2014. február 6., csütörtök

Drakula él?!

Azt hiszem Drakula leleplező története örökre össze fog kapcsolódni az emlékeimben a térdműtétemmel. Eddig csak azért tologattam a könyvet, mert kb 2 kiló, és hatalmas, és egy monstrum, és nagyon hosszú. Úgy számolom, hogy talán 3 hétig kellett volna magammal cipelnem, mire végre a végére jutottam volna. Mivel most két hetet itthon töltök, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy nekiessek ennek a féltéglának (akár a házba is beépíthetnénk szerintem). Ma végre kiolvastam, és egy nagy teher gördült le a vállamról, hiszen a már fent említett okok miatt nem igazán került volna rá sor mostanában.

Egy aprócska bökkenő volt vele, hogy iszonyatosan lassú ütemben csordogált a történet. Volt olyan nap, amikor már nem voltam hajlandó többet olvasni belőle, mert annyira lelassított az így is lassú mindennapjaimban, hogy féltem, megáll az idő körülöttem. Ilyenkor tettem félre kicsit és tanultam pár fortélyt a TV Paprikán (hihetetlen, mennyire nincs értelmes műsor a tévében, és felháborító, hogy a comedyn a reggeli műsorokat délután/este megismétlik... hogy sorvassza az agyát így az ember lánya?!). Maga az írónő stílusa is rögtön elárulta, hogy szépen lassan, minden apróságra kiterjedve fogunk előre haladni a történetben. Ez a cseppfolyós hangulat először nagyon furcsa volt, de idővel hozzászoktam, és teljesen eggyé vált magával a cselekménnyel. 

A sztori amúgy szerintem jól felépített. Van egy alap szituáció, amiben egy kislány megtalálja édesapja (Paul) könyvtárában azt az ominózus sárkányos könyvet, és egy levelet, amivel az egész bonyodalom elkezdődik. A lány imádja a történelmet, nagyon jól tanul, 18 éves, és burokban nevelkedik. Mindene az apja, aki félti őt minden szellőtől (utólag persze megérti az ember, hogy mire fel ez a nagy felhajtás), és sokszor magával viszi őt diplomáciai útjára. Ezeken az utakon elkezdi elmesélni a több száz éves bőrkötéses könyv történetét. Közben állomásozunk a Bledi-tó (szívem csücske) partján, átugrunk a horvátokhoz. Máskor Oxfordban,
Bled - Szlovénia

vagy Franciaország déli részén időzünk egy kicsit. Szinte minden állomásnak jelentősége van a későbbi történet szempontjából. Az édesapa meséi során szinte megfeledkezünk arról, hogy éppen az adriai tengerparton ücsörgünk, miközben lélekben mondjuk Isztambul utcáit járjuk. Néha olyan sokáig hallgatjuk a mesét, hogy az eredeti történetről meg is feledkezünk. A múltban történtekhez bekapcsolódik egy fiatal román lány is, Helen, akivel Paul a kutatást együtt végzi. Az időben ugrálva jutunk el a lány valós idejében történő eseményekhez, a szálak végre összeérnek, és a kutatás eredménye kirajzolódni látszik.

Snagov tó - Románia
Sokszor nem tetszettek a "véletlen" egybeesések. Miért volt az, hogy akármelyik országba is tévedt Paul és Helen, tuti biztos, hogy az első ember, akibe botlottak, szintén kapott egy olyan bőrkötéses könyvet, amiben ugyanaz a szimbólum szerepelt? Mindenre rögtön ráéreztek, ráhibáztak, mindent kitaláltak. Nem voltak vakvágányok, tévedések (nem fért volna bele szerintem ebbe a 630 oldalba, ha lettek volna...), túl egyszerűen jutottak szintről szintre, túl hamar  - persze nekünk száz és száz oldalt jelent ez a túl hamar - fedezték fel a titkot, majd oldották meg. Nem volt benne csavar, minden kikövetkeztethető volt, minden szépen nyomon követhető. Talán nem is ez volt a célja az írónőnek, hanem, hogy meglobogtassa történelmi tudását előttünk. Mert meg kell hagyni, az valóban lenyűgöző volt. Sokszor élveztem a múltban időzést, a különböző nemzetek és kultúrák bemutatását. A leginkább Isztambulban szerettem lenni, egyszer nagyon szeretnék elmenni oda, valamiért nagyon vonz az a város. De mégis, néha sok volt a történelem, elvesztem a sok információban, annyira, hogy néha úgy éreztem, már nem tudom követni a szálakat. Nem tudtam kiszűrni, hogy melyik adat mennyire lesz fontos a későbbiekben. Én meg aztán tudok szelektíven olvasni, úgyhogy igencsak vigyáznom kellett, mit hagyok ki megértésileg, és mit viszek magammal tovább.

Saint-Matthieu-des-Pyrénées-Orientales
- Franciaország
A leírások mondhatni szemet gyönyörködtetőek voltak, azonnal az adott országba röpítette az embert, és már-már éreztem a szagokat, átéreztem a hangulatot. Nagyon ügyesen tárta elém a helyeket, olyan aprólékosan, néha oldalakon keresztül (most eszembe jutott valamiért Jókai), hogy kétség nem fért hozzá, milyen helyet is képzeljek el magamnak. Hogy ti is tudjátok, merre jártam, pár képet megosztok veletek a teljesség igénye nélkül (Bledbe menjetek el, akár egy hétvégére, mesés, én imádom).

Maga a kiadás mesés. Imádom a borítóját és a gyönyörű fehér lapjait, na meg az illatát. Ettől vált olyan hatalmassá, és nehézzé. Mondanom sem kell, hogy a gerinc el sem csúszott, meg sem csavarodott, olyan, mintha el sem olvastam volna. Dicséret az Európának. :)

Összegezve a fentebb leírtakat. Örülök, hogy kézbe vehettem a könyvet, és jó volt a történelem vizeire evickélni, de ezt kicsit rövidebben, kevesebb infóval is meg lehetett volna írni. Nem unta volna el magát az ember. Lehetett volna egy kicsit akciódúsabb is, bár tudom, hogy nem ez volt a cél, de mégis mondom. És amúgy is, nem is volt olyan rossz arc ez a Drakula, és hogy vámpírok igenis léteznek, tudjátok meg. :)

Elizabeth Kostova: A történész. Európa Könyvkiadó, 2006.