A klastrom titka

Jane Austen annyira klasszikus, meg annyira szerettem a Büszkeség és Balítéletet, és annyira csalódást okozott más könyveivel, hogy nem adtam fel, és tovább kerestem egy B&B-hez hasonló élményt kiváltó regényét. És hölgyeim és uraim, bejelenthetem, hogy megtaláltam. Ez nem más, mint A klastrom titka. Tudom, tudom, hogy sokan úgy vélik, ez nem üti meg a mércét az írónőtől, de nekem akkor is annyira jól esett, és én annyit nevettem rajta, hogy rögtön szimpatizálni kezdtem vele. Mivel nem írtam azonmód, frissen-melegében a könyvről, ezért feltételezhetően elég bugyuta bejegyzés lesz olvasható a továbbiakban, ami miatt szíves elnézéseteket és megértéseteket kérem. :)

Igazából a cél semmit nem változott az elmúlt 200 év alatt: pasit/férjet kell találni. Be kell vezettetni magunkat a társaságba/el kell mennünk tesónkkal, unokatesónkkal szórakozni. Majd miután az első pasi, aki szóba mer elegyedni velünk, esetleg el is hív táncolni, és még tetszik is, azonnal elnyeri szívünket, és már csak róla tudunk ábrándozni, őt keressük egy következő alkalommal a tömegben, és gyomrunk összeugrik, ha netalántán újra szóba elegyedik velünk. Aztán, ha szerencsénk van, összeismerkedünk a húgával, aki egyik legjobb barátosnénk lesz, és lépten-nyomon találkozhatunk a hőn áhított pasi/férjjelöltünkkel.

Ennyire egyszerű. Az már mindegy, hogy mi a miliő, hogy milyen eszközökkel jutunk el a célig, a cél egy és ugyanaz minden korszakban. Namármost A klastrom titkában ez a pasivadászat annyira elmésen és szatirikusan volt leírva, hogy nem győztem magamban somolyogni. Jane Austen szegény főhősnőnket, Cathrine-t olyan naivnak ábrázolta, annyira esetlennek és tudatlannak, mint egy igazi regény főhősnőjét. Mert ugyebár Cathrine is folyton arról ábrándozott, hogyan viselkedne egy adott szituációban egy igazi hősnő. De nem ám akármilyen regény hősnője, hanem egy horror-történet hősnője. Ez aztán elég furcsa szituációkba keverte hősünket, amiből szintén kirítt naivsága. Teszem azt például, amikor ott volt az a régi láda a szobájában, és csak nem nyugodott, hogy a gyomrába ne kukkantson. Aztán persze megrótta saját magát, hogy milyen egy butácska volt. Az meg a másik, és éppen erről jutott eszembe, mert pont ezt meséltem az uramnak, hogy manapság, ha beégünk, akkor egy jót nevetünk másokkal a bénázásunkon, és mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. Erre Cathrine mit csinált? Amikor rájött, hogy mekkora hülyeség volt a ládába beleképzelni mindenféle régi titkot, annyira elpirult, hogy még saját maga előtt is szégyellte. Alig bírta lecsillapítani arcszínét a vacsora előtt. Aztán, amikor eszébe jutott az "eset", újra és újra fülig vörösödött. Még jó, hogy manapság nem kell ilyenek miatt nyakig pirulnunk.

A másik dolog meg ez a jóképű Mr. Tilney volt. Olyanokat beszólt szegény Cathrine-nek, aki hiszékeny kis csitri létére ebből semmit nem vett észre, hogy öröm volt olvasni. Már vártam, mikor fognak újra találkozni, hogy egy újabb "egymás mellett elbeszélő" párbeszédet olvashassak. SPOILER Amúgy nem tudom, mit is látott benne Mr. Tilney, egy okos, képzett, jó parti egy olyan lányban, aki buta, mint a föld, naiv, ártatlan, mint egy ma született bárány. Mindenbe beleüti az orrát, megvádolja az apját gyilkossággal. Jobban belegondolva, a hasonló kapcsolatok ma is vonzzák egymást, szerintem ismerek is egy ilyet. :) SPOILER VÉGE

Nekem nagy felüdülés volt a könyv. A B&B-ből megismert rejtett irónia, és a kor szatírája újra életnagyságban jelen volt. A történet maga nagyon helyes volt, üresfejűsége ellenére nagyon bírtam Cathrine-t, és Mr. Tilney sem volt semmi. 

Egyébként valóban léteznek a könyvek, amiket Cathrine olvasott? Olyan szívesen belelapoznék egybe. Tök viccesek lehetnek azok is a mai szemléletünkkel. :)

Jane Austen: A klastrom titka. Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.

Smaragdzöld

Kevés olyan sorozat van, aminek ennyire vártam a befejező részét. Talán Libba Bray trilógiája volt még ilyen, na meg persze Murakamié. :)  Kirstin Gier időutazókról szóló története roppant jól esik az ember lényének. Könnyed, légies, humoros, izgalmas, totálisan kikapcsoló (még az sem nagyon izgatott, amikor az uram odafeküdt mellém, és már megint beleolvasott, és beleszólt, hogy "bezzeg ő tudja, mi fog történni", de engem rendületlenül magához kötött, rövid ignorálás után fel is adta a piszkálódást, mert látta, itt most nem győzhet. :)

Szóval a harmadik részhez érkeztünk, ahol továbbra is harcol Gwendolyn és Gideon a bölcsek kövének (vagy valami hasonlónak, mert ők sem tudják pontosan) a megszerzéséért, és komoly harc megy az ősök vérének beolvasásáért a kronográfba. Mindeközben Saint Germain gróf utasításainak kell eleget tenniük. De miért is fontos mindez a grófnak, és mire is jó a bölcsek köve? Mindez kiderül a történet befejező részéből.

Egy trilógia befejező részénél mindig izgul egy kicsit az ember, hogy vajon mennyire sikerül jól lezárni a történetet, illetve, kezünket tördeljük, hogy csak el ne rontsa azt. Már a kezdet kezdetén nem kellett belerázódnom a történetbe, mert nagyon gördülékenyen, könnyeden vezetett be minket, és bár több, mint egy éve volt szerencsém a második kötethez, egyáltalán nem okozott gondot a felelevenítése. Így nem volt más hátra, mint előre, a cselekmény légies szárnyain. A legjobb az volt, amikor megjelent Xemerius, a halott középkori vízköpő. Semmit nem vesztett humorosságából, sőt, teljesen feloldódott a mi kis hősnőnk társaságában, és folyamatosan nyomatta a poénokat. Sokszor hangos felnevetés lett pár mondatának az eredménye. Ez nagyon kellett bele.

Gwendolyn a kezdeti megilletődés után egyre ügyesebb a szerepében, sőt már önálló utakra is mer lépni. A hisztik persze megmaradtak, de valljuk be, ki nem borulna ki azután, hogy kiderül, tud ugrálni, mi több, akarata ellenére ugrál az időben, és a nyakába varrnak egy roppant fontos megbízást, aminek a teljesítésén múlik az egész világ egészségi állapota. Hát szerintem ezek után bárki megengedhet magának egy kis kirohanást. Gideonhoz kapcsolódó viszonya, elragadtatása azért szerintem túlzás, de a körülmények között aranyos volt. Én bírtam Gideont, szerintem teljesen életszerű volt a viselkedése, és igazán felnőttesen viselkedett a helyzet megoldásoknál. Ami még nagyon szimpatikus volt, az Charlotte valódi énjének kitárulkozása azon az ominózus partin. Sokszor nem azt látjuk, ami a dolgok mögött valóban van, és ez erre nagyon jó példa volt.

Fontos kiemelni még a csavarokat a történetben. Én nem vártam falhozvágós megtévesztéseket, nem illett volna a történethez. Voltak csavarok, amiket, ha az ember jól figyelt, még a valós kiderülésük előtt leleplezhetett, és ez így volt rendjén. Sokszor szándékosan hallgatta el az írónő egy egy cselekvési terv részleteit, hogy ezzel is izgalmasabb legyen a végkimenetel. A csavarok is a könyvhöz illően könnyedek lettek, teljességgel meg voltam vele elégedve, pont az történt, amire vártam. Minden kis szál elvarrásra került, minden szereplő helyzete egyértelművé vált, szerepe tisztázódott. Ebből kifolyólag nagyon kerek, nagyon egész volt az egész. Egy cseppet sem unatkoztam, sőt, mindent elhalasztottam, vagy előre hoztam a hétvégi rutinban, csak hogy az olvasáshoz jussak. A kötet vaskossága ellenére nagyon gyorsan végeztem vele, de végig azt éreztem, hogy minden apró mozzanat pontosan a helyén van. Nincs túlírva, nincs lerövidítve, egyenesen tökéletes. :)

Kirstin Gier: Smaragdzöld. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

Katharine the Virgin Widow

Mindig mosolyogva tekintek azokra a könyvekre, amiket még Angliából hoztam haza, ami már négy éve volt, és amiket még nem olvastam el. Azért szépen lassan eljön majd mindegyik ideje, úgy látom. Aragóniai Katalin esete is VIII. Henrikkel sorra került. Zanzásítva igazából a wikipédia tökéletesen jól összefoglalja a történteket, ha valaki kíváncsi rá.

A most következők pedig tele lesznek spoilerrel, így tényleg csak akkor olvasd, ha már ismered a sztorit, vagy nem akarod megismerni.

Aragóniai Katalin

Első ránézésre tetszett nekem a könyv, ahogy azt a korábbi bejegyzésemben is írtam. Aztán elkezdett belassulni a történet, folyamatosan arról ment a vita, hogy ki mikor kapja meg, vagy vissza a hozományt. Máskor arról ment a vita, hogy azonnal kell egy újasszony, aki majd trónörökösöket szül, és nem is csak egyet. Pótolni kell a kiesett áldozatokat, az elhullott selejtek helyett újakat kell "csinálni". Megy a taktika, az érvelés, az ellenérvelés, a hátbatámadás, a félrevezetés. Közben az udvarhölgyek azon siránkoznak, hogy nekik nem jut férj, és pártában maradnak, és vissza akarnak menni Spanyolhonba. Katalin meg kussban várja a végzetének beteljesülését, amit fogalma nincs, hogy mi lesz, de azt tudja, hogy etetnie kell a háznépet, ezért el-eladogatja a hozományából az étkészleteket, az ékszereket. Vállalja a kockázatot, hogy majd jól megszidják, amikor majd el kell számolnia vele, és nem lesz meg.

VIII. Henrik

Az egész a végére rettenetesen elnyújtott, és vontatott, és lassú volt. Rázott a hideg az udvarhölgyek hisztijétől, VII. Henrik ágyékának viszketésétől, és a folyamatos hozományi ügyektől, a spanyol trónért folytatott küzdelmektől. Katalin testvérét, Johannát legszívesebben bedugtam volna egy diliházba, a férje koporsójával együtt. Az utolsó száz oldal mintha soha nem akart volna elmúlni. Az utolsó tíz oldalig semmi nem történt, majd két oldalban kitalálta, hogy VIII. Henrik közli Katalinnal, hogy ő lesz a felesége, és összeházasodnak gyorsan, és kész. Nekem ez azért volt annyira érdekfeszítő végkifejlet, mert nem annyira ismerem a családfát, bizonyos szeleteket ismerek belőle, de teljes egészében, hogy ki kivel volt, nem tudtam. Ha tudtam volna mi lesz a vége, akkor valszeg nem is olvastam volna végig. :)

I. Johanna

Szóval összegezve a gondolatokat, szerintem az írónővel nem sikerült szoros barátságot kötnöm. Magyarra fordítva szerintem nagyon buta lehet a nyelvezete - angolul sem volt nagy kunszt, persze megnehezítette a dolgomat, hogy olyan szavakat használt, amik már a mai szóhasználatból ki-kivesznek. Előnye, hogy történelmileg helyes a témavezetése, és ezt a sok hivatkozás is mutatja a könyv végén. Arról azonban nem találtam infót, hogy Katalin testvére, Johanna valóban magával hurcolta volna Szép Fülöp (Philippe The Handsome :) holttestét egy koporsóban félőrülten...

Az érdekes részek meg majd akkor jönnek, amikor jönnek Boleyn Anna és társai (hogy mennyivel jobban szórakoztam Philippa Gregoryval...).

Jean Plaidy: Katharine the Virgin Widow.

U.i.: A képeket a Wikipédiáról csórtam.

A titkos kert

Egyik sikeres happolásom eredménye A titkos kert, aminek nagyon örültem, amikor az enyém lett. Igaz, hogy nem olyan borítóval van meg, mint A kis lord, az lett volna a legjobb, de ez a kis piros pöttyös is pont ugyanolyan volt beltartalomra, mint a másik. :)

Ez a könyv biztos a kedvenceim közé tartozott volna gyerekfejjel, mostanra viszont már nem azt adta, amit anno adhatott volna. Mégis van benne egy olyan mondandó, amit gyerekként nem értettem volna még meg, és ez az, hogy minden a mi döntésünk, és minden gyógyulás, minden cél elérése a mi fejünkben kezdődik. Ott dőlnek el az első lépések, és az utolsók is.

A titkos kert is erről szól. Mary árván marad Indiában, és nagybátyjához kerül Angliába, ahol egy hatalmas kastélyba zárják, és rengeteg szabályt be kell tartania. Nem csámboroghat a kastélyban, pedig annak száznál is több lezárt szobája van. Van egy titkos kert is, ahová tíz év óta senki be nem tette a lábát. Egy tízéves kislánynak mi ez, ha nem maga a kísértés, ami ráadásul éjszakánként sírás formájában is jelentkezik. Naná, hogy a mogorva, csúnyácska kislány önálló életre kel, és minden titkot ki akar deríteni. Ez egy gyerekregény, nem árulok el titkot azzal, hogy sikerül neki.

A titkos kert bejárásával annyi féle növénnyel találkoztam, amiket nem ismertem (ez nálam mondjuk könnyű, mert nárcisz, tulipán és orgona meg egyéb nagyon egyszerű növények teszik ki a tudásomat), hogy fognom kellett egy cetlit és egy tollat és mind feljegyeztem. Utána kigugliztam, és felírtam a ház füzetébe, hogy ilyen növényeket be kell majd szereznem nekem is a kertembe. Például tudtátok, hogy a sáfrány micsoda? Hát maga a krókusz. Én csak a fűszerként ismertem, virágnevén nem. És rengeteg hasonló növényke terem Mary-ék kertjében. Szívesen barangoltam volna én is benne.

Egy ilyen kertben bármelyik gyerek újra erőre kapott volna, úgy, ahogy Colin is. Colin elkényeztetett, mégis elhanyagolt gyermek, akinek azt mondták, hogy nem fog sokáig élni, és még púpos is lesz. Csak Mary az, aki ki tudja zökkenteni senyvedéséből, és együtt kacagnak, együtt erősödnek, és épülnek fel. Végül minden jóra fordul, és a komor kastély gyermekektől, és élettől lesz hangos.

Kíváncsi vagyok az írónő másik könyvére is, A kis lordra, bár annak nincs ekkora visszhangja, mint A titkos kertnek.

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985.

Csak légből kapott koholmány!...

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

A Place Called Here

Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.

Az elfeledett kert

Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Kauszó vabeszkiu

Noah Gordonnal Az orvosdoktor kapcsán találkoztam, még a blogolás legelején. Az akkor nem igazán tetszett. Hosszú volt, és lassan haladt, és a főhős valahogy mindent olyan gyorsan megkapott. Nem volt szimpatikus. Ezért is féltem belevágni a Sámánba. Christinától kaptam a könyvet azt hiszem még tavaly, és év végén muszáj volt felpakolnom a várólista csökkentő polcomra. Az idei nyaralás pedig éppen kedvezett az időzítésnek, és elkezdtem olvasni. És nem bántam meg, sőt, azt bántam meg, hogy ennyit vártam vele.

Az orvosdoktorban megismerkedtünk a Cole családdal, ahol egyik utód rendelkezik egy képességgel, amivel ki tudják tapintani, hogy ki haldoklik. A Cole család ezt orvosi területen kamatoztatta. Rob J. Skóciából érkezik az Új világba, ahol az őslakos indiánok már nem szívesen látott vendégek, és Észak és Dél a háború szélén áll. Az ő fia Sámán, aki gyerekkorában elkapta a himlőt, és megsüketült. Képes lesz-e ez a fiú megbírkozni a képességével, és lehet-e orvos belőle?

Nem árulok el nagy titkot, hogy sikerül neki. A rejtély nem ebben van. Rob J. összehaverkodik a környéken ólálkodó indián törzzsel, és Sámánjuk, az indián nő, Makva-ikva segíti őt az orvoslásban. Egy nap azonban holtan találják a nőt, és nem tudni ki a tettes.

Azért jó Noah Gordon könyveit olvasni, mert látszik az írásaiból, hogy tényleg utánajárt a történelemnek, komoly kutatásokat végzett. A könyv magába öleli Amerika két nagyon fontos történelmi pontját, az indiánok és a négerek kérdését. A mindennapi életbe csempészi bele a történteket, és nem éreztem, hogy súlyos, leírásokat olvasok, ami a száraz történelmet taglalja. Megtalálta az író a kellő egyensúlyt az élvezet és a tudás között. Sőt, volt olyan, hogy szívesen olvastam volna még a politikáról, mert nem elégítette ki a kíváncsiságomat. Ami kicsit hosszúra nyúlott, az a háború volt, az lehetett volna rövidebb is. Mert ugye nem szabad elfelejteni, hogy egy majd' 800 oldalas könyvről van szó.

Amit az első kötetben nehezményeztem, az itt már teljesen megszűnt, igazságosnak találtam az eseményeket, bár nem is volt annyi szenvedés benne, mint Az orvosdoktorban. A kötet leginkább Rob J.-ről szól és nem Sámánról. Makva-ikva halálát is leginkább ő kutatta fel, és csak az utolsó szálakat fűzte a helyére Sámán. Ami érdekes még, hogy a szereplők egyike sem kiemelkedő személyiség, hanem mindenki átlagos. A képesség sem a legfontosabb tulajdonság itt, hanem mindenki emberi, a kitartás, a bátorság, a szerelem, a ragaszkodás, a család szeretete van a fő helyen. Ettől lett olyan életszagú az egész számomra. Élveztem benne úszkálni, és nem bántam a hosszát sem. És végre megtört az átok, hogy a várólista csökkentős könyvek rosszak. Újra kedvet kaptam fogyasztani belőlük.:)

Noah Gordon: Sámán. Magyar Könyvklub, 1994.

U.i.: A cím azt jelenti, hogy Fehér Sámán, és hát talán kitaláljátok, hogy a címszereplőt hívták így az indiánok.

És nagyon komoly volt az indiánok szaunája. :D

Garabonciások

Olvasás után rögtön meg szoktam írni a bejegyzéseket, de most nyaralás, költözés, új munka miatt kénytelen voltam vele várni másfél hetet. Veszek egy mély levegőt és megpróbálok visszaemlékezni a történtekre, vagyis először inkább arra, hogy milyen érzéseim vannak vele kapcsolatban. Olyan egyszerolvasós... szerintem.

Katsa (próbáld meg a leírástól elvonatkoztatva kiejteni magadban a nevet) nagybátyja, Randa (na itt már én is röhögtem) udvaránál "szolgál". Ő garabonc, amit az jelez, hogy egyik szeme kék, másik pedig zöld. Veleszületett adottsága van, ami pedig nem más, mint hogy egyetlen ütéssel képes megölni bárkit. Ezt Randa a maga javára fordítja, ezzel intézi el azokat, akik nem akarnak behódolni neki. Minden garabonc sorsa, hogy a királyt kell szolgálnia. Egy nap Katsa megelégeli a dolgot és felbukkan a színen egy másik garabonc is, aki állja Katsa tekintetét, amit a lány nem tud mire vélni.

Az volt a fülszövegben, hogy Twilight-hoz hasonló romantikus történetben lesz részem. És ezt kb a könyv közepe táján vettem észre. Apró sokkot kaptam, mert olyat nem akartam olvasni. De szerencsére annyira nem volt vészes. Csak miután összejöttek, ne nevezte volna az írónő! minden mondatban kedvesének a másikat. Na ettől mászok falra... Meg voltak gondjaim a stílussal is. Nem tudom, hogy a fordítás miatt lett ilyen, vagy alapból így írt. Felteszem, közékori környezetbe szerette volna illeszteni az írónő a történetet, ahol egy királyi udvarban a körbeudvariaskodás megszokott dolog. Nekem nagyon furcsa volt, hogy ez hiányzott belőle, sőt úgy ugratták egymást, mint ahogy én szoktam kötözködni. Lehet, hogy így tervezték, de ez nekem nem tetszett.

Másik dolog, hogy én szeretem elhinni amit olvasok, még akkor is, ha fikció. Segít belemerülni a könyv világába, és könnyebben tudok azonosulni a szereplőkkel. Namármost én ezt a garabonciás dolgot annyira nem tudtam felvenni, hogy ez is csökkentett az élményen.

Ezeken kívül nagyon tetszettek a személyiségek, amiket Cashore kisasszony alkotott. Katsa nagyon erős jellem volt. Önálló, néha feminista hajlamokkal rendelkező lány, aki engedte magát befolyásolni a nagybátyja által. Képes a fejlődésre, méghozzá vállalható keretek között. Meghoz olyan döntéseket, amik a könyv elején még esélytelennek látszana. Végig megőrzi egyediségét, személyiségét, és nem hagyja magát tovább befolyásolni. Társa, Pongor szintén garabonc, aki mézes-mázos és persze csodálatos pasas, minden nő álma. Naná, mi más lehetne egy ilyen könyvben.:) Ő is szimpi volt nekem.

A történet egyébként pörgős, egy-két oldalon unatkoztam úgy az 1/3-a környékén. Megfelelő számú fordulatot észleltem benne, amik fenntartották az érdeklődésem, és volt olyan is, ahol lerágtam volna mind a tíz körmöm, ha nem lett volna tele homokkal, meg nem lett volna sós a tengertől. :) Szóval szerintem vállalható a könyv, ha ezektől az apró hibáktól eltekintünk. Kikapcsolódni tökéletes volt.

Kristin Cashore: Graceling- A garabonc. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.