A neccharisnyás papnő pajzán szigete

Christopher Moore egy újabb könyve jelent meg nálunk nemrégiben magyarul az Agave gondozásában. Már a címének megjegyzése is napokig tartott, de aztán a könyvet olvasva egy idő után adta magát. A borító most különösen színesre sikeredett, ami nekem kifejezetten tetszik.

A történet nagyon kerek lett, nem volt annyira elvetemült, mint azt Moore-tól megszokhattuk. Természetesen itt is van egy béta hím, Tucker Case, a pilóta, aki élete legjobb munkáját elcseszi egy kis alkohol és szexéhség miatt. Ezek után nem állhat a világ elé, mégis kap egy hihetetlen ajánlatot, méghozzá egy pilótaállást (annak ellenére, hogy a kis incidense miatt elvették a pilótaengedélyét) egy nagyon távoli, mikronéziai szigeten, ráadásul tetemes summáért. Választania kell ez és a börtön között. Természetesen a korábbit választja, és már csak azt veszi észre, hogy egy drótozott ajtajú kiszuperált japán kocsiban robog Truk szigetén a szállása felé egy helybeli sofőrrel, aki amerikai Cripnek képzeli magát, és lövöldözni akar. Elindul az őrült történet a szokásosnál kicsit kevesebb poénnal tarkítva.

Már-már egy igazi krimi-vígjátékot olvashatunk, hiszen van egy kis nyomozósdi is, hogy ne csak Tucker Case újabb baklövéséről olvashassunk. Betekintést nyerhetünk a mikronéziai szigetvilág bürokratikus világába is, ahol mindenki félti az állását, és úgy véli jobb nyugton megülni, mint a kalandokat keresni. Megismerjük a békefenntartók világát is, akik maguk javítják meg az ellenség hajóját, hogy ne veszítsék el az állásukat. A legmenőbb szereplő a gyümölcsevő denevér, Roberto, aki napszemcsit hord, hogy nappal is tudjon közlekedni. Gazdája is van, a női ruhában öltözött navigátor, Kimi, aki felajánlja Tuckernek, hogy majd jól elszállítja őt a cápanép szigetére. Hogy miért cápanép? Az rögtön ki is derült a tájfun után, ami jól elsodorta őket a sziget felé evickélve.

Moore ennél a könyvénél inkább a földi, emészthetőbb dolgokat helyezte előtérbe, alig voltak benne túlmisztifikált szereplők, mint például a Mocskos melóban. Ez egy korai műve, még kereshette önmagát, próbálkozott a szereplőkkel, a helyszínekkel. A helyszín félig valós, hiszen az író valóban tett látogatást a mikronéziai szigetvilágban, és az ott megtapasztaltakat is beleszőtte a könyvbe. Alualu nevű sziget a valóságban nem szerepel, és a rakománykultusz is kiveszni látszik, egy sztori alapkövének azonban tökéletesen beillik.

Azért tetszett nekem jobban ez a története, mint mondjuk a vámpír-trilógia, mert a poénjai nekem ebben sokkal emészthetőbbek voltak. A trilógia végére már néha a fejemet fogtam, és erőltetettnek éreztem a poénokat. Mintha megírta volna a történetet, majd visszament, és a sorok fölé be-beillesztett volna egy-egy poént, mert kevésnek találta. Ebben a könyvében ezt nem éreztem, és szerintem baromi jó filmalap lehetne belőle. 

Összességében teljesen jó volt, igazi pihentető kikapcsolódás egy betegség terhelte héten. :)

Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete. Agave, 2012.

A Vonzás Törvénye

Most egy rendhagyó témában olvashattok tőlem bejegyzést. Egy olyan könyvről lesz szó, ami sokakat megosztott. Van, aki hisz benne, van, aki baromságnak tartja, és vannak, akik tudat alatt alkalmazzák a benne foglaltakat. Rhonda Byrne fejébe vette, hogy az addig csak szűk körben alkalmazott Titkot mindenki számára elérhetővé teszi, és megtanítja, hogyan éljünk vele. Állítólag régen olyan személyek voltak a tudatában, mint Shakespeare, Newton, Beethoven, Einstein. Tudósok, csillagászok, írók, politikusok, akiknek nevük van a történelemben. Annak idején csak egy zárt körben adták tovább a tudást, kiváltságosok ismerhették csak. Manapság már csak rajtunk múlik, megtanuljuk-e.

Magát a Titkot szerintem már szinte mindenki ismeri, tudja nagyjából miről szól, mi a lényege. A könyv nem újdonság, sőt annyira nem, hogy már két másik folytatása is megjelent. Amikor a könyv megjelent, tiltakoztam ellene, hogy ez butaság, engem ugyan nem fognak ezzel elkábítani. Aztán mostanában egyik kolléganőm vezetett rá, hogy amit teszek, az nem más, mint a Vonzás Törvényének tudat alatti alkalmazása. Mert igazság szerint magát az elvet már korábban alkalmaztam. Így lett munkája az uramnak a megadott határidőre, majd a barátnőmnek is (határidő nélkül), így találtunk albérlőt, és így változtattuk meg gyökeresen az életünket. Én akkor ezt úgy hívtam, hogy boszorkányság, és én vagyok a boszorkány, aki minderre képes.:) Tudtam, hogy van a Titok, de nem kapcsoltam össze a kettőt, nem alkalmaztam tudatosan, csak tudtam, hogy ha valamit nagyon-nagyon akarok, és hiszek benne, hogy működni fog, akkor az tényleg valóra válik. Alkalmaztam valamit, ami működött, és néha lehetetlenül álltam a dolog előtt, hogy valóban teljesült, amit kértem, de nem sejtettem, hogy mi lehet a háttérben. Ebből kiindulva nem feltétlenül van szükségünk a könyvben leírtakra, mert tudat alatt akár alkalmazhatjuk is. Igyekszem mindig pozitívan gondolkodni, minden rosszban keresni a jót, és minden rosszat a lehető legjobbá próbálok tenni. A könyvet olvasva kiderült, hogy ezt nem is tettem olyan rosszul, mert sikeresen megakadályoztam az egymás után következő rossz dolgok áramlását. Aztán van most egy ember a környezetemben, aki idegesítően negatívan gondolkodik, és egy természetgyógyász felírta neki egy cetlire a szót: "Titok", ami talán segíthet a problémája megoldásában. Az ünnepekre kölcsönkértem a kolléganőm könyvét, és nem bírtam ki, hogy bele ne olvassak. Aztán akkor már ki is olvastam.

Lehet, hogy te, kedves olvasóm is hasonlóan éled a mindennapjaidat, mint én, és simán mennek a dolgaid. Ebben az esetben ez a könyv nem sok újat fog neked mondani, de az biztos, hogy egy olyan összefoglalót tartasz a kezedben, amiből bármikor erőt meríthetsz egy rosszabb napon. Maga a könyv olyan tipikus, szájbarágós, mostmegváltjukavilágotmireakönyvvégéreérsz hangvételű, amitől én is, és ezáltal el tudom képzelni, hogy más is, a falra mászik. Próbáltam ettől függetleníteni magam olvasás közben, és csak a lényeget meglátni.

Most éppen küldetésnek érzem, hogy a már fent említett, folyamatosan negatívan gondolkodó, és emiatt tényleg csak szenvedő nőszemélyt a könyv által ráébresszek arra, hogy ő folyamatosan a rossz oldalról fogja meg a világot. Folyton azt hangoztatja, hogy neki nem lehet ezt, nem lehet azt, ő sosem fogja ezt vagy azt csinálni... láss csodát, valóban nem csinálhatja ezeket a dolgokat, mert ezt kéri, ezt is kapja. A könyv olvasásra vár, az ünnepek alatt lesz feladata. Nagyon kíváncsi leszek a végeredményre. Ha sikerül megváltoztatni a gondolkodását, mindenféleképpen beszámolok róla.

Egy spirituális választerápiával foglalkozó ismerősöm azt mondja, hogy általában nem mindenki fogékony a hasonló témák iránt addig, amíg nem történik valami borzasztóan fájdalmas eset, ami után elkezdünk gondolkodni az okokon. Minden ember életében (vagy nem a jelenlegi életében) eljön a pillanat, amikor nyitott lesz a hasonló dolgokra. Például az uram már kezd rajta néha elgondolkodni, de saját magán még nem alkalmazza. Én alkalmazom, ő pedig tudja, hogy én alkalmazom, ezért közös terveink felé, ha hiszi, ha nem, az ő segítségével együtt haladunk. Így lesz nekünk közösen egy gyönyörű házunk két év múlva ilyenkorra már teljesen készen. :) De azt akartam kihámozni az egészből, hogy azok hiába olvassák, akik még nem állnak készen a változtatásra, azok butaságnak, szemfényvesztésnek fogják tartani. Lehet, hogy évek múltán el fog jönni a pillanat, amikor maguktól kezdik gondolkodásukat megváltoztatni, és akkor már ez a könyv, vagy egy másik, hasonló témával foglalkozó könyv segíteni fogja őket. Tény, hogy magát a témát már többen feldolgozták, és leírták, csak nem csaptak köré akkora hűhót, hogy fel is figyeljünk rá. Rhonda Byrne azonban bátran kiállt ezzel a könyvvel, és aki nyitott rá, azt elindította egy pályán, amin majd saját maga tud lépkedni. Gondolok itt arra, hogy más, sokkal jobban megírt könyveket is el fognak olvasni a témában.

U.i.: Azért azt senki ne higgye, hogy a könyv után másnap reggel már az álmodott autója kulcsát találja a kredencen a jelenlegi helyett. A fentiek azért tudják, hogy kinek mikor mi jár, és olyat nem adnak, amit nem érdemeltünk ki. De azért munkába menet egy parkolóhelyet, vagy zöldhullámot simán lehet kérni, az megadatik. ;)

Rhonda Byrne: A Titok. Édesvíz Kiadó, 2007.

Várólistacsökkentés 2012 - Done

Ha másra nem is jó, hogy az ember beteg, arra legalább igen, hogy egy kis ideje legyen magára, és foglalkozzon kicsit a blogos, olvasásos dolgaival is. Ennek örömére rájöttem, hogy pici csalással ugyan, de teljesítettem a 2012-es Várólistacsökkentést. A pici csalás annyit tesz, hogy a fő listámról két könyvet nem olvastam el, de az alternatívról másik négyet igen. Mivel ez így szabályos volt, ezért azt mondom, hogy teljesítettem. :) Na már most ez nekem azért is nagy dolog, mert 2011-ben csúfosan elbuktam a játékon, és mert általában amit gondolok egy évvel ezelőtt, az nem úgy van egy évvel később. A maradék két könyvet, A három testőrt és Henry James-től a Maisie tudja-t valahogy nem akaródzik már elolvasnom idén, ezért én már összeállítottam egy összegzést. Na de majd jövőre sikerülni fog az első listából, meglátjátok. :)

De íme a lista, amiket idén elolvastam (a képre kattintva eljutsz a bejegyzésig):

Az abszolút kedvenc mindenek között A Manci volt, és ezer hála cseri kékharisnyás kezdeményezésének, amit annyira bánok, hogy nem folytattam tovább, pedig van már pár hasonló kincs is a polcomon (nem beszélve a teljes Cilike sorozatról:). Nagy találkozás volt Sebastian Barry, aki rém unalmasan ír, de mégis van benne valami, ami miatt imádtam olvasni, és érzem, hogy mi ketten még találkozni fogunk. Aztán Herta Müllerrel elég kemény harcot vívtam az életben maradásért, de szintén remek találkozás volt. Zseniálisan ír, fordítva gondolkodik, amivel engem nagyon meg lehet fogni. Sovay-t nagyon élveztem olvasni, annak ellenére, hogy a fülszöveg teljesen mással kecsegtetett. Itt végül jobb lett a könyv, mint a fülszöveg.

Teljes csalódás volt nekem A Pamano zúgása. Hatással volt rám, az kétségtelen, de valamiért ez az írásstílus nekem nem az igazi. A Napkirály árnyékábanról ne is beszéljünk, elmondtam már a véleményem róla. A láthatatlan emberen nagyon jól szórakoztam. Aztán Jókai is érdemel egy mondatot. Ugyan kicsit Mikszáth Fekete városában éreztem magam közben, de mégis jó volt visszautazni a korban, és megismerni Korponayné történetét (legközelebb Zakopaneba menet, most már tényleg megállunk a Krasznahorkai várnál. Olyan gyönyörű....)

Összességében két könyv kivételével idén remek válogatást raktam össze. Csak A Napkirály árnyékában olvasása miatt érzek egy kis elfecsérelt időt, a többit megérte elolvasni.

Gondolkodom a következő évi várólistacsökkentés összeállításán is. Okulva az idei évből, tuti lesz egy alternatív listám is. A listákkal pedig nemsokára jelentkezem.

Forgotten

A fülszöveg azonnal megfogott, mert tudva levő, hogy imádom az olyan sztorikat, ami újdonság számomra. Visszafelé emlékezni, a jövőből táplálkozni? Azt meg hogyan? - kérdeztem magamtól. Tudnom kell rá a választ, ezért is ugrottam bele a történetbe.

Cat Patrick megalkotta nekünk London Lane világát, aki minden hajnalban egy meghatározott időpontban elfelejti, ami addig vele történt. Emlékeit felelevenítendő, minden lefekvés előtt jegyzeteket készít az elmúlt napjáról, hogy milyen ruha volt rajta, hogy mi volt a suliban, mire kell figyelnie. Reggelente átolvasva őket képbe jön. Az emberekre a jövőjéből emlékszik, a szekrényét a suliban úgy találja meg, hogy tudja, a jövőben hogyan fog odamenni. A dolgozatokkal persze könnyű dolga van, mindig látja előre. Jellemében szerencsétlen, csetlő-botló, mondhatni egyenesen béna egyéniség, akin az egész suli röhög. Egyetlen legjobb barátnője van, Jamie. Aztán egy nap egy gyönyörű kék szemű srác megjelenésével egy-két dolog megváltozik az életében, és megkísérlem a kijelentést, hogy még jó történet is sült ki belőle.

A legelején a téma annyira megragadott, hogy azon gondolkodtam, kár egy ilyen tinitörténetre pazarolni, baromi jó kis thrillert lehetne belőle csinálni Morgan Freeman-nel a szereplők között. Meg ugye ott volt Az első 50 randi Drew Barrymore-ral, aki minden reggel azt hitte, ugyanaz a nap van, és szintén elfelejtett mindent. Aztán jött ez a Luke gyerek, jött a love story, aztán csak azt vettem észre, hogy szívesen olvasom, mert a régi önmagamat és az uramat láttam bennük, amikor még annak idején, vagy ezer éve még mi is csak ismerkedtünk egymással. Persze a történet kliséktől hangos: szerencsétlen kiscsaj, akibe belezúg az új fiú; egyetlen barátnő, akivel összevesznek valamin, majd jön a csúcspont, egyértelműen érezhető, hogy hol is van ez a pont; családi gondok, elvált szülők, rejtély a múltban, felengedés és levezetés a végén. Alkalmazza a tipikus eszközöket, amitől egy könyv olvastatja magát. A klisékhez egy szerencséje volt, hogy választott egy egyedülálló témát. Amit hiányoltam belőle, az az, hogy jobban kidolgozhatta volna London esetét, folyamatosan villantak fel az agyamban a kérdések, hogy mi miért van, hogyan képes egyáltalán elvégezni a sulit, hogyan képes egyáltalán a társadalom teljes jogú tagjának lenni. Egyáltalán hogyan tudta reggelente, szinte öt perc alatt feleleveníteni az emlékeit a jegyzetei alapján? Ennyi idő alatt rengeteg jegyzetének kellett volna összegyűlnie, és képtelenség lenne követni őket. Biztos tud gyorsolvasni is, vagy emlékszik a jövőből, hogy elolvasta a jegyzetet és tudja, mi állt benne.

London és Luke szerelme tipikus tiniszerelem. Luke már-már túl romantikus volt nekem, ilyen pasi nem is létezik - gondoltam. Persze tökéletes, gyönyörű kék szemei vannak, bohókásan kunkorodó fürtjei, és naná, hogy kemény felsőteste, ráadásul tökéletes családi háttere. Nem csoda, hogy London minden reggel pillangókkal a gyomrával várja a pillanatot, hogy először láthassa, aztán még az álla is leesik a csodálkozástól. Nekem is leesne a tökéletes pasi láttán, ha minden reggel kávéval és friss péksütivel állna a verandán.

Arra jó volt a könyv, hogy szabadságom alatt kicsit kiruccanjak a mindennapokból, és picit simogassam a lelkem egy félig klisés, félig egyedi szerelmetes történettel. Aminek pedig a leginkább örülök, hogy nem húzta el a történetet az írónő egy trilógiába, pedig voltak benne érdekes mozzanatok, amit jobban is kidolgozhatott volna. Tipikus YA regény nem csak tiniknek, akár karácsonyi ajándékként is.

Cat Patrick: Forgotten - Úgyis elfelejtem. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

Freud Húga

Sigmund Freud neve mindannyiunk számára ismert, tudjuk, hogy a pszichoanalízis atyja, hogy munkásságának eredményei ma is sok helyen használatosak. Mégis, ismerjük-e életét, családi hátterét, életének körülményeit? Szerintem nem sokan, ahogy eddig én sem.

Goce Smilevski, macedón szerző regénye akkora siker volt, hogy 2010-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is. Magyar fordítása nemrég jelent meg nálunk a Libri Kiadó gondozásában. A téma nálam önmagáért beszél, már emiatt szemet vetettem rá. A borító gyönyörűséges, és a kiadás még inkább. Keményfedeles, védőborítós, hófehér, illatozó lapokkal tele. Még könyvjelző is van benne, bár én annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy csak akkor vettem észre, amikor arra az oldalra értem, amibe be volt csiptetve a vége. 

A történet középpontjában Freud húga, Adolfine áll. Az első fejezetben azonnal életének végével találkozunk, a deportálással, valamint a gázkamrába vezető úttal. Itt egy picit megtorpanunk, mert a vég nem jöhet akkor, amikor csak éppen belekezdtünk a történetbe. A halál előtti utolsó percek a leghosszabbak, van idő visszaemlékezni a múltra, mintegy mozifilmként bemutatva, lepergeti a saját és a mi szemünk előtt az életét a könyv további részében. Kezdjük a legelső emlékektől, majd szépen sorban eljutunk oda, ahol az első fejezet végén elbúcsúztunk tőle, de most már végérvényesen.

Nem könnyű úgy felnőni, hogy tudjuk, anyánk terhére vagyunk, plána, ha ő ezt folyton hangoztatja is. Mit ér az életünk, ha az életünk legfontosabb szereplőjének, az anyánknak sem kellünk? Vajon van-e értelme egyáltalán a lét értelmét keresnünk, tovább tudunk-e lépni a legnagyobb és legfájdalmasabb csalódáson? Gyerekkori emlékeink, traumáink elkísérnek minket egész életünk alatt. Megszabadulni tőlük lehetetlenség, de megtanulhatjuk, hogyan kezeljük, amikor újra és újra a felszínre kerülnek és el akarnak hatalmasodni felettünk. Az persze nem segít ezen, ha életünk nagy részében folyamatosan megerősítenek minket abban, hogy felesleges a létezésünk. Adolfine egy ilyen traumával indul az életnek, édesanyja sokszor felteszi a költői kérdést, hogy minek kellett egyáltalán megszületnie? Egyetlen támasza a bátyja, Sigmund, aki iskola helyett tanítja, próbálja egy picit terelgetni. Elképzelhető, hogy a családi háttere segítette Sigmundot tanainak megalapozására, a kiindulópontok megfogalmazására. A könyv után én látok benne esélyt. 

Adolfine, a trauma ellenére megpróbálkozik az élettel, barátkozik, szerelemre talál, sőt még egy rövidke ideig anyává is válik. A félelem az anyja által beégetett mondat valóra válásától megakadályozza őt a boldogságban, a normális életpályára lépésben, a házasságban és a családalapításban. Persze ez az én véleményem, de ha már úgyis van benne szó pszichoanalízisről, akkor talán ezek is állhattak a dolgok mögött. A normális élet elvárásainak teljesíthetetlensége vezette őt a Fészekbe, az őrültek közé. Valójában semmi baja nem volt, egyedül a gyermekkori traumáját nem volt képes feldolgozni, ezáltal nem válhatott a társadalom teljes jogú tagjává. Dr. Goethe, az intézmény vezetője is azt mondja, hogy az a normális, aki képes a társadalmi normáknak és törvényeknek megfelelően viselkedni. Adolfine erre nem volt képes, tehát ez alapján valóban őrült volt. A Fészekben tett sokéves látogatása volt a legérdekesebb rész a könyvben. Megismertük, milyen emberek is élnek egy ilyen helyen, rámutatva a betegségek feltételezhető okaira. Ezt a részt olvasva úgy éreztem, mintha én is a szanatórium egyik padján ültem volna, és Adolfine ott ült volna mellettem, és az előttünk elhaladó bentlakókról elmondta volna, amit tud. Egy picit az életét, egy picit azt, hogy a betegségük miben teljesedik ki. Apró tetteket, cselekedeteket mutatott be, hogy mennyire másként kezelik őket az őrültek, mekkora különbség van őrült és őrült között. Ebből született a könyvben sokszor visszaköszönő gondolat, hogy minden normális ugyanúgy normális, de minden őrült másképpen őrült. 

Freud a második világégés előtt disszidál Londonba, de húgait nem viszi magával. A könyv egésze alatt ezen gondolkodtam, hogy vajon miért nem tette meg, amikor lehetősége lett volna rá. Aztán az utolsó előtti fejezetben, a két testvér nagy velencei filozófiai eszmefuttatása alatt rájöttem az okára. Arra jutottam, hogy Freud is őrült volt a maga módján, és mellette önző és gonosz is. Amíg a húg képes volt megbocsátani édesanyjának annak halálos ágya mellett, addig Freudnak ez nem sikerült a húgára nézve.

A Freud testvérek (összesen hatan voltak, Sigmund, négy nővér, és a legkisebb fiú) közül a lányok élete is megérne egy külön történetet. A sorsok szinte egy útban érnek össze, szinte mindannyian ugyanazt a veszteséget élték át, ugyanazokat a fájdalmakat kellett elviselniük. A halál, az öngyilkosság, a gyermekek elvesztése mindannyiuk életében szerepet játszott. A miértekre ebben a könyvben nem kaptunk magyarázatot, csak szimpla sorscsapásként kaptuk meg a végkifejletből az adagunkat oldalakról oldalakra. Gyönyörű és fájdalmas családregény lehetne a történetükből.

Nagyon nagy hatással volt rám a könyv végig. A minap még vele is álmodtam. Valakinek nagyon magyaráztam az okát annak, hogy miért nem vitte magával Freud a húgait is Londonba, de az nem akarta megérteni, pedig nekem annyira egyértelmű. A szerzőn látszik, hogy ismeri Freud tanait, bár én nem ismerem őket, mégis sejtem, hogy nagy része a könyvnek az ő művein alapszik. Mindezt úgy sikerült megoldania, hogy alapvetően ez nem bizonyítható a mondatokból, mégis a sejtés ott motoszkál az emberben. Nagyon tetszettek a gondolatok, a filozófiai eszmefuttatások, a pszichológiai okfejtések. Mostanában kezdtem elmélyülni én is a témában, és ez visszaköszönt nekem a könyv lapjain. Emiatt is szívesen olvastam. A történet hordoz magában olyan gondolatokat, amikkel jó újra és újra barátkozni, és ami miatt újraolvasásra ösztönöz. Régen soroltam be könyvet a kedvenceim közé, de ez most felkerült a listára.

Goce Smilevski: Freud Húga, Libri Kiadó, 2012.

Coming soon...

Katharine the Virgin Widow

Mindig mosolyogva tekintek azokra a könyvekre, amiket még Angliából hoztam haza, ami már négy éve volt, és amiket még nem olvastam el. Azért szépen lassan eljön majd mindegyik ideje, úgy látom. Aragóniai Katalin esete is VIII. Henrikkel sorra került. Zanzásítva igazából a wikipédia tökéletesen jól összefoglalja a történteket, ha valaki kíváncsi rá.

A most következők pedig tele lesznek spoilerrel, így tényleg csak akkor olvasd, ha már ismered a sztorit, vagy nem akarod megismerni.

Aragóniai Katalin

Első ránézésre tetszett nekem a könyv, ahogy azt a korábbi bejegyzésemben is írtam. Aztán elkezdett belassulni a történet, folyamatosan arról ment a vita, hogy ki mikor kapja meg, vagy vissza a hozományt. Máskor arról ment a vita, hogy azonnal kell egy újasszony, aki majd trónörökösöket szül, és nem is csak egyet. Pótolni kell a kiesett áldozatokat, az elhullott selejtek helyett újakat kell "csinálni". Megy a taktika, az érvelés, az ellenérvelés, a hátbatámadás, a félrevezetés. Közben az udvarhölgyek azon siránkoznak, hogy nekik nem jut férj, és pártában maradnak, és vissza akarnak menni Spanyolhonba. Katalin meg kussban várja a végzetének beteljesülését, amit fogalma nincs, hogy mi lesz, de azt tudja, hogy etetnie kell a háznépet, ezért el-eladogatja a hozományából az étkészleteket, az ékszereket. Vállalja a kockázatot, hogy majd jól megszidják, amikor majd el kell számolnia vele, és nem lesz meg.

VIII. Henrik

Az egész a végére rettenetesen elnyújtott, és vontatott, és lassú volt. Rázott a hideg az udvarhölgyek hisztijétől, VII. Henrik ágyékának viszketésétől, és a folyamatos hozományi ügyektől, a spanyol trónért folytatott küzdelmektől. Katalin testvérét, Johannát legszívesebben bedugtam volna egy diliházba, a férje koporsójával együtt. Az utolsó száz oldal mintha soha nem akart volna elmúlni. Az utolsó tíz oldalig semmi nem történt, majd két oldalban kitalálta, hogy VIII. Henrik közli Katalinnal, hogy ő lesz a felesége, és összeházasodnak gyorsan, és kész. Nekem ez azért volt annyira érdekfeszítő végkifejlet, mert nem annyira ismerem a családfát, bizonyos szeleteket ismerek belőle, de teljes egészében, hogy ki kivel volt, nem tudtam. Ha tudtam volna mi lesz a vége, akkor valszeg nem is olvastam volna végig. :)

I. Johanna

Szóval összegezve a gondolatokat, szerintem az írónővel nem sikerült szoros barátságot kötnöm. Magyarra fordítva szerintem nagyon buta lehet a nyelvezete - angolul sem volt nagy kunszt, persze megnehezítette a dolgomat, hogy olyan szavakat használt, amik már a mai szóhasználatból ki-kivesznek. Előnye, hogy történelmileg helyes a témavezetése, és ezt a sok hivatkozás is mutatja a könyv végén. Arról azonban nem találtam infót, hogy Katalin testvére, Johanna valóban magával hurcolta volna Szép Fülöp (Philippe The Handsome :) holttestét egy koporsóban félőrülten...

Az érdekes részek meg majd akkor jönnek, amikor jönnek Boleyn Anna és társai (hogy mennyivel jobban szórakoztam Philippa Gregoryval...).

Jean Plaidy: Katharine the Virgin Widow.

U.i.: A képeket a Wikipédiáról csórtam.

Jean Plaidy vs. Victoria Holt

Nem igazán boldogulok a Bellefleur-rel (gondolkodom, hogy abbahagyjam), és ha már úgyis itt a hosszú hétvége, és nem különösebben van mit csinálnom (már takarítottam, eltettem savanyúnak a zöld, be nem érett parikat, sütöttem fincsi csokis kiflit az uramnak), arra gondoltam olvasok egy kicsit angolul. Már eltelt négy év azóta, hogy Angliában vendégeskedtem, ahonnan beszereztem 8 darab könyvet. Szégyenszemre ebből talán hármat sikerült elolvasnom, pedig akkor nagyon is úgy terveztem, hogy rengeteget fogok olvasni angolul (haha). A választásom Jean Plaidy: Katharine, the Virgin Widow-ra esett. A Tudorok korábban is bejöttek angolul. Nagy meglepetésemre, az előszóban bukkantam egy roppant érdekes információra, amit eddig nem is tudtam. Jean Plaidy írta, aki nem más, mint Victoria Holt, vagy Philippa Carr. Én az ő könyveit eddig úgy kerültem, mint macska a forró kását. De ez most egészen jó, és most teljesen el vagyok bizonytalanodva, hogy ő akkor most jó, és érdemes vele foglalkozni? Vagy ez egy történelmi ponyva, vagy hogy is van ez?

Ti olvastatok már tőle? Mi a véleményetek? Érdemes tőle olvasni mást is? (Meg van még a The King's Secret Matter is...)

U.i.: Csak hogy dicsekedjek is, tök büszke vagyok magamra, hogy nem csorbult az angolul olvasási képességem az idő vas foga alatt. :D De ezt csak úgy mellesleg, magamnak jegyzem meg. :)

Ördögszekér

A lehető legkisebb méretben mutatom a könyv borítóját, mert szerintem irtó csúnya... szerencsére nem a borító teszi a könyvet...

Na szóval a történet itt kezdődött: Miestasnál. Az a legnagyobb poén a dologban, hogy a könyvet már két éve a várólistámra tettem, aztán szerintem annak idején be is szereztem, hogy elolvasom. Mára teljesen elfelejtettem, miről is szólt a könyv, csak azt tudtam, hogy el kell olvasnom egyszer, és sejtettem, hogy milyen hangulata lehet. Nemrég hasonló hangulatra vágytam, és miután megtaláltam egy polcrendezés alkalmával, bele is kezdtem. Naná, hogy nem azt kaptam, amire vártam a két év távlatából, de nem is csalódtam.

Makkai Sándor híres történelmi regényeiről (ezt is Miestastól tudom :). Az Ördögszekér a Báthory-ak közül is egy testvérpár, Báthory Gábor és Anna életét mutatja be nekünk, akik korán árván maradtak, és Báthory István országbíró gyámsága alá kerültek Ecsedre (a képen látható egyik toronyba költöztek apródjaikkal együtt, de már nem emlékszem, hogy melyik oldaliba). A várat sajnos a Rákóczi szabadságharc után a németek lebontották. Itt játszódik a két testvér története, egy furcsa (testvér)szerelmi történetben. Gábort hamar katonai képzés alá vonták, Anna pedig magára maradt a várban egyedül. A természeti körülmények, hogy egy láp közepén állt a vár, nem segítette elő a társadalmi életének fejlődését. A vár háziasszonyának halála után aztán  nem volt, aki foglalkozzon Annával. Elvadult, a lápot járta, a falu népével keveredett, előkelő bája a múlté lett.  Ő lett a lápi tündér, aki mindenkit megigéz képességeivel. Egy nap egy nagy fogadás alkalmával Báthory Erzsébet (igen, ő az) is a várba érkezett, és kikupálta Annát. Megtanította hogyan hasznosítsa báját, boszorkányi képességeit hogyan kamatoztassa a férfiaknál. Élete mégis kicsúszott a lába alól, nagyon visszás és nagy visszhangot keltő életet élt. 

Báthory Gábor Erdély fejedelmeként nagyobb teret kapott a történelemben, mint testvére Anna. Ez mutatja azt is, hogy alig van róla információ, feljegyzés a történelemben. A könyvben is érezhető, mert egyre inkább a vége felé haladva nagyobb teret kapott az akkori politikai életkép, mint maga Anna. Néha kapunk róla hírt, de azt is csak elvétve, amit én nagyon sajnáltam. Az író inkább a történelmi hitelességre tette a hangsúlyt, mint a fikcióra. 

Anna története nekem azt mutatta, hogy mennyire fontos az, hogy egy gyerek mellett legyen valaki, aki a kezdetetek kezdetén megadja az irányt, rátereli a helyes útra. A helyes útra aztán bármilyen eltévelygés után vissza lehet térni, mert a kötél ott van a derekunkon, ami visszavezet. Anna mellett szinte nem is volt meg ez a felügyelet, és ebben Báthory Istvánt hibáztatom, mert nem engedte el maga mellől, amíg meg nem halt. Hozzá kell tennem persze, hogy Báthory Erzsébet mellett sem lett volna sokkal jobb helye, de akkor legalább jobban megmaradt volna a nyoma a történelemben. :)

Tetszett Makkai hiteles ábrázolása, jó volt kicsit feleleveníteni a történelem órákon tanultakat. Pláne, hogy szerettem ezt a korszakot, tele volt csupa érdekességekkel. Szóval köszönöm Miestas, hogy megosztottad velem/velünk az élményedet, és én is megismerhettem az írót. :)

Végezetül, hogy mi is az az ördögszekér. Hagyományos nevén mezei iringó.

"Kik ez írást olvassátok, gondoljatok csak arra a szép kék virágra, amely a tavaszi napfényen száz meg száz  kis csillagával büszkén kacag az égre, de ha jő az ősz, elszáradt kórója leszakad, összegombolyodik, s a szél hajtja, görgeti az utakon föl-alá, míg valami árokba nem hull. Mivel kóró korában mindig erre a sorsra jut, úgy hívják ezt a szép virágot: ördögszekere."

Makkai Sándor: Ördögszekér. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.

A titkos kert

Egyik sikeres happolásom eredménye A titkos kert, aminek nagyon örültem, amikor az enyém lett. Igaz, hogy nem olyan borítóval van meg, mint A kis lord, az lett volna a legjobb, de ez a kis piros pöttyös is pont ugyanolyan volt beltartalomra, mint a másik. :)

Ez a könyv biztos a kedvenceim közé tartozott volna gyerekfejjel, mostanra viszont már nem azt adta, amit anno adhatott volna. Mégis van benne egy olyan mondandó, amit gyerekként nem értettem volna még meg, és ez az, hogy minden a mi döntésünk, és minden gyógyulás, minden cél elérése a mi fejünkben kezdődik. Ott dőlnek el az első lépések, és az utolsók is.

A titkos kert is erről szól. Mary árván marad Indiában, és nagybátyjához kerül Angliába, ahol egy hatalmas kastélyba zárják, és rengeteg szabályt be kell tartania. Nem csámboroghat a kastélyban, pedig annak száznál is több lezárt szobája van. Van egy titkos kert is, ahová tíz év óta senki be nem tette a lábát. Egy tízéves kislánynak mi ez, ha nem maga a kísértés, ami ráadásul éjszakánként sírás formájában is jelentkezik. Naná, hogy a mogorva, csúnyácska kislány önálló életre kel, és minden titkot ki akar deríteni. Ez egy gyerekregény, nem árulok el titkot azzal, hogy sikerül neki.

A titkos kert bejárásával annyi féle növénnyel találkoztam, amiket nem ismertem (ez nálam mondjuk könnyű, mert nárcisz, tulipán és orgona meg egyéb nagyon egyszerű növények teszik ki a tudásomat), hogy fognom kellett egy cetlit és egy tollat és mind feljegyeztem. Utána kigugliztam, és felírtam a ház füzetébe, hogy ilyen növényeket be kell majd szereznem nekem is a kertembe. Például tudtátok, hogy a sáfrány micsoda? Hát maga a krókusz. Én csak a fűszerként ismertem, virágnevén nem. És rengeteg hasonló növényke terem Mary-ék kertjében. Szívesen barangoltam volna én is benne.

Egy ilyen kertben bármelyik gyerek újra erőre kapott volna, úgy, ahogy Colin is. Colin elkényeztetett, mégis elhanyagolt gyermek, akinek azt mondták, hogy nem fog sokáig élni, és még púpos is lesz. Csak Mary az, aki ki tudja zökkenteni senyvedéséből, és együtt kacagnak, együtt erősödnek, és épülnek fel. Végül minden jóra fordul, és a komor kastély gyermekektől, és élettől lesz hangos.

Kíváncsi vagyok az írónő másik könyvére is, A kis lordra, bár annak nincs ekkora visszhangja, mint A titkos kertnek.

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985.

Tervezgetni jó

Ha már úgyis tervezés alatt áll a házunk, és várok arra, hogy végül hol is mi hol lesz pontosan, és hogyan is fog kinézni, elgondolkodtam, hogy a könyveimnek milyen helyet is szeretnék. Mert az tuti, hogy lesz egy sarok majd nekik - és az a legjobb, hogy ezt az uram is elfogadta, és már ő mondta a tervezőnek is, hogy lesz. :) Szóval én egy csendes kis kuckóra gondoltam a galérián a lépcső mellett. 

Az biztos, hogy lesz egy futonom, vagy egy nagyon-nagyon kényelmes fotelem. Valahogy így:

Ha légies stílusra vágyom...

Ha játékos kedvemben leszek

Ha másnak is akarok helyet szorítani magam mellett...

Amit a legszívesebben elfogadnék...

...mondjuk egy ilyen kémény mellett, vagy mögött (mert ilyen lesz:)

Ha már galériáról beszélünk, akkor a folyosóra is előbb-utóbb ki fogok költözni, akkor meg már egy kis további ötlet is :)

Ha esetleg meg lehet győzni az uramat, hogy szem előtt is szép a könyv... :)

Nagy valószínűséggel ez a két dolog fix lesz benne, hacsak nem találok addig valami jobbat. :)

Az almamag íze

Amadea oltott be a könyvre, amikor idézgetett belőle, meg az mondta, hogy jó a könyv. Én meg megvettem, mert tudtam, hogy az ilyen könyv csak jó lehet.

Alapvetően a tipikus misztikus, rejtélyes családi történetre számítottam, aminek kiderül a végén a csattanó. De nem ezt kaptam, és megmondom őszintén, néha jobb is, ha nem ugyanolyan kaptafára mennek ezek a történetek, és nem unjuk meg őket. Már az elején kapkodni kellett a fejemet, mert rengetek szereplő, rengeteg név, egyből három generáció sorakozott fel előttem. A következő fejezetekben sem volt ez másképp, így muszáj a nevek megjegyzésére fokozottan figyelni. Az írónő azzal segít nekünk ebben, hogy minden szereplője egyedi, rögtön asszociálható tulajdonságokkal vannak felruházva. 

A történet rendkívül egyszerű. Iris nagymamája temetésére érkezik haza a szülői házhoz, ahol kiderül, hogy a házat ő maga örökli. Pár napja van arra, hogy eldöntse, megtartja-e az örökséget vagy sem. A pár nap alatt megismerhetjük az egész család történetét, rejtélyeket hallunk, és próbálunk megfejteni. És egy hapsi is útba kerül.

Iris alapvetően baromi szerencsétlen, könyvtárban dolgozik, párkapcsolatai nem működnek, és képes magát folyamatosan kínos helyzetbe keverni. A házban bóklászva az ő emlékei alapján kapunk egy kis ízelítőt a családfáról. És valóban egy kis ízelítőt, mert itt nagy titkokat nem lepleznek le, nincs is megoldásuk, teljesen magunkra vagyunk hagyatva a képzelőerőnkkel. Pedig van potenciál a családi szennyesben.

Megismerjük a három lánytestvér életének kínos történéseit, az anyjuk betegségét, az apjuk ridegségét. A történet Iris visszaemlékezésének szálain ágazódik szerteszét. Én semmilyen logikát nem véltem köztük felfedezni, így nagyon oda kellett figyelnem minden mozzanatra, mert oldalak múlva vissza-visszanyúlt a korábbi szálakhoz, és felvéve a fonalat tovább fűzte őket. Végül le is rántotta a leplet bizonyos kérdésekről, meg nem is.

A megfogalmazás, a stílus, a misztikusság nagyon tetszett. Én nem vettem észre, hogy az elején nem volt gördülékeny, mint ahogy a molyon sokan írták. Képes volt kizökkenteni a mindennapokból, és sajnáltam, hogy abba kellett hagynom. Érdekes volt a természet szerepe, hogy a misztikusság fonalát főleg ebbe szőtte bele. Csak a felszínen mozgunk, nincs megmagyarázva a miért, és nem is kell, hogy megmagyarázva legyen az ilyen könyveknél. Ugyanakkor mégis egész. Egyszer újra kell olvasnom, de akkor úgy, hogy egy hideg téli délután bevackolom magam a sarokba, és egyhuzamban kiolvasom. 

Katharina Hagena: Az almamag íze. Geopen Kiadó, 2012.

A Napkirály árnyékában

XIV. Lajos király udvarában semmi sem az, aminek látszik. Ármány és csalárdság uralkodik mindenütt, nincs kiben megbízhat az ember. Minden csak színtiszta színjáték, aminek ha megkaparjuk a felszínét, rothadást találunk. Gyönyörű kertek, szebbnél-szebb ruhaköltemények, fenséges étkek sorakoznak fel a könyv lapjain, aminek gyönyörű férfiak és nők a részesei, mint egy szappanoperában. 

Egy kis történelmi háttérrel gazdagodtam a könyv legelső lapjain. A(z) hugenották üldözésének sokan estek áldozatul, XIV. Lajos király mondhatni megszállottan próbálta összetartani az országot. Szerinte csak egy mód lehet erre, ha közös a vallás, és az nem más, mint a katolikus.  Ebbe a korszakba illesztette bele az írónő a Clavell család viszontagságait. Vallásuk miatt üldözöttekké váltak, annak ellenére, hogy Clavell asszony fiatal korában maga Lajos király szerelmét élvezte. Rosszul gondolta, hogy ez megvédi családját az ártalmaktól. Egy nap beköszönt, amire már fel voltak készülve, és dragonyosok szállták meg a birtokukat. Két fiukat a nagybácsival egy közeli barlangba menekíttették, míg elhárul a baj, ugyanis a fiú gyermekeket elrabolták, és keresztény nevelésre kényszerítették. A dragonyosok csak nem akartak mozdulni, így Mrs. Clavell útnak indult, hogy egykori szerelmét meggyőzze, és családjáért könyörögjön.

Namármost kérem szépen. Olyan nincs, hogy csak hiszünk a fentiben, és tiszta hitünkért megjutalmaznak minket, és nem kell ezért csinálnunk semmit, csak néha elmondunk egy imát (félreértés ne essék, nem a vallásokba kötök bele, senki vallási hovatartozását nem akarom sérteni, csak a véleményemet mondom el.) Nyilván lehet a fentieket (most mindegy, hogy egy Istenről beszélünk, vagy az univerzum erőiről, vagy más vallások isteneiről) néha megkérni erre-arra, hogy feltétel nélkül teljesítsenek nekünk apró dolgokat. Ezt én is alkalmazom sikeresen, de ahhoz, hogy ez működjön, más helyzetekben komolyan megizzasztanak, és nehéz döntések elé kerülök, problémákat oldok meg, alkalmazkodok másokhoz. De olyan nincs, hogy egyszer megpróbáltam, nem sikerült, jajj, inkább elmenekülök, és jajgatok két évig, hogy jaj, vajon él-e a férjem, jaj, vajon hol lehet a kislányom? Ölbe tett kézzel várom a sültgalambot, és hiszem, hogy egyszer minden megoldódik. Mert nekem ez jött le ebből a könyvből. Nem kell küzdeni, nem kell csinálni egyáltalán semmit, mert ha jó hívő vagy, akkor úgyis minden rendben lesz. Na nem, ezzel én egyáltalán nem értek egyet. És mivel ez végig rányomta a pecsétjét az egész könyvre, így nem is szerettem. Hogy miért olvastam végig? Azért mert balfasz voltam. Mindig elfelejtettem kicserélni a könyvet a táskámban, mire hazaértem. Amikor meg az utazásra fordított időt akartam kitölteni, nem volt más, csak ez. 

Mrs. Clavell is szerencsétlen volt, hisztis, naiv asszony, akit egyáltalán nem tudtam a szívembe zárni. Az írásmód meg egyszerűen lehetetlen volt. Kb olyan volt a stílusa, mintha én írtam volna, tehát egy nagy nulla. Gyorsan túl is adtam a könyvön, és csak reménykedem, hogy az új gazdáját nem fogja ennyire idegesíteni, mint engem.

Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában. Könyvmolyképző Kiadó, 2009.

Lélegzethinta

Az az igazság, hogy bármit is írok erről a könyvről, a nyomának az árnyékába sem érhet Herta Müller írói zsenialitásával. Ha mindezt tudomásul vetted, kérlek nyomj egy entert, és olvashatsz tovább...

Mostanában egyre ritkábban tör fel belőlem, hogy háborús, vagy ennek következményeiként kialakult élethelyzetekről olvassak. A Lélegzethinta most ezen kevés alkalmak egyike lett. Aztán igazából az első oldalak után komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy biztosan kell-e ez nekem? A második olvasás alatt egyértelműen eloszlottak a kétség hullámai, és igent mondtam az olvasásra. Az ok pedig az írónő maga volt. Nem pusztán arról van szó, hogy a szavak az ember velejéig hatnak, a hangulatok hol az ember lelkét mardossák, hol a szívét facsarják, hanem egy egészen más nézőpontból képes bemutatni a legapróbb részletekig a valóságot. Oldalról oldalra úgy képes láttatni a világot, a legegyszerűbb dolgokat is, ahogy egy átlagos ember sosem. Persze léteznek ilyen emberek, akik valahogy mindig más viszonyítási pontból látják a világot, de ha ezt egy írói vénával is ötvözzük, akkor az a képesség sokkal jobb, mint szuperhősnek lenni. Én is akarok ilyen adottságot...

A téma nagyon egyszerű. Leo Auberg éppen, hogy felfedezi, hogy homoszexuális. Ez a mai világban már teljesen természetes, csakhogy ő a második világháború Romániájában él, ahol akár halál is várhat azokra, akiket rajtakapnak a dolgon. Amikor kiderül, hogy az oroszok behívták egy munkatáborba, szinte meg is könnyebbül, hogy elmehet. Azt gondolja, mások is tudják, milyen ő. Öt évet tölt el egy kényszermunkatáborban, ahol az éhségangyal társaságában rettenetes munkákat kell elvégeznie. Nem sajnálnak senkit az oroszok, egy idő után a halálesemény már ünnepnek számít, mert valakinek lesz még egy ruhája, egy jobb cipője, és megeheti az áldozat kenyérdarabkáját a párnája alól. Az öt év letelte után visszatérhet a szülővárosába, de minden megváltozik, legfőképpen ő maga.

Azért én annak idején jól megrugdostam volna az oroszokat ezért (másokat meg másért). Négy évig szinte étlen-szomjan, tetvesen, megaláztatva, életveszélyes munkáknak teszik ki őket, csak mert németek (Románia 1944-ben hadat üzent a németeknek, ezzel az oroszok oldalára állt. Ezután kezdődtek a megtorlások, és a német származású polgárokat elhurcolták. Sokan nem jöttek vissza). Láttuk ezt persze máshol, más nemzetekkel, csak én még nem találkoztam ezzel a szállal, és meglepett a dolog. De hogy folytassam a szálat, az oroszok öt évre terveztek velük, négy évig megismertették velük a poklok poklát. Az utolsó évben már pénzt is kaptak a munkájukért, kijárhattak ételt, ruhát, tisztálkodószert venni. Fontos volt a külcsín, amikor hazaengedték őket. Az oroszok akkoriban sokat adtak a propagandára. Ez is egy eszköze volt. A legrosszabbakról úgysem beszéltek otthon, mert annyira fájt nekik, kinézetük alapján pedig senki el nem hitte volna nekik, ha elmesélik, miken mentek keresztül. Ügyes volt a marketinges...

A történet alapvetően egy kerek egész, de mégsem olyan történetszerűen követik egymást az események. Inkább benyomásokat kapunk a láger életéből, egy-egy kiemelt részletet, de azt kínos pontossággal tárja elénk az írónő. Minden részletet megoszt velünk, jobbról-balról, elölről-hátulról, azzal a bizonyos számomra fordított látószöggel, amit már korábban említettem. Én nagyon élveztem ezeket a nézőpontokat, jó volt rajta kicsit elidőzni, és rácsodálkozni, hogy valóban lehet erről az oldalról is látni a dolgokat, nem csak ahogy én gondolom. A könyv pont ezért nagyon lassan olvasós. Hiába az aprócska könyv, nem tudtam vele gyorsan haladni.

Herta Müller egy csodálatos világot tárt elém, ami miatt keresni fogom őt még a polcokon. Nagyon mélyek a témái, az előadásmódja miatt pedig nagyon mélyre tudnak hatolni. Ahogy az epilógusban olvastam, ezt a könyvet nem lehet elmesélni, nem elég róla mesélni, mert ezt át kell élni, hogy mindenki a saját nézőpontját megismerje belőle.

Herta Müllet: Lélegzethinta. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.

Most nekem is van mit mutogatnom :)

Happoltam őket. Még jön hozzá egy Cilike kötet, csak a rukkoló éppen teljes anyagi csődben van, és még nem küldte. De ha küldi, akkor meglesz az egész sorozat. :)

És én azért álltam le, mert ez baromi nagy mennyiség, és csak még több lett, és rájöttem, hogy kb. ugyanott vagyok a postázásokkal, mintha megvettem volna őket. Viszont én csak csupa jó emberrel találkoztam a rukkolán. Például a Cilikét úgy szereztem, hogy csak két happom volt már, és rákérdeztem a rukkolónál, hogy nem-e esetleg soron kívül megegyeznénk a könyvekről. Ő pénzről hallani sem akart, viszont egy cserekönyvet elfogadott tőlem. Szóval megkaptam mind a négy Cilikét kettő happért, cserébe pedig a cserekönyv mellett kapott tőlem egy meglepetés könyvet, így mindenki jól járt. Én meg ujjongok örömömben, hogy kész (lesz) a sorozatom. :)

Update: Közben eszembe jutott, hogy azért nem lett Boleyn Anna titkos naplója könyvem, mert állítólag nagyon vastag és többszáz forint lenne a postaköltsége. Gondolom ő azért elvárja, hogy vidékről postázzanak neki, míg ő csak pesten adja át a könyveket személyesen. De nem csinálok belőle különösebb problémát...

Az volt a legjobb ebben a rukkolában, hogy amíg a könyvek után kutattam, átnéztem a Könyvtáras és a Nem szabad őket elfelejteni polcaimat, és csuda érdekes könyveket találtam rajta, csak éppen az idők során elfeledkeztem róluk. Így lett Szabó Pál könyvem, Vörös Pimpernelem, A titkos kertem, Archém. A többire meg a polcok nélkül is emlékeztem. Meg arra is rájöttem, hogy egy csomó könyv már nem is érdekel. Három év molyos életem alatt már van olyan, amit nem is akarok elolvasni. Meg is ritkítottam a polcaimat.

Amúgy baromi bosszantó, ha az orrod elől visznek el könyvet. Én rengeteg könyvről maradtam le, pedig a telefonom készenlétben állt, és azonnal nyomtam, és jelentkeztem be, de valahogy sosem jött össze. Kivéve a Talyigás Irmánál, mert ott megelőztem négy embert. :) Mivel felőrölte ez az idegeimet, meg a postázás a pénztárcámat, a Cilikével egyelőre befejeztem a rukkolázást. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen elzárkózom tőle, csak most kicsit jegelem. Nagyon jó könyveket szereztem, és nagyon örülök nekik (főleg a Cilikének - na jó, befejeztem a cilikézést :)