusson el legalább arra a szintre, hogy megemlíti a betegnek, hogy gondolkodjon el, mi okozhatta a betegségét. Itt nem csak arra gondolok, hogy nem táplálkozott egészségesen, nem sportolt, stb, hanem arra, hogy mi történt az életében, ami miatt a szervezete szólhat, hogy valami nem stimmel. Aztán persze a laikusok úgyis elhessegetik a témát, de sokaknak számítana maga a törődés is.

Arra is rájöttem, hogy nagyon fontos az egyensúly megtalálása, és fenntartása. Ahogy olvashattam, a túlzott optimizmus is árthat, ugyanakkor a pesszimizmus is. Pozitívnak kell lenni, ugyanakkor tudni kell szembenézni a rossz dolgokkal is, át kell élni a negatívumokat, különben bennünk ragad, és felemészt. Ez képviseli leginkább az én szemléletemet is, hogy nincs fekete vagy fehér, de a szürkének rengeteg árnyalata van, és mindenkinek meg kell találni a maga szürkéjét.

Igaz, hogy sokáig tartott apró falatokban megemészteni a könyvet, de rengeteg dolog előjött belőlem a segítségével, nagyon sok dologra döbbentem rá, és elindított egy úton, ami segítségével sok problémát orvosolni lehet. Persze voltak benne számomra kevésbé érdekes részek is, de tudom, hogy mindenki megtalálná benne a számára érdekes részt.

Dr. Máté Gábor: A test lázadása. Libri Könyvkiadó, 2011.

2013. január 6., vasárnap

A fekete láng ura

Ezt a könyvet maga a kiadó felelőse ajánlotta figyelmembe, bár meg kell, hogy mondjam, már korábban is szemezgettem vele. Éltem a könyv elolvasásának a lehetőségével, és egyáltalán nem bántam meg. Éppen azon gondolkodtam, hogy elkezdek kacsintgatni a fantasy világa felé, és egyáltalán nem tudtam, merre forduljak, mivel lehetne az egésznek nekiállni. Azt tudtam, hogy valami light-os, kicsit mesebeli történettel szeretnék kezdeni. Már éppen, hogy csak feladtam volna a keresgélést, amikor váratlanul elém toppant ez a történet. 

B.B. Vayk álnév mögé egy magyar hölgy bújt, aki A fekete láng urának történetét tárja elénk, abból is az első a Vízgömb megmentéséért játszódik. A történet főszereplője Robert, aki egyszerű kertészember fiaként tengeti életét egy faluban. Mondhatni ő a "falu királya", mert minden verekedésben szeret benne lenni, és minden falubeli és szomszédos falubeli fiatal lány szívét összetöri. Éppen a király küldöttei jöttek volna látogatóba hozzájuk, hogy apja gyönyörű rózsáit megtekintsék, amikor is egy szörnyű természeti lény, maga Tűz jelent meg, és pusztította el azokat, és ölte meg George-ot is, Robert apját. Valóban, itt a természeti erők bármikor felbukkanhatnak, és vagy pusztíthatnak, mint Tűz, vagy felfrissíthetnek, mint Zápor, vagy Szellő. A természeti erők között egyensúlynak kellene fennállnia, de Tűz a maga gonoszságával világuralomra akar törni. Kezdetnek ellopja minden víz forrását, a Vízgömböt, ezzel szörnyű szárazságot hozva az emberekre. Robert pedig nem kisebb feladatot kap, mint visszaszerezni a gömböt a gonosz mancsai közül. Mindezek mellett Tűz oldalán él egy lény, Marian, aki a legveszedelmesebb tűzfajzatok egyike, és aki kegyvesztett lett uránál. Hogy megbocsátást nyerjen, Tűz feladatot tűz ki neki, méghozzá, hogy megölje Robertet. A lány könnyen megtalálja a fiút, de egy szerencsétlenség folytán rögtön nem sikerül kiontani életét, és maga sem tudja miért, a fiú társául szegődik. Együtt indulnak a gömb megmentésére.

Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de a történet megértése szempontjából minden mozzanat fontos. Több világ van az emberekén kívül. A Tűz, a Víz, a Szél, a Nap és az Éjszaka birodalma. Mindegyik megél a maga világában, végzi a dolgát, hogy az emberek élni tudjanak. Utunk során minden birodalomba betekintést nyerünk. Mindegyik különös részletességgel került felépítésre, minden apró mozzanat bemutatásra kerül, amitől úgy éreztem, szinte én is ott vagyok hőseinkkel. Ez az aprólékosság azonban néha már visszaütött, mert annyira elvesztem a kidolgozottságban, hogy figyelmemet vesztettem, és akár egy oldalt is végigolvastam úgy, hogy közben nem tudtam, miről olvasok, de a történet szempontjából nem feltétlenül volt releváns. Olyan esetekben érdemes volt odafigyelni, amikor az írónő gyönyörű szavakat talált ki. Víz országában például felszolgáltak olyan étkeket, mint harmat sufflé, dagályrétes, vagy a kedvencem, a zúzmarakompót. Tehát a világ felépítésével, a kidolgozottsággal senkinek nem lehet baja.

A szereplők: Robert Ground, a kertész fia maga sem érti, miért pont ő a kiválasztott, hiszen semmi természetfeletti erőt nem érez magában, ami a feladat elvégzésében segítene neki, csak azt tudja, hogy a Felhőkirálynő szerint képes rá. Önbizalma hatalmas, így nem okoz gondot elhinnie, hogy valóban képes rá. Főleg akkor érzi jól magát, ha ezt egy gyönyörű lány, Marian társaságában teheti meg. Mivel nem tudja, hogy a lány kicsoda, folyton meg akarja védeni, folyton fel akarja mutatni előtte erényeit. A lány ezt persze egyáltalán nem jutalmazza, hiszen neki egy feladata van, megölni a fiút. Ő is keresi a megfelelő alkalmat, de ha már a fiú oldalán bejárhat olyan birodalmakat, ahol még tűzfajzat nem járt, ezt az alkalmat mindig halogatja. A történet szempontjából persze kihagyhatatlan egy viccesebb figura. A legjobb, ha az szőrös, és cuki, gondolom én. Gider persze szőrös, de kevésbé cuki, mint inkább csapzott, büdös, és undok. De folyton éhes, és nem hagyja magát lekoptatni, így a párocska mellé szegődik. Néha hasznos is, mert ha kell, még védelmet is nyújt.

Ezekkel a körülményekkel vándorolunk a kis csapattal előre, a cél teljesítése felé. Előfordult, hogy annyira elvesztem a részletekben, hogy figyelmem elkalandozott, de alapvetően izgalmas volt. A nyelvezete kicsit hasonlított egy ifjúsági irodaloméra, bár nem tudom, annak tervezték-e. Mindenesetre a fiatalabbak is bátran olvashatják. Tetszett a természeti erők emberi tulajdonságokkal való felruházása, a világok egyediségének kialakítása. A szereplők szépen fejlődtek egy irányba, amit persze sejteni lehetett, hogy merre. Az írónő eldugott még egy titkos szálat is, aminek kibontása gondolom a következő kötetek feladata lesz, és én már mintha sejteném is, hogy ki lehet ez a titkos szál. Voltak jó és kevésbé jó élményeim is a könyvvel kapcsolatban, de az biztos, hogy miután kiolvastam, másnap kerestem a könyvet, mert még szívesen olvastam volna a különleges világról. Erre azonban a kötet második részének megjelenéséig várnom kell.

B.B. Vayk: A fekete láng ura I. A Vízgömb. BV Service Kft, 2012.