2012. október 7., vasárnap

Az almamag íze

Amadea oltott be a könyvre, amikor idézgetett belőle, meg az mondta, hogy jó a könyv. Én meg megvettem, mert tudtam, hogy az ilyen könyv csak jó lehet.

Alapvetően a tipikus misztikus, rejtélyes családi történetre számítottam, aminek kiderül a végén a csattanó. De nem ezt kaptam, és megmondom őszintén, néha jobb is, ha nem ugyanolyan kaptafára mennek ezek a történetek, és nem unjuk meg őket. Már az elején kapkodni kellett a fejemet, mert rengetek szereplő, rengeteg név, egyből három generáció sorakozott fel előttem. A következő fejezetekben sem volt ez másképp, így muszáj a nevek megjegyzésére fokozottan figyelni. Az írónő azzal segít nekünk ebben, hogy minden szereplője egyedi, rögtön asszociálható tulajdonságokkal vannak felruházva. 

A történet rendkívül egyszerű. Iris nagymamája temetésére érkezik haza a szülői házhoz, ahol kiderül, hogy a házat ő maga örökli. Pár napja van arra, hogy eldöntse, megtartja-e az örökséget vagy sem. A pár nap alatt megismerhetjük az egész család történetét, rejtélyeket hallunk, és próbálunk megfejteni. És egy hapsi is útba kerül.

Iris alapvetően baromi szerencsétlen, könyvtárban dolgozik, párkapcsolatai nem működnek, és képes magát folyamatosan kínos helyzetbe keverni. A házban bóklászva az ő emlékei alapján kapunk egy kis ízelítőt a családfáról. És valóban egy kis ízelítőt, mert itt nagy titkokat nem lepleznek le, nincs is megoldásuk, teljesen magunkra vagyunk hagyatva a képzelőerőnkkel. Pedig van potenciál a családi szennyesben.

Megismerjük a három lánytestvér életének kínos történéseit, az anyjuk betegségét, az apjuk ridegségét. A történet Iris visszaemlékezésének szálain ágazódik szerteszét. Én semmilyen logikát nem véltem köztük felfedezni, így nagyon oda kellett figyelnem minden mozzanatra, mert oldalak múlva vissza-visszanyúlt a korábbi szálakhoz, és felvéve a fonalat tovább fűzte őket. Végül le is rántotta a leplet bizonyos kérdésekről, meg nem is.

A megfogalmazás, a stílus, a misztikusság nagyon tetszett. Én nem vettem észre, hogy az elején nem volt gördülékeny, mint ahogy a molyon sokan írták. Képes volt kizökkenteni a mindennapokból, és sajnáltam, hogy abba kellett hagynom. Érdekes volt a természet szerepe, hogy a misztikusság fonalát főleg ebbe szőtte bele. Csak a felszínen mozgunk, nincs megmagyarázva a miért, és nem is kell, hogy megmagyarázva legyen az ilyen könyveknél. Ugyanakkor mégis egész. Egyszer újra kell olvasnom, de akkor úgy, hogy egy hideg téli délután bevackolom magam a sarokba, és egyhuzamban kiolvasom. 

Katharina Hagena: Az almamag íze. Geopen Kiadó, 2012.


2 megjegyzés: