2014. május 8., csütörtök

A kávék költője

Hosszú idő után A kávék költője után éreztem úgy, hogy van mit mondanom, van értékelhető véleményem a könyvről. Ennek vagy az az oka, hogy korábban nem voltak hangsúlyosak az olvasásaim, vagy az, hogy nem volt ihletem az íráshoz. De ez lényegtelen is most. Anthony Capella-val most találkoztam először, annak ellenére, hogy a borító szerint van már más könyve is. Most A kávék költője révén kapott tőlem egy esélyt, és ha minden igaz, Pöfivonat olvasta egyszer anno, ami miatt felkerült a Nem szabad őket elfelejteni polcomra, majd onnan a Könyvtáras várólistámra.

A történet maga Robert Wallisról szól. Képzeld el a század véget, amikor a világ rohamosan kezd fejlődni az elektromosság, a robbanó motorok, a telefon, a világkereskedelem segítségével. Innen nincs megállás. A nők az iparosodással, a konvenciók lassú elhagyásával ébredezni kezdenek, és rájönnek, hogy eddig elnyomásban éltek. Megindul a harc a női választójogért. Virágzik a szexualitás, éjjeli lepkék lepik el az utcákat, és sikátorokat. Egy ifjú részére ez a világ, főleg Londonban, maga az álom. Itt próbál meg Robert Wallis költőként boldogulni. Próbálna, ha lenne hozzá tehetsége, de nem titok, hogy nincs. Belép a képbe Pinker, a kávékereskedő, és belép a képbe a lánya. Megbízatást kap, hogy készítse el a kávék katalógusát, hogy a világ minden pontján be tudják azonosítani, milyen kávét is vesznek-adnak el az emberek. Nem nagy meglepetés, hogy a munka közben a két fiatal egymásba szeret, és Robert házasságot tervez. Pinker nem adja könnyen a lányát, és Afrikába küldi a fiút, hogy telepítsen kávé ültetvényt a kontinens szívében. Kérdés, hogy sikerül-e.

A fenti cselekményleírás is mutatja, hogy enyhe love story feelingje van a történetnek, ami a könyv felére igaz is. Csöpögés, tervezgetések, szex, szerelem lengi be az oldalakat. Mondhatni, hagyományos szerelmes történet ez, nem más. Egészen addig, míg Robert végre mer lépni, és felmondja az eljegyzést egy gyönyörű fekete lány szerelme miatt. Itt kezdenek belépni igazán az érzelmek, a lelki tusák, a csalódások, a megtört szívek leírásai. Itt kezdtem el visszanyerni a reményt. Majd végre, ahogy a Pinker lány, Emily a saját lábára áll, és csatlakozik a londoni szüfrazsett mozgalomhoz, ahogy Robert megpróbálja viselni a következményeit bukásának kezd el feltámadni a könyv, és az író végre olyan témához nyúl, amivel nekem megmenti a könyvet. Elkezdi mélyebben feltárni az érzelmeket (ezzel engem meg lehet fogni), a szerelem, és csalódás okozta fájdalmakat megtestesíti, és szinte életre kelnek. Nagyon érdekes volt Emily viszonya a szüfrazsettekhez, majd később a férjéhez. Remek volt a lány és férje érdekellentétének ábrázolása, a harcias, erős nő kiállása az Ügyért, amiért küzd. 

Zseniális volt követni Pinker tervét, és belefolyni a századelő gazdaságtörténetébe, a frissen kialakuló pénzügyi és gazdasági eseményekbe. Több szálon fűzte a feszültséget, folyamatosan tudható volt, hogy valami nagy készülődik, és a végén az egész egy hatalmasat robbant, és teljes mértékben kielégítő volt a lezárás is. Bírtam Pinkert, a korát megelőző tudását, vagy inkább érzékét a kávé kereskedelméhez. A végére megszerettem Robertet is, annak ellenére, hogy a könyv elején közölte, hogy úgysem fogom szeretni őt, és ez rendjén is van. Volt jellemfejlődése, persze ehhez megkapta a kellően megérdemelt pofonjait is az élettől, de jó helyre ért, és ez szimpatikus volt. Büszke voltam Emily-re a kitartásáért, és az erkölcsi tartásáért. Belegondolva, én nem biztos, hogy mindazt végig tudtam volna csinálni, amit anno Emmeline Pankhurt vezetésével a londoni nők véghez vittek. A könyv után kicsit beleolvasgattam a mozgalom történelmébe, érdemes másoknak is, hogy valóban értékelni tudjuk azt, hogy lassan végre egyenrangúként kezelnek minket a férfiak. Bár, és ez a személyes véleményem, sajnos elképzelhető, hogy elindulunk a dombocska lejtőjén, és lassan egy-két férfinél sokkal erősebbek vagyunk, mi nők (akinek nem inge, ne vegye magára ;). 

Szóval, örülök, hogy végre megmozgatott bennem valamit ez a könyv, és ki tudtam préselni magamból pár mondatot. Most Kőrösi Zoltán Magyarkája is fogalmazza bennem a véleményt, lehet, hogy arra is szükségem lesz, hogy írásban is összefoglaljam magamnak.

Jó lett a könyv, annak ellenére, hogy olyan vészesen sablonosan indult. A vége abszolút megmentette, nagyon jót tett a könyvnek. Egy apró hiba volt, a fordítás. Rühellem, amikor bele vagyok merülve a történetben, folyékonyan olvasok, majd meg kell torpannom, hogy felfogjam a mondatot, ami elvesztette a magyarságát, és ekkor abszolút kizökkenek a lendületből. A könyv eleje tele volt ilyenekkel, a végére vagy megszoktam ezeket a mondatokat, vagy belejött a fordító is a fordításba.

A kávéról meg azért nem írok, mert végig fájt a szívem, hogy én nem ihatok, a fene az allergiába, nem beszélve arról, hogy munkahely beszerzett egy kávédarálós kávégépet, és mindenki issza a jobbnál jobb, és habosabb kávékat. És akkor még az ember mindenféle aromás kávéról olvas.

Közben eszembe jutott, hogy mekkora húzása volt az a reklámszakmának, hogy az emberek érzékeire kezdett el hatni, és ha belegondoltok, ez a mai napig mennyire így van. Hiába van reklámtörvény, hogy nem érzékeltetheti a reklám, hogy kevesebb vagy, ha ezt vagy azt nem veszed, ha folyton azt érzékeltetik, hogy lehetsz több, ha ezt vagy azt veszed... Zseniális húzás volt ez anno valakitől. Utána kéne járni, ki találta ki...

Ennyi, csöndben maradtam. Olvassátok A kávék költőjét! :)

Anthony Capella: A kávék költöje. Geopen, 2013.


2014. február 6., csütörtök

Drakula él?!

Azt hiszem Drakula leleplező története örökre össze fog kapcsolódni az emlékeimben a térdműtétemmel. Eddig csak azért tologattam a könyvet, mert kb 2 kiló, és hatalmas, és egy monstrum, és nagyon hosszú. Úgy számolom, hogy talán 3 hétig kellett volna magammal cipelnem, mire végre a végére jutottam volna. Mivel most két hetet itthon töltök, úgy gondoltam, eljött az ideje, hogy nekiessek ennek a féltéglának (akár a házba is beépíthetnénk szerintem). Ma végre kiolvastam, és egy nagy teher gördült le a vállamról, hiszen a már fent említett okok miatt nem igazán került volna rá sor mostanában.

Egy aprócska bökkenő volt vele, hogy iszonyatosan lassú ütemben csordogált a történet. Volt olyan nap, amikor már nem voltam hajlandó többet olvasni belőle, mert annyira lelassított az így is lassú mindennapjaimban, hogy féltem, megáll az idő körülöttem. Ilyenkor tettem félre kicsit és tanultam pár fortélyt a TV Paprikán (hihetetlen, mennyire nincs értelmes műsor a tévében, és felháborító, hogy a comedyn a reggeli műsorokat délután/este megismétlik... hogy sorvassza az agyát így az ember lánya?!). Maga az írónő stílusa is rögtön elárulta, hogy szépen lassan, minden apróságra kiterjedve fogunk előre haladni a történetben. Ez a cseppfolyós hangulat először nagyon furcsa volt, de idővel hozzászoktam, és teljesen eggyé vált magával a cselekménnyel. 

A sztori amúgy szerintem jól felépített. Van egy alap szituáció, amiben egy kislány megtalálja édesapja (Paul) könyvtárában azt az ominózus sárkányos könyvet, és egy levelet, amivel az egész bonyodalom elkezdődik. A lány imádja a történelmet, nagyon jól tanul, 18 éves, és burokban nevelkedik. Mindene az apja, aki félti őt minden szellőtől (utólag persze megérti az ember, hogy mire fel ez a nagy felhajtás), és sokszor magával viszi őt diplomáciai útjára. Ezeken az utakon elkezdi elmesélni a több száz éves bőrkötéses könyv történetét. Közben állomásozunk a Bledi-tó (szívem csücske) partján, átugrunk a horvátokhoz. Máskor Oxfordban,
Bled - Szlovénia

vagy Franciaország déli részén időzünk egy kicsit. Szinte minden állomásnak jelentősége van a későbbi történet szempontjából. Az édesapa meséi során szinte megfeledkezünk arról, hogy éppen az adriai tengerparton ücsörgünk, miközben lélekben mondjuk Isztambul utcáit járjuk. Néha olyan sokáig hallgatjuk a mesét, hogy az eredeti történetről meg is feledkezünk. A múltban történtekhez bekapcsolódik egy fiatal román lány is, Helen, akivel Paul a kutatást együtt végzi. Az időben ugrálva jutunk el a lány valós idejében történő eseményekhez, a szálak végre összeérnek, és a kutatás eredménye kirajzolódni látszik.

Snagov tó - Románia
Sokszor nem tetszettek a "véletlen" egybeesések. Miért volt az, hogy akármelyik országba is tévedt Paul és Helen, tuti biztos, hogy az első ember, akibe botlottak, szintén kapott egy olyan bőrkötéses könyvet, amiben ugyanaz a szimbólum szerepelt? Mindenre rögtön ráéreztek, ráhibáztak, mindent kitaláltak. Nem voltak vakvágányok, tévedések (nem fért volna bele szerintem ebbe a 630 oldalba, ha lettek volna...), túl egyszerűen jutottak szintről szintre, túl hamar  - persze nekünk száz és száz oldalt jelent ez a túl hamar - fedezték fel a titkot, majd oldották meg. Nem volt benne csavar, minden kikövetkeztethető volt, minden szépen nyomon követhető. Talán nem is ez volt a célja az írónőnek, hanem, hogy meglobogtassa történelmi tudását előttünk. Mert meg kell hagyni, az valóban lenyűgöző volt. Sokszor élveztem a múltban időzést, a különböző nemzetek és kultúrák bemutatását. A leginkább Isztambulban szerettem lenni, egyszer nagyon szeretnék elmenni oda, valamiért nagyon vonz az a város. De mégis, néha sok volt a történelem, elvesztem a sok információban, annyira, hogy néha úgy éreztem, már nem tudom követni a szálakat. Nem tudtam kiszűrni, hogy melyik adat mennyire lesz fontos a későbbiekben. Én meg aztán tudok szelektíven olvasni, úgyhogy igencsak vigyáznom kellett, mit hagyok ki megértésileg, és mit viszek magammal tovább.

Saint-Matthieu-des-Pyrénées-Orientales
- Franciaország
A leírások mondhatni szemet gyönyörködtetőek voltak, azonnal az adott országba röpítette az embert, és már-már éreztem a szagokat, átéreztem a hangulatot. Nagyon ügyesen tárta elém a helyeket, olyan aprólékosan, néha oldalakon keresztül (most eszembe jutott valamiért Jókai), hogy kétség nem fért hozzá, milyen helyet is képzeljek el magamnak. Hogy ti is tudjátok, merre jártam, pár képet megosztok veletek a teljesség igénye nélkül (Bledbe menjetek el, akár egy hétvégére, mesés, én imádom).

Maga a kiadás mesés. Imádom a borítóját és a gyönyörű fehér lapjait, na meg az illatát. Ettől vált olyan hatalmassá, és nehézzé. Mondanom sem kell, hogy a gerinc el sem csúszott, meg sem csavarodott, olyan, mintha el sem olvastam volna. Dicséret az Európának. :)

Összegezve a fentebb leírtakat. Örülök, hogy kézbe vehettem a könyvet, és jó volt a történelem vizeire evickélni, de ezt kicsit rövidebben, kevesebb infóval is meg lehetett volna írni. Nem unta volna el magát az ember. Lehetett volna egy kicsit akciódúsabb is, bár tudom, hogy nem ez volt a cél, de mégis mondom. És amúgy is, nem is volt olyan rossz arc ez a Drakula, és hogy vámpírok igenis léteznek, tudjátok meg. :)

Elizabeth Kostova: A történész. Európa Könyvkiadó, 2006.

2014. január 11., szombat

Hulló angyalok

Tovább ismerkedem Tracy Chevalier-vel. A kék szűz után a következő választásom a Hulló angyalok. Direkt nem a Leány gyöngy fülbevalóvalt olvasom, mert sokak szerint az a legjobb. Hát én tartogatom még egy kicsit, aztán majd jól elvárom tőle, hogy ezek a remekművek után még jobb legyen, és akkor csalódni fogok, csak ahogy szoktam... vagy talán ebben az esetben mégsem. Én bízom benne.

A Hulló angyalok története több szereplő szemszögéből látszik. Először meg is ijedtem tőle, hiszen Adamesteanu Az elveszett délelőttben elég negatív nyomot hagyott bennem a folyamatosan ugrabugráló szereplőkkel. Chavelier elég gyorsan kiverte a rossz emlékeket a fejemből, amihez az is hozzásegített, hogy fejezet szinten mindig tudni lehetett, hogy ki lesz a következő megszólaló. A másik regényben pedig a következő bekezdésről már nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ki is beszél.

Két család, akiket először csak az egymással szomszédos sírhelyük köt össze, egy napon találkoznak a temetőben. A Coleman házaspár egymástól elhidegült, egy lány gyermekük van, Maude. Waterhouse-éknak két lányuk van. Maude Coleman és Lavinia Waterhouse az első találkozás alkalmával eldöntötték, hogy örök barátok lesznek a szülők legnagyobb bánatára. Ugyanis Kitty Coleman még a mai napig vonzó nő, Gertrude Waterhouse a két gyerek után már kicsit kigömbölyödött, ruhái nem olyan csinosak, mint Kittynek. Gertrude viszont arcra szebb, mint Kitty. Szóval a két hölgy egymásra kissé féltékeny, egymás társaságát nem igazán kívánják. A legnagyobb probléma, amikor Waterhouse-ék Coleman-ék szomszédjába költöznek, és a két kislány újra egymásra talál, és mély barátságot kötnek. A két család most már kénytelen kicsit szorosabbra kötni a kötelékeket, persze csak éppen annyira, amennyire azt a társadalmi elvárások követelik. 

A 20. század legelején járunk, ébredeznek a szüfrazsettek, a társadalmi különbségek éles válaszfalai leomlani látszanak. Ezt mutatja be Chevalier azzal is, ahogy a két jómódú kislány barátságot alakít ki a Highgate temető sírásójának fiával, aki folyton sáros, mert szeret a frissen kiásott sírokban feküdni. Az idős Coleman nagymama, ahogy nem hajlandó a konvenciókkal szakítani, amikor a cselédlány teherbe esik, követeli, hogy bocsássák el a háztól, hiszen ha maradna, szégyenfolt esne a család jó hírére. Az anyuka csak akkor akad ki még jobban, amikor menye beáll a szüfrazsettek mellé, és egy félresikerült szervezkedés után Kitty-t börtönbe csukják. 

Foglalkozik a könyv azzal, milyen különböző lehet egy anya-lánya kapcsolat, és miként élik meg ezt a különbséget a gyerekek. A gyerekek életét öt éves koruktól tizenhárom éves korukig követjük nyomon. A fülszöveg azt írja, hogy a szexualitás ébredésének a leírása is a könyv. Én úgy gondolom, ha már egy ilyen bekerül a fülszövegbe, az azt jelenti, a témának elég sok helye van a könyvben. Most már nyilvánvaló, hogy ez csak egy marketing fogás. Csak azt nem tudom soha megérteni, hogy minek írják a fülszöveget a könyvről, ha az sokszor nem fedi a valóságot. Ennyi erővel egy teljesen más történetről is írhatnának, nem tűnne fel senkinek, csak az lenne a lényeg, hogy eladja a könyvet. Kicsit hasonlít ez egy-egy vígjáték mozifilm trailerére, amikor két percben kiemelik az összes poént, majd azon kívül nincs is több vicces rész benne. Ez a könyv ennél a mondatnál szerintem sokkal több.

Nagyon tetszett a korrajz is. Változások előtt állt a világ ebben az időszakban. A nők erősek lettek, és élni akarnak erejükkel. Egyelőre úgy, hogy szavazni szeretnének, majd levetik a fűzőt, és a harisnyát. A legnagyobb változáson a történetben Kitty megy át, aki házassága elején várt valamire, maga sem tudja mire, amit aztán nem kapott meg. Az első adandó alkalommal, amikor valami mással találkozott, belevetette magát az életbe, és a nők jogaiért folytatott harc éllovasa lett. Pedig az elején ki sem néztem volna belőle. Mai szemmel olyan tipikus plázacica volt, de csak a felszínen. A mélyben azonban egy sokkal erősebb énje rejtőzködött, ami csak arra várt, hogy kitörhessen. 

Érdekes, hogy a pasi oldallal szinte nem is foglalkozott az írónő. Egyedül a sírásó fia, a kis Simon kapott mélyebb hangot, és ismerhettük meg. A férjek csak a felszínen mutatkoztak be, pedig egy-egy szituációban igazán kíváncsi lettem volna a véleményükre.

Továbbra is tetszik, amit az írónő a szavakkal művel. Látszik, hogy foglalkozik az adott kor történelmével, igyekszik korhűen visszaadni a valóságot. Nehéz kérdésekről ír, mégis könnyedén lovagolja azt meg, ezáltal nagyon könnyen emészthető lesz az olvasó számára. Ha a többi könyve is ilyen jó lesz, akkor kezd a kedvenc íróim palettájára felkúszni a hölgy. Már csak egy feladatom van, be kell szereznem a könyveit, mert kellenek a polcomra. :)

Tracy Chevalier: Hulló angyalok. Geopen Könyvkiadó, 2003.

2014. január 1., szerda

Év végi leltár

Nagy megkönnyebbüléssel vettem, hogy véget ért a 2013-as év. Ahogy sokaknak, nekem is dúskált pozitív és sajnos eddig még nem tapasztalt negatív élményekkel. Pedig egész jól indult, tele voltunk ötletekkel és tervekkel, aminek a kivitelezésében is jól haladtunk. Egészen addig az ominózus június végi napig. Itt meg kellett állnunk egy kicsit, és újra át kellett gondolnunk a továbbiakat. Elhalasztottuk a házépítést - most már írhatom, hogy - idén tavaszra. De valamilyen szinten jó is volt ez a "falnak ütközés", mert váltottunk életszemléletet, és életmódot. Megtanultuk, hogyan figyeljünk oda sokkal jobban a másikra, és ebből kifolyólag valami fantasztikus boldogságot tapasztaltunk meg. Ez segít nekünk a 2014-re kitűzött célok elérésében. Hiszen végre elindul a nagy házépítési projekt, ami elől most már végre elgördült minden akadály, és ha minden jól alakul, mert úgy alakul, akkor a karácsonyi bejegyzést már onnan készítem el nektek. :)

Elég mozgalmasnak ígérkezik ez az év, így az olvasás elképzelhető, hogy kicsit háttérbe fog szorulni, de bízom benne, hogy megtalálom idén is azt a pár percet, amikor nyugodtan leülhetek, és elmerülhetek egy jó kis történetben. Amíg napi szinten két órát utazom, úgy gondolom, ez nem lesz nehéz.

Nézzük a puszta számokat. 2013-ban 44 könyvet olvastam el, ami, és csak most nézem, és meglepődtem, 1 könyvvel több, mint 2012-ben. :)

Az év visszatérője Jane Austen és A klastrom titka volt. Nagyon tetszett a történet, nem a megszokott Austen, de úgy tűnik, nekem ez az Austen jön be. 

Kerstin Gier Időtlen szerelem trilógiája a végéhez ért, amit nagyon sajnálok. Az egyik legkedvencebb YA sorozatom volt. Pöfivonat drágától pedig megkaptam mind a három részt, amit nagyon köszönök. :)

Az év falhózvágós történetét Karinthy Ferenc hozta el nekem a Budapesti tavasszal. Annyira emlékszem még most is, hogy hol olvastam, mikor, és milyen hatással volt rám. Egyik legkedvesebb olvasási témám még mindig tud újat mutatni, és még mindig le tudok döbbenni a II. VH rémtettein.

A legfurcsább történet Thomas Wharton Szalamandrája volt, amit Amadea csábító posztja miatt olvastam el, valamint Baricco Selyem kötete.

Több könyvet is félbehagytam idén:
  • Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére, én tényleg nem tudom, hogy mi ebben a jó...
  • Kaffka Margit: Hangyaboly, a témája miatt jónak ígérkezett, de az egész hangulata, írásmódja nem tetszett nekem. Pedig a Színek és évek nagyon odavágós volt, és a Hangyaboly nem tudta ugyanazt visszaadni, nem is bírtam vele.
  • Héléne Berr naplója, egyáltalán nem kötött le a kislány írása, nem voltunk egy hullámhosszon.
  • Ljudmija Ulickaja: Médea és gyermekei, sajnos őt sem tudtam hova tenni, nem az én világom.


Újra ismerkedtem Zafónnal, A mennyország fogságában annyira felejthetetlen élményt nyújtott, hogy újra kellett olvasnom az Angyali játszmát, amit ennek segítségével végre megértettem, és teljes mértékben befogadtam, és mondanom sem kell, másodszorra imádtam.

Volt Murakami Haruki is, méghozzá A kurblimadár krónikája. Hihetetlen, de még mindig le tud nyűgözni az ürge.

Több könyvet olvastam a testi-lelki egészség jegyében, aminek a sora idén is tovább fog folytatódni. Lassan-lassan beleásom magam a témába, mert egyre jobban érdekel. A leginkább meghökkentő a Belső utazás volt, amit szeretnék kipróbálni, és a Muszáj annyit enni?, mert ez pedig lerántja a leplet a színtiszta valóságról, ami olykor undorító.

A legek könyve 2013-ban Tracy Chevaliertől származott, méghozzá A kék szűz. Imádtam, hogy olyan titokzatos, és generációkon átívelő, és a hangulat, és minden. A következő áldozat tőle a Hulló angyalok.

Elkezdtem újra könyvtárba is járni, az összes olvasott közül 17 példányt onnan kölcsönöztem ki. Zafónt és Chevaliert nem szívesen vittem vissza, a többit nem akartam megtartani. :)

2013-ban összesen 18 könyvet szereztem (vettem, kaptam), és a felét már el is olvastam. Vagyis, és a legfontosabb következtetés nekem, hogy 18 könyvvel csökkent az olvasatlan könyveim száma. :)

Most pedig ugorjunk bele a 2014-es évbe. Holnap reggel átállítom a dátumbélyegzőt is, előveszem az idei macskás határidőnaplót, és megtanulom, hogy az évszám vége most már szögletes és nem kerek. Kedves 2014 várlak, de azért kérlek, légy kíméletes.

Nagyon boldog 2014-et kívánok mindenkinek. Változások éve lesz, vigyázzatok, de kívánom, hogy mindenkinek pozitív irányba mozduljon az élete. Amíg jön a változás, addig is érezzétek jól magatokat, és éljetek a mának, a MOST-nak, ahogy Tolle bácsi is tanítja. :)

B.Ú.É.K.!!!!!

U.i.: A 2013-ban kiolvasott könyvek egy kupacban:

Jane Austen: A klastrom titkaDr. Máté Gábor: A test lázadásaSpitzer Gyöngyi (Soma Mamagésa): Tiszta szexTutsek Anna: Cilike menyasszony leszKerstin Gier: SmaragdzöldTutsek Anna: Cilike mátkaságaTutsek Anna: Cilike férjhez megyKelley Armstrong: The Reckoning – A leszámolásAlessandro Baricco: SelyemKen Kesey: Száll a kakukk fészkéreKarinthy Ferenc: Budapesti tavaszThomas Wharton: SzalamandraKaffka Margit: Színek és évek / HangyabolyHelen Fielding: Bridget Jones naplójaGail Carson Levine: Elátkozott EllaJasper Fforde: A Jane Eyre esetDavid Kessler: Muszáj annyit enni?Tábori Kornél – Székely Vladimir: Az erkölcstelen BudapestCaleb Carr: A Halál angyalaÉmile Ajar: Előttem az életStephen King: BilincsbenJanet Evanovich: A szingli fejvadász 3.Bram Stoker: Drakula gróf válogatott rémtetteiHélène Berr: Hélène Berr naplója 1942–1944Móricz Zsigmond: Rózsa SándorLucy Maud Montgomery: Anne családja körébenFannie Flagg: Sült zöld paradicsomJanet Evanovich: Négy lövésJeffrey Archer: Majd az idő eldöntiLjudmila Ulickaja: Médea és gyermekeiDr. Barry Sears – Bill Lawren: A ZónaMurakami Haruki: A kurblimadár krónikája I-III.Patrick Rothfuss: A szél neveCarlos Ruiz Zafón: A mennyország fogságábanBadár Sándor – Horváth János: JappánCarlos Ruiz Zafón: Angyali játszmaVaszary Gábor: ŐWill Berthold: GyerekgyárBrandon Bays: Belső utazásTracy Chevalier: A kék szűzJostein Gaarder: A történetárusEckhart Tolle: A most hatalmaGabriela Adameşteanu: Az elveszett délelőttCharlaine Harris: Élőhalottak Dallasban