2014. május 8., csütörtök

A kávék költője

Hosszú idő után A kávék költője után éreztem úgy, hogy van mit mondanom, van értékelhető véleményem a könyvről. Ennek vagy az az oka, hogy korábban nem voltak hangsúlyosak az olvasásaim, vagy az, hogy nem volt ihletem az íráshoz. De ez lényegtelen is most. Anthony Capella-val most találkoztam először, annak ellenére, hogy a borító szerint van már más könyve is. Most A kávék költője révén kapott tőlem egy esélyt, és ha minden igaz, Pöfivonat olvasta egyszer anno, ami miatt felkerült a Nem szabad őket elfelejteni polcomra, majd onnan a Könyvtáras várólistámra.

A történet maga Robert Wallisról szól. Képzeld el a század véget, amikor a világ rohamosan kezd fejlődni az elektromosság, a robbanó motorok, a telefon, a világkereskedelem segítségével. Innen nincs megállás. A nők az iparosodással, a konvenciók lassú elhagyásával ébredezni kezdenek, és rájönnek, hogy eddig elnyomásban éltek. Megindul a harc a női választójogért. Virágzik a szexualitás, éjjeli lepkék lepik el az utcákat, és sikátorokat. Egy ifjú részére ez a világ, főleg Londonban, maga az álom. Itt próbál meg Robert Wallis költőként boldogulni. Próbálna, ha lenne hozzá tehetsége, de nem titok, hogy nincs. Belép a képbe Pinker, a kávékereskedő, és belép a képbe a lánya. Megbízatást kap, hogy készítse el a kávék katalógusát, hogy a világ minden pontján be tudják azonosítani, milyen kávét is vesznek-adnak el az emberek. Nem nagy meglepetés, hogy a munka közben a két fiatal egymásba szeret, és Robert házasságot tervez. Pinker nem adja könnyen a lányát, és Afrikába küldi a fiút, hogy telepítsen kávé ültetvényt a kontinens szívében. Kérdés, hogy sikerül-e.

A fenti cselekményleírás is mutatja, hogy enyhe love story feelingje van a történetnek, ami a könyv felére igaz is. Csöpögés, tervezgetések, szex, szerelem lengi be az oldalakat. Mondhatni, hagyományos szerelmes történet ez, nem más. Egészen addig, míg Robert végre mer lépni, és felmondja az eljegyzést egy gyönyörű fekete lány szerelme miatt. Itt kezdenek belépni igazán az érzelmek, a lelki tusák, a csalódások, a megtört szívek leírásai. Itt kezdtem el visszanyerni a reményt. Majd végre, ahogy a Pinker lány, Emily a saját lábára áll, és csatlakozik a londoni szüfrazsett mozgalomhoz, ahogy Robert megpróbálja viselni a következményeit bukásának kezd el feltámadni a könyv, és az író végre olyan témához nyúl, amivel nekem megmenti a könyvet. Elkezdi mélyebben feltárni az érzelmeket (ezzel engem meg lehet fogni), a szerelem, és csalódás okozta fájdalmakat megtestesíti, és szinte életre kelnek. Nagyon érdekes volt Emily viszonya a szüfrazsettekhez, majd később a férjéhez. Remek volt a lány és férje érdekellentétének ábrázolása, a harcias, erős nő kiállása az Ügyért, amiért küzd. 

Zseniális volt követni Pinker tervét, és belefolyni a századelő gazdaságtörténetébe, a frissen kialakuló pénzügyi és gazdasági eseményekbe. Több szálon fűzte a feszültséget, folyamatosan tudható volt, hogy valami nagy készülődik, és a végén az egész egy hatalmasat robbant, és teljes mértékben kielégítő volt a lezárás is. Bírtam Pinkert, a korát megelőző tudását, vagy inkább érzékét a kávé kereskedelméhez. A végére megszerettem Robertet is, annak ellenére, hogy a könyv elején közölte, hogy úgysem fogom szeretni őt, és ez rendjén is van. Volt jellemfejlődése, persze ehhez megkapta a kellően megérdemelt pofonjait is az élettől, de jó helyre ért, és ez szimpatikus volt. Büszke voltam Emily-re a kitartásáért, és az erkölcsi tartásáért. Belegondolva, én nem biztos, hogy mindazt végig tudtam volna csinálni, amit anno Emmeline Pankhurt vezetésével a londoni nők véghez vittek. A könyv után kicsit beleolvasgattam a mozgalom történelmébe, érdemes másoknak is, hogy valóban értékelni tudjuk azt, hogy lassan végre egyenrangúként kezelnek minket a férfiak. Bár, és ez a személyes véleményem, sajnos elképzelhető, hogy elindulunk a dombocska lejtőjén, és lassan egy-két férfinél sokkal erősebbek vagyunk, mi nők (akinek nem inge, ne vegye magára ;). 

Szóval, örülök, hogy végre megmozgatott bennem valamit ez a könyv, és ki tudtam préselni magamból pár mondatot. Most Kőrösi Zoltán Magyarkája is fogalmazza bennem a véleményt, lehet, hogy arra is szükségem lesz, hogy írásban is összefoglaljam magamnak.

Jó lett a könyv, annak ellenére, hogy olyan vészesen sablonosan indult. A vége abszolút megmentette, nagyon jót tett a könyvnek. Egy apró hiba volt, a fordítás. Rühellem, amikor bele vagyok merülve a történetben, folyékonyan olvasok, majd meg kell torpannom, hogy felfogjam a mondatot, ami elvesztette a magyarságát, és ekkor abszolút kizökkenek a lendületből. A könyv eleje tele volt ilyenekkel, a végére vagy megszoktam ezeket a mondatokat, vagy belejött a fordító is a fordításba.

A kávéról meg azért nem írok, mert végig fájt a szívem, hogy én nem ihatok, a fene az allergiába, nem beszélve arról, hogy munkahely beszerzett egy kávédarálós kávégépet, és mindenki issza a jobbnál jobb, és habosabb kávékat. És akkor még az ember mindenféle aromás kávéról olvas.

Közben eszembe jutott, hogy mekkora húzása volt az a reklámszakmának, hogy az emberek érzékeire kezdett el hatni, és ha belegondoltok, ez a mai napig mennyire így van. Hiába van reklámtörvény, hogy nem érzékeltetheti a reklám, hogy kevesebb vagy, ha ezt vagy azt nem veszed, ha folyton azt érzékeltetik, hogy lehetsz több, ha ezt vagy azt veszed... Zseniális húzás volt ez anno valakitől. Utána kéne járni, ki találta ki...

Ennyi, csöndben maradtam. Olvassátok A kávék költőjét! :)

Anthony Capella: A kávék költöje. Geopen, 2013.