2011. november 17., csütörtök

Zöldmanzárdos házban élni jó


Én ezzel a könyvvel 10 évet fiatalodtam, miközben olvastam, és közben néha vertem a fejem a falba, hogy én ezt korábban miért nem olvastam? Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy megborzongtatott volna akkoriban. Jobban, mint most. Erről egészen biztosan meg vagyok győződve. De mindegy is, mert jobb későn, mint soha. (Christina, ha jössz, hozol még egy részt nekem? :D)
Ki ne ismerné Anne Shirley történetét a Prince Edward szigetről, azon belül is Avonlea-ból, de még inkább a Zöldmanzárdos házból? Aki nem, az tegye fel a kezét, mert ez mindenki számára kötelező olvasmány. Namármost nem csak azért, ami megesett a mi Anne-ünkkel, hanem azért is, mert LMM valami tökéletesen csodálatos módon tudja megborzongtatni az emberi lelket a mondataival. Szavamra mondom, sokkal jobb volt úgy élvezni az amúgy is valami gyönyörűséges idei őszt (tényleg fájdalmasan gyönyörűen haldokoltak idén a fák), hogy közben mesés képekkel valaki le tudta írni. Mert én mondom nektek, amit kint láttam a természetben, azt LMM megfogalmazta a könyvében. Minden dicséretem az övé.
Ennek ellenére a történet nem feltétlenül tudott megfogni. Nem tudtam azonosulni a gyerekkori csínyekkel, rosszaságokkal. Ez nyilván a mostani időszakomnak is köszönhető, hogy kevésbé vagyok fogékony bármi iránt, mint egy szellemileg nyugodt periódusban. Amikor csöndre vágytam, és elvonultam a könyvvel, egy idő után azt vettem észre, hogy feszült vagyok, méghozzá amiatt, hogy Anne szövegelése úgy hatott, mintha ott ült volna mellettem, és hozzám intézte volna hosszadalmas monológjait, pedig én csöndre vágytam. Na ilyen hatást tud kiváltani a mi írónőnk.
Az ifjúságnak én könnyű szívvel ajánlanám, mert annyi tanulságot találtam benne, mint ami nem feltétlenül jellemző mostanában. Csak meg kell nézni Annet, milyen volt és mire volt képes, mi minden el tudott érni. Mi ez, ha nem remek példa az ifjúság előtt?
Sokmindent nem tudok írni a könyvről. Voltak pillanatok, amikor kicsit untam, máskor le sem bírtam tenni. Mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy jöhet a következő része. Már csak azért is, mert a filmsorozatból cafatokat láttam csak, és kíváncsi vagyok, mi is lesz Anne sorsa, de arra is, hogyan alakul "barátságuk" Gilbert Blythe-tal.
Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál. Könyvmolyképző Kiadó, 2008.
Én ezzel a könyvvel 10 évet fiatalodtam, miközben olvastam, és közben néha vertem a fejem a falba, hogy én ezt korábban miért nem olvastam? Tökéletesen biztos vagyok benne, hogy megborzongtatott volna akkoriban. Jobban, mint most. Erről egészen biztosan meg vagyok győződve. De mindegy is, mert jobb későn, mint soha. (Christina, ha jössz, hozol még egy részt nekem? :D)

Ki ne ismerné Anne Shirley történetét a Prince Edward szigetről, azon belül is Avonlea-ból, de még inkább a Zöldmanzárdos házból? Aki nem, az tegye fel a kezét, mert ez mindenki számára kötelező olvasmány. Namármost nem csak azért, ami megesett a mi Anne-ünkkel, hanem azért is, mert LMM valami tökéletesen csodálatos módon tudja megborzongtatni az emberi lelket a mondataival. Szavamra mondom, sokkal jobb volt úgy élvezni az amúgy is valami gyönyörűséges idei őszt (tényleg fájdalmasan gyönyörűen haldokoltak idén a fák), hogy közben mesés képekkel valaki le tudta írni. Mert én mondom nektek, amit kint láttam a természetben, azt LMM megfogalmazta a könyvében. Minden dicséretem az övé.

Ennek ellenére a történet nem feltétlenül tudott megfogni. Nem tudtam azonosulni a gyerekkori csínyekkel, rosszaságokkal. Ez nyilván a mostani időszakomnak is köszönhető, hogy kevésbé vagyok fogékony bármi iránt, mint egy szellemileg nyugodt periódusban. Amikor csöndre vágytam, és elvonultam a könyvvel, egy idő után azt vettem észre, hogy feszült vagyok, méghozzá amiatt, hogy Anne szövegelése úgy hatott, mintha ott ült volna mellettem, és hozzám intézte volna hosszadalmas monológjait, pedig én csöndre vágytam. Na ilyen hatást tud kiváltani a mi írónőnk.

Az ifjúságnak én könnyű szívvel ajánlanám, mert annyi tanulságot találtam benne, mint ami nem feltétlenül jellemző mostanában. Csak meg kell nézni Annet, milyen volt és mire volt képes, mi minden el tudott érni. Mi ez, ha nem remek példa az ifjúság előtt?

Sokmindent nem tudok írni a könyvről. Voltak pillanatok, amikor kicsit untam, máskor le sem bírtam tenni. Mégis úgy csuktam be a könyvet, hogy jöhet a következő része. Már csak azért is, mert a filmsorozatból cafatokat láttam csak, és kíváncsi vagyok, mi is lesz Anne sorsa, de arra is, hogyan alakul "barátságuk" Gilbert Blythe-tal.

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál. Könyvmolyképző Kiadó, 2008.

Lila ákác


Színházban jártam a múlt hét elején, ahol Szép Ernő Lila ákácát adták elő. Aztán mivel annyira nem voltam elájulva tőle, piszkosul izgatott a gondolat, hogy egy nagyon jó sztoriból sikerült mindezt produkálniuk, vagy épp fordítva. A könyv után az épp fordítva jöhet szóba.

A történet egyszerű, mert Béla, aki egy vagyontalan banki tisztviselő odáig meg vissza van Bizonyosnéért, aki körül legyeskednek az urak. Egy nap a Béla találkozik egy szertelen kishölggyel, a Tóth Mancival, és közben hangosan zajlik a két háború közti Budapest éjszakai élete a lapokon. Sőt, mi több, az utóbbi a hangsúlyosabb. Dúskálnom kellett volna a leírások gyönyörűségében, de egyáltalán nem voltam rá képes. Nem fogott meg a stílus, és olyan sokat akart leírni, hogy követni is képtelenség, nem hogy elmélyülni benne. Persze mondanom sem kell, hogy a színházi történet fel lett kicsit turbózva. Ha ezt nem teszik meg, akkor fél óra alatt lezavarták volna az egészet. :)

Voltak jól elkapott pillanatok, amikor azt mondtam magamban, hogy ez igen, ez az Ernő tud írni, de aztán ezek el is múltak. Persze tud írni, de nem úgy, hogy az engem elkapjon és magával ráncigáljon ezen a kétszázakárhány oldalon.

Szép Ernő: Lila Ákác. Ulpius-ház, 2008.

2011. november 12., szombat

A határtól délre


Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.

Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.

Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).

Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...

Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?

Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.

2011. november 8., kedd

Trilógia


Agota Kristof alig két hónapja halt meg. Magyarországon született, Kőszegen lakott sokáig, majd '56-ban férjével együtt elhagyta az országot, Svájcba költözött. Először verseket írt, majd megszületett A nagy füzet című kisregénye, utána A bizonyíték, és végül A harmadik hazugság. Önállóan is alkothatnak egészet, de egészben aztán még inkább.

Adva van egy ikerpár, Lucas és Claus, akik a háború elől vidékre, egy határ melletti kis városba érkeznek nagyanyjukhoz. Komoly elhatározással trenírozzák magukat, készülnek az éhségre, az erőszakra, a túlélésre. Életük rövid, pörgős megnyilvánulás, a tőmondatok szinte daráltatják a szöveget, és máris az első rész végére érünk.

A történet maga nem jelentős, az jelentős, ahogy Agota Kristof azt elénk tárja. Végig tudható, hogy nem az a valóság, amit a sorok mutatnak. A sok apró mondat mögött ott rejtőzik az a tengernyi érzelem, ami ki nem mondható. Úgysem lenne rá szó. És nem is biztos, hogy az a valós, ami leírható. Egyáltalán érezhetjük-e mi ugyanazt, amit más leír? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő ugyanúgy éli meg, mint ahogy mi?

Az írónő a második kötet végéig elhitette velem, hogy tudom, miről van szó, értem, mit akar. Aztán a harmadik kötet, aminek a címe is nagyban súgja nekünk, hogy itt valami nem fog stimmelni, mindent összezavar. Úgy tudtam elképzelni, hogy Agota rakott elém egy nagy halom kirakóst, hogy rakjam össze. Én elkezdem rakosgatni, majd kialakul egy kép, de akkor észreveszem, hogy a tiszta kép mellett maradt egy másik halom kirakós. Szétszedem, ami összeállt, és újra elkezdem kirakni, egy teljesen más kép végeredménnyel. Hiába, mert ugyanúgy ott maradt egy kisebb halom. Akárhogy rakosgatom, akárhányszor szétszedem és összerakom, folyton ott lóg a levegőben egy-egy darab, ami sehogyan sem illik abba a képbe. És pont ettől zseniális. Ilyenkor van az, hogy szívesen leülnék az íróval beszélgetni, hogy mi járt a fejében? Mit akart ezzel kifejezni? Egyáltalán véletlen ez, vagy direkt írta így?

Sok blogban olvastam, hogy a ki nem mondott szavak regénye. Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de azt végig éreztem olvasás közben, hogy semmi konkrétum nem hangzott el a könyvben. Mintha kórosan figyelt volna arra az írónő, hogy úgy számoljon be a történetről, hogy még véletlenül se lehessen asszociálni belőle a korra, a helyre, a szereplőkre. Persze nyilvánvaló a kor, nyilvánvaló, hogy kik voltak, akiket a városon át hajtottak a katonák valahova, de mégsincs leírva. Anélkül is tudja mindenki.

A könyv olvasása közben nem éreztem azt a nagy bummot, de így két hét távlatából összeszedve a gondolataimat rájöttem, hogy ez a könyv magában zseniális, ilyennel eddig nem igen találkoztam. Miután megszoktam, és elfogadtam milyenségét, már tudom, hogy ez egy egészen különleges alkotás.

Agota Kristof: Trilógia. Palatinus, 2006.