2012. október 23., kedd

A titkos kert

Egyik sikeres happolásom eredménye A titkos kert, aminek nagyon örültem, amikor az enyém lett. Igaz, hogy nem olyan borítóval van meg, mint A kis lord, az lett volna a legjobb, de ez a kis piros pöttyös is pont ugyanolyan volt beltartalomra, mint a másik. :)

Ez a könyv biztos a kedvenceim közé tartozott volna gyerekfejjel, mostanra viszont már nem azt adta, amit anno adhatott volna. Mégis van benne egy olyan mondandó, amit gyerekként nem értettem volna még meg, és ez az, hogy minden a mi döntésünk, és minden gyógyulás, minden cél elérése a mi fejünkben kezdődik. Ott dőlnek el az első lépések, és az utolsók is.

A titkos kert is erről szól. Mary árván marad Indiában, és nagybátyjához kerül Angliába, ahol egy hatalmas kastélyba zárják, és rengeteg szabályt be kell tartania. Nem csámboroghat a kastélyban, pedig annak száznál is több lezárt szobája van. Van egy titkos kert is, ahová tíz év óta senki be nem tette a lábát. Egy tízéves kislánynak mi ez, ha nem maga a kísértés, ami ráadásul éjszakánként sírás formájában is jelentkezik. Naná, hogy a mogorva, csúnyácska kislány önálló életre kel, és minden titkot ki akar deríteni. Ez egy gyerekregény, nem árulok el titkot azzal, hogy sikerül neki.

A titkos kert bejárásával annyi féle növénnyel találkoztam, amiket nem ismertem (ez nálam mondjuk könnyű, mert nárcisz, tulipán és orgona meg egyéb nagyon egyszerű növények teszik ki a tudásomat), hogy fognom kellett egy cetlit és egy tollat és mind feljegyeztem. Utána kigugliztam, és felírtam a ház füzetébe, hogy ilyen növényeket be kell majd szereznem nekem is a kertembe. Például tudtátok, hogy a sáfrány micsoda? Hát maga a krókusz. Én csak a fűszerként ismertem, virágnevén nem. És rengeteg hasonló növényke terem Mary-ék kertjében. Szívesen barangoltam volna én is benne.

Egy ilyen kertben bármelyik gyerek újra erőre kapott volna, úgy, ahogy Colin is. Colin elkényeztetett, mégis elhanyagolt gyermek, akinek azt mondták, hogy nem fog sokáig élni, és még púpos is lesz. Csak Mary az, aki ki tudja zökkenteni senyvedéséből, és együtt kacagnak, együtt erősödnek, és épülnek fel. Végül minden jóra fordul, és a komor kastély gyermekektől, és élettől lesz hangos.

Kíváncsi vagyok az írónő másik könyvére is, A kis lordra, bár annak nincs ekkora visszhangja, mint A titkos kertnek.

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985.

2012. október 19., péntek

Tervezgetni jó

Ha már úgyis tervezés alatt áll a házunk, és várok arra, hogy végül hol is mi hol lesz pontosan, és hogyan is fog kinézni, elgondolkodtam, hogy a könyveimnek milyen helyet is szeretnék. Mert az tuti, hogy lesz egy sarok majd nekik - és az a legjobb, hogy ezt az uram is elfogadta, és már ő mondta a tervezőnek is, hogy lesz. :) Szóval én egy csendes kis kuckóra gondoltam a galérián a lépcső mellett. 

Az biztos, hogy lesz egy futonom, vagy egy nagyon-nagyon kényelmes fotelem. Valahogy így:
Ha légies stílusra vágyom...
Ha játékos kedvemben leszek
Ha másnak is akarok helyet szorítani magam mellett...

Amit a legszívesebben elfogadnék...
...mondjuk egy ilyen kémény mellett, vagy mögött (mert ilyen lesz:)

Ha már galériáról beszélünk, akkor a folyosóra is előbb-utóbb ki fogok költözni, akkor meg már egy kis további ötlet is :)

Ha esetleg meg lehet győzni az uramat, hogy szem előtt is szép a könyv... :)

Nagy valószínűséggel ez a két dolog fix lesz benne, hacsak nem találok addig valami jobbat. :)

2012. október 7., vasárnap

Az almamag íze

Amadea oltott be a könyvre, amikor idézgetett belőle, meg az mondta, hogy jó a könyv. Én meg megvettem, mert tudtam, hogy az ilyen könyv csak jó lehet.

Alapvetően a tipikus misztikus, rejtélyes családi történetre számítottam, aminek kiderül a végén a csattanó. De nem ezt kaptam, és megmondom őszintén, néha jobb is, ha nem ugyanolyan kaptafára mennek ezek a történetek, és nem unjuk meg őket. Már az elején kapkodni kellett a fejemet, mert rengetek szereplő, rengeteg név, egyből három generáció sorakozott fel előttem. A következő fejezetekben sem volt ez másképp, így muszáj a nevek megjegyzésére fokozottan figyelni. Az írónő azzal segít nekünk ebben, hogy minden szereplője egyedi, rögtön asszociálható tulajdonságokkal vannak felruházva. 

A történet rendkívül egyszerű. Iris nagymamája temetésére érkezik haza a szülői házhoz, ahol kiderül, hogy a házat ő maga örökli. Pár napja van arra, hogy eldöntse, megtartja-e az örökséget vagy sem. A pár nap alatt megismerhetjük az egész család történetét, rejtélyeket hallunk, és próbálunk megfejteni. És egy hapsi is útba kerül.

Iris alapvetően baromi szerencsétlen, könyvtárban dolgozik, párkapcsolatai nem működnek, és képes magát folyamatosan kínos helyzetbe keverni. A házban bóklászva az ő emlékei alapján kapunk egy kis ízelítőt a családfáról. És valóban egy kis ízelítőt, mert itt nagy titkokat nem lepleznek le, nincs is megoldásuk, teljesen magunkra vagyunk hagyatva a képzelőerőnkkel. Pedig van potenciál a családi szennyesben.

Megismerjük a három lánytestvér életének kínos történéseit, az anyjuk betegségét, az apjuk ridegségét. A történet Iris visszaemlékezésének szálain ágazódik szerteszét. Én semmilyen logikát nem véltem köztük felfedezni, így nagyon oda kellett figyelnem minden mozzanatra, mert oldalak múlva vissza-visszanyúlt a korábbi szálakhoz, és felvéve a fonalat tovább fűzte őket. Végül le is rántotta a leplet bizonyos kérdésekről, meg nem is.

A megfogalmazás, a stílus, a misztikusság nagyon tetszett. Én nem vettem észre, hogy az elején nem volt gördülékeny, mint ahogy a molyon sokan írták. Képes volt kizökkenteni a mindennapokból, és sajnáltam, hogy abba kellett hagynom. Érdekes volt a természet szerepe, hogy a misztikusság fonalát főleg ebbe szőtte bele. Csak a felszínen mozgunk, nincs megmagyarázva a miért, és nem is kell, hogy megmagyarázva legyen az ilyen könyveknél. Ugyanakkor mégis egész. Egyszer újra kell olvasnom, de akkor úgy, hogy egy hideg téli délután bevackolom magam a sarokba, és egyhuzamban kiolvasom. 

Katharina Hagena: Az almamag íze. Geopen Kiadó, 2012.


A Napkirály árnyékában

XIV. Lajos király udvarában semmi sem az, aminek látszik. Ármány és csalárdság uralkodik mindenütt, nincs kiben megbízhat az ember. Minden csak színtiszta színjáték, aminek ha megkaparjuk a felszínét, rothadást találunk. Gyönyörű kertek, szebbnél-szebb ruhaköltemények, fenséges étkek sorakoznak fel a könyv lapjain, aminek gyönyörű férfiak és nők a részesei, mint egy szappanoperában. 

Egy kis történelmi háttérrel gazdagodtam a könyv legelső lapjain. A(z) hugenották üldözésének sokan estek áldozatul, XIV. Lajos király mondhatni megszállottan próbálta összetartani az országot. Szerinte csak egy mód lehet erre, ha közös a vallás, és az nem más, mint a katolikus.  Ebbe a korszakba illesztette bele az írónő a Clavell család viszontagságait. Vallásuk miatt üldözöttekké váltak, annak ellenére, hogy Clavell asszony fiatal korában maga Lajos király szerelmét élvezte. Rosszul gondolta, hogy ez megvédi családját az ártalmaktól. Egy nap beköszönt, amire már fel voltak készülve, és dragonyosok szállták meg a birtokukat. Két fiukat a nagybácsival egy közeli barlangba menekíttették, míg elhárul a baj, ugyanis a fiú gyermekeket elrabolták, és keresztény nevelésre kényszerítették. A dragonyosok csak nem akartak mozdulni, így Mrs. Clavell útnak indult, hogy egykori szerelmét meggyőzze, és családjáért könyörögjön.

Namármost kérem szépen. Olyan nincs, hogy csak hiszünk a fentiben, és tiszta hitünkért megjutalmaznak minket, és nem kell ezért csinálnunk semmit, csak néha elmondunk egy imát (félreértés ne essék, nem a vallásokba kötök bele, senki vallási hovatartozását nem akarom sérteni, csak a véleményemet mondom el.) Nyilván lehet a fentieket (most mindegy, hogy egy Istenről beszélünk, vagy az univerzum erőiről, vagy más vallások isteneiről) néha megkérni erre-arra, hogy feltétel nélkül teljesítsenek nekünk apró dolgokat. Ezt én is alkalmazom sikeresen, de ahhoz, hogy ez működjön, más helyzetekben komolyan megizzasztanak, és nehéz döntések elé kerülök, problémákat oldok meg, alkalmazkodok másokhoz. De olyan nincs, hogy egyszer megpróbáltam, nem sikerült, jajj, inkább elmenekülök, és jajgatok két évig, hogy jaj, vajon él-e a férjem, jaj, vajon hol lehet a kislányom? Ölbe tett kézzel várom a sültgalambot, és hiszem, hogy egyszer minden megoldódik. Mert nekem ez jött le ebből a könyvből. Nem kell küzdeni, nem kell csinálni egyáltalán semmit, mert ha jó hívő vagy, akkor úgyis minden rendben lesz. Na nem, ezzel én egyáltalán nem értek egyet. És mivel ez végig rányomta a pecsétjét az egész könyvre, így nem is szerettem. Hogy miért olvastam végig? Azért mert balfasz voltam. Mindig elfelejtettem kicserélni a könyvet a táskámban, mire hazaértem. Amikor meg az utazásra fordított időt akartam kitölteni, nem volt más, csak ez. 

Mrs. Clavell is szerencsétlen volt, hisztis, naiv asszony, akit egyáltalán nem tudtam a szívembe zárni. Az írásmód meg egyszerűen lehetetlen volt. Kb olyan volt a stílusa, mintha én írtam volna, tehát egy nagy nulla. Gyorsan túl is adtam a könyvön, és csak reménykedem, hogy az új gazdáját nem fogja ennyire idegesíteni, mint engem.

Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában. Könyvmolyképző Kiadó, 2009.