Most nekem is van mit mutogatnom :)

Happoltam őket. Még jön hozzá egy Cilike kötet, csak a rukkoló éppen teljes anyagi csődben van, és még nem küldte. De ha küldi, akkor meglesz az egész sorozat. :)

És én azért álltam le, mert ez baromi nagy mennyiség, és csak még több lett, és rájöttem, hogy kb. ugyanott vagyok a postázásokkal, mintha megvettem volna őket. Viszont én csak csupa jó emberrel találkoztam a rukkolán. Például a Cilikét úgy szereztem, hogy csak két happom volt már, és rákérdeztem a rukkolónál, hogy nem-e esetleg soron kívül megegyeznénk a könyvekről. Ő pénzről hallani sem akart, viszont egy cserekönyvet elfogadott tőlem. Szóval megkaptam mind a négy Cilikét kettő happért, cserébe pedig a cserekönyv mellett kapott tőlem egy meglepetés könyvet, így mindenki jól járt. Én meg ujjongok örömömben, hogy kész (lesz) a sorozatom. :)

Update: Közben eszembe jutott, hogy azért nem lett Boleyn Anna titkos naplója könyvem, mert állítólag nagyon vastag és többszáz forint lenne a postaköltsége. Gondolom ő azért elvárja, hogy vidékről postázzanak neki, míg ő csak pesten adja át a könyveket személyesen. De nem csinálok belőle különösebb problémát...

Az volt a legjobb ebben a rukkolában, hogy amíg a könyvek után kutattam, átnéztem a Könyvtáras és a Nem szabad őket elfelejteni polcaimat, és csuda érdekes könyveket találtam rajta, csak éppen az idők során elfeledkeztem róluk. Így lett Szabó Pál könyvem, Vörös Pimpernelem, A titkos kertem, Archém. A többire meg a polcok nélkül is emlékeztem. Meg arra is rájöttem, hogy egy csomó könyv már nem is érdekel. Három év molyos életem alatt már van olyan, amit nem is akarok elolvasni. Meg is ritkítottam a polcaimat.

Amúgy baromi bosszantó, ha az orrod elől visznek el könyvet. Én rengeteg könyvről maradtam le, pedig a telefonom készenlétben állt, és azonnal nyomtam, és jelentkeztem be, de valahogy sosem jött össze. Kivéve a Talyigás Irmánál, mert ott megelőztem négy embert. :) Mivel felőrölte ez az idegeimet, meg a postázás a pénztárcámat, a Cilikével egyelőre befejeztem a rukkolázást. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen elzárkózom tőle, csak most kicsit jegelem. Nagyon jó könyveket szereztem, és nagyon örülök nekik (főleg a Cilikének - na jó, befejeztem a cilikézést :)

Kékszeműfiú

Sokáig váratott magára ez a bejegyzés, de mentségemre legyen szólva, a piszkozat elkészült a telefonomba, így a főbb szempontok alapján remélem nem vész kárba a sokszínű élmény, amit ez a könyv adott. A legtisztább érzésem az volt, hogy folyamatosan éreztem, hogy félre vagyok vezetve, ráadásul szántszándékkal. Amikor erre rájön az ember, mintha nem érezné jól magát a bőrében. Kicsit olyan érzés, amikor tudod, hogy a főnököd hülyeségeket beszél, de az ügyfél előtt nem lehet kioktatni erről. Tudtam, hogy nem igaz, amit olvasok, és ezáltal Harris mellett kezdtem el előadni én is a történteket egy nemlétező közönségnek, akinek nem tudtam szólni, hogy "figyelj, mert csalunk". 

Rengeteg témát érint a könyv, nagyon komoly és sok vitát szító témát. Kezdjük a szülő-gyerek kapcsolattal. Az anya szerepe a történetben nekem nagyon visszás volt. Utáltam az anyát, ahogy bánt a három gyerekével, sőt, ahogy nem bánt velük. Az egyszerűsítést a ruhatárakban, a hatalmas elvárásokat, annak ellenére, amit ő maga nyújtani tudott. Elvárta, hogy a fiai megvalósítsák azt, amit ő nem tudott. Ugyan ehhez minden számára elérhető eszközt bevetett, mégsem tudta felmérni a gyerekek képességeit, túl sokat várt el tőlük. Ha az egyik nem teljesített, ment a következő "áldozatra", majd a következőre. A végén pedig csodálkozik, hogy miért tűnnek el a gyerekei, és miért nem hálásak azért, amit értük tett. Kékszeműfiú egy ilyen családi háttér mellett pedig nem válhatott a társadalom teljes értékű tagjává. Magába zárkózó, az internet álarca mögé bújó, megtévesztő figurává vált, aki megtanulta becsapni az anyját, és megtéveszteni a netes közönségét. Az ilyen ember sajnálatraméltó a szememben, mert elképzelhető, hogy egy rendes családban akár valóban válhatott volna belőle orvos, nem egy sérült ember, aki lett.

Nagyon tetszett a szinesztézia, tükörszinesztézia leírása. Kékszeműfiú összekapcsolja az illatokat, az eseményeket, a hangokat, a színeket az ízleléssel, ezáltal különcnek tetszik. Érdekes, ahogy kékszeműfiú teljesen átlagosnak találja a képességét, és csodálkozik, hogy mások miért nem így látják a világot. Harris írói valója ezen a ponton jött ki a legjobban, szinte én is a szinesztézia határát súroltam egy-egy leírás során, annyira érzékletesen írta le. Egy-egy szín alapján már én is arra asszociáltam, amire kékszeműfiú, máskor teljesen mást mondott nekem, mint neki. Persze ez gyakran nagyon könnyen ment, mert alapvetően rossz dolgok jutottak eszébe egy-egy olyan színről, ami nekem jó emlékeket ébresztett.

Az egész történet az internet világában játszódik, blogbejegyzések útján ismerjük meg az eseményeket. A fikció és a valóság küszöbén egyensúlyozunk, tudjuk, hogy ami "nyilvános", abban nem rejtőzhet túl sok igazság. Mellette, a "korlátozott" elérhetőségű bejegyzések csepegtetnek valós adatokat, de valamiért itt sem stimmel minden, úgy érezzük. Valami van az elbeszélésmódban, ami miatt gyanússá válik az egész, és megveszekedetten kutatsz az értelem után. Amikor pedig megtalálod azt a pontot, ami után egyértelműen tudod a választ, leesett állal ülsz a könyv felett, mintha pofán vágott volna a csattanó, és még sokáig a füledben cseng. Ez a másik pont, amikor megjelenik Harris írói zsenialitása. Ugyanazokat az eszközöket használja fel, mint az Urak és játékosokban, csak sokkal durvább, és arconvágósabb témával. 

A blogok világa, az internet világa sok veszélyt rejthet, erre is fel akarja hívni a figyelmet az írónő. Kik olvassák a bejegyzéseinket? Ki van a másik oldalon? Megbízhatunk-e bárkiben, akit még sosem láttunk? A kis információk, amiket elejtünk, kinek számítanak hasznosnak, és mire használja fel őket? Nem hiába mondják, hogy ne adjunk ki személyes adatokat az internetet. Hiába vagyunk mi becsületesek, nem is sejtjük, hogy milyen alakok mászkálnak a világban. Ez a könyv is pont azért nem tetszett, mert nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy akár valóságos is lehetne. 

Leborulok Harris nagysága előtt, ahogy bánik a szavakkal, illetve ahogy képes tekerni a szálakat, és egyre jobban képes belebonyolítani, míg végre el nem árulja a titkot. Ezek a pontok miatt megkövetem az írónőt, de a témával nem tudok kiegyezni, bennem sok rossz emléket hagyott. A mérleg alapján pedig inkább nem tetszett a könyv, mint tetszett. De az biztos, hogy hatásos volt.

Joanne Harris: Kékszeműfiú. Ulpius-ház, 2010.

Az első vámpíros könyvem

Kedves olvasóim jelentem, hogy túl vagyok életem első vámpíros könyvén, és ambivalens érzéseim vannak vele szemben. A múlt héten még nagyon jól esett az olvasása, tegnap és ma már nem akkora hévvel vetettem bele magam. Most éppen nem tudom eldönteni, hogy akarom-e a folytatását, vagy sem. 

Szerintem múlt héten olyan agyi kapacitásbeli problémákkal küzdöttem, hogy ennél bonyolultabb könyvet nem is tudtam volna befogadni, ezért vonzott maga felé. Most meg már nem igazán volt kedvem folytatni. De persze könyvet csak ritkán hagyok félbe, ezért befejeztem. Ami jó volt benne, hogy lekötött, hogy nem kellett azon gondolkodni, hogy ki kivel van, kinek mi a szerepe. Egyszerű szerepek, egyszerű gondolkodásmód, könnyen megjegyezhető nevek. Ezek után már csak a sztorira kell koncentrálni. Szerencsére az sem volt túl bonyolult.

Sookie Stackhouse egy gondolatolvasó pincérnő egy kisvárosban. A helyi lebujban felbukkan egy vámpír, amitől Sookie teljesen elalél. Adottsága segíti, hogy kihallgassa két vámpírcsapoló gondolatait, miszerint szépen lecsapolják a vámpírt, aztán megölik. Sookie ezt nem hagyja annyiban, és megmenti a vámpírt, aki örök életre lekötelezettje lesz. Naná, hogy persze, hogy szerelmetesek lesznek egymásba, és naná, hogy persze, hogy megtalálják egymásban a nagy Őt. Mindeközben egy krimi szál is bontakozni látszik, vámpírista pincérlányokat fojtanak meg, és sokan gyanúba keverednek.

A vér fiolákból való ivászata, a megharapom a nyakad, és szívogatom effektustól felfordult a gyomrom, meg amúgy is, egy vámpírpasi csupa macera. Csak éjszaka lehetsz vele, akkor meg nem alszol. Nem lehet vele egy jót vacsorázni, nem lehet vele a naplementében romantikusan sétálni. Persze ez Sookieban is felmerül, de aztán elég gyorsan lerázza magáról ezeket a "problémákat". Sookie amúgy is érzelmileg nagyon fura, inkább a nem szimpi kategória, sokszor nem tudtam hova tenni a reakcióit. Néha egyáltalán nem őrjöngött, máskor meg egy kisebb gondnak tűnő esemény bekövetkeztekor teljesen kiakadt. Nem tipikus emberi viselkedés volt. Aztán megőrjített a szerelmi huzavona, a nem tudom mit akarok, de féltékeny vagyok, és nem bízom meg a másikban hülyeségek. Meg amúgy is sok volt a nyomdai hiba, és a stílus sem az én ízlésemnek való. Vagyis most totál úgy néz ki a dolog, hogy lebeszéltem magam a folytatásról, és elképzelhető, hogy így is lesz a továbbiakban. De mivel tudom, hogy az idő folyton megmásítja egy ambivalens könyvnél az éppen erősebb érzéseimet, így nem jelenthetem ki sziklaszilárdan, hogy egyszer valamikor nem veszem a kezembe a következő kötetet.

Szóval most már nem kell nekem egy igazi vámpír, jó lesz nekem az én halandóm is.

Charlaine Harris: Inni és élni hagyni. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009.

Egy évszázadnyi történet

Nagyon hasznos a könyvborító, amit Christinától kaptam ajándékba, csak egy baj van vele, hogy eltakarja a mesés borítókat. Cserébe persze nem salátaként kerül elő a táskámból a könyv. Ami azért, valljuk be nem egy utolsó szempont. Most kiszabadítottam kabátjából, és tudok egy kicsit időzni a borító részleteit fürkészve. Mert szerintem szép.

Először találkoztam Sebastian Barry-vel az oldalakon, és bár az első benyomások nem voltak pozitívak, mégis úgy gondolom, ráéreztem a stílusára, sőt mi több, meg is szerettem. Mindezt annak ellenére, hogy a fordítás talán nem volt olyan találó, mint az eredeti szöveg lehetett. Nem ismerem az eredeti szöveget, így nehezen mondok ítéletet, mégis éreztem néha, hogy egy-egy oda nem illő szóval találkoztam, ami úgy ordított a szövegből, mintha vörös háttérrel tették volna láthatóvá. Egyszerűen nem illettek ezek a szavak a hangulatba, egyáltalán nem. 

Roseanne "alig" 100 évet tudhat maga mögött, melynek nagy részét elmegyógyintézetekben töltötte. A jelenlegi intézet vetekszik Roseanne életkorával, bár állagmegóvásra kevesebbet költöttek, mint kellett volna, és lebontásra ítélik. Dr. Grene feladata, hogy a bentlakókról megállapítsa, visszatérhetnek-e a társadalomba, vagy költözzenek az új, szebb, modernebb épületbe. Mindenki sajnos nem mehet, mert nincs annyi hely, ahány "beteg". A pszichiáter doktor megpróbál fényt deríteni az idős hölgy titkára, hogy mi okból került az intézetbe. Ez persze felettébb nehézkes, ha egy titkolózó páciensről van szó. Roseanne persze csak a doktor elől rejti el életét, nekünk, olvasóknak önvallomás formájában vallomást tesz. Elindulunk egészen a gyerekkorától, és végigkísérjük az élete évszázadán.

Roseanne története mellett párhuzamosan dr. Grene életébe is belelátunk. Ő is naplót vezet, ezáltal belepillanthatunk küszködéseibe, hogyan próbálja rávenni Roseanne-t a vallomásra, hogyan néz szembe saját, öregedő, és egyre sivárabb életével, feleségének távolságtartásával. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a szállal. Idegennek éreztem a történet szempontjából, de pont ettől vált jelentőségteljessé. Ahogy nekem volt idegen a két szál, úgy voltak idegenek egymásnak a szereplők is. Az oldalak előrehaladtával egyre inkább helyénvalónak éreztem Grene doktor nehézségeit is, hiszen nagyon mély, nagyon erős érzelmeket élt át, amik engem is magával ragadtak. Ugyanakkor a két ember között is valamiféle kapcsolat kezdett kialakulni, és a doki is a történet részévé vált.

Arról lehetne vitatkozni, hogy kinek lehet hinni a könyvben. Roseanne-nek higyjünk, aki 80 évre nyúlik vissza az emlékezetébe, és szinte úgy írja le a történéseket, mintha tegnap történtek volna, vagy azoknak a feljegyzéseknek adjunk alapot, amik a valós időkben íródtak, de mégis megcáfolják az addig Roseanne által elmondottakat? Én arra alapoztam, hogy az idős hölgy emlékezete is megkophatott, másrészről pedig a feljegyzésekben lehetnek olyan tények, amik szántszándékkal ferdítik el a valóságot bizonyos célok elérése érdekében. Egyik valóságát sem tudom sem megcáfolni, sem megerősíteni.

Akkor kezdtem el barátságosabban nézni a könyvre, amikor felfedeztem Barry egy-egy különösen szépen megfogalmazott mondatában azt a különlegességet, amit annyira szeretek a leírásokban. Úgy tud írni a témáról, hogy közben nem süt el klisét, és olyan hasonlatokat alkalmaz, amivel máshol még nem találkoztam. Innentől kezdve nálam nyert ügye van bárkinek. Ezzel az eszközével írta le a két szereplő lelki viszontagságait, és néha sikerült olyan mélyre fúrnia, ami már nekem is fájt. Mert tény, hogy nem vidám témákról ír, hanem a kőkemény valóságról. Írország függetlenedési próbálkozásai során játszódik a történet a két nagy háború között. Összecsapnak az ellentétek, a katolikusok a protestánsokkal, írek a britekkel. Fiatalok harcolnak az igazukért, az új állam mellett vagy ellen, fegyverrel, vagy politikával. Nehéz idők járnak azokra, akik nem követik az éppen hatalmon levők elvárásait. Persze idővel nyer az új állam, győz a kereszténység, győznek a szigorú erkölcsök. Egy ilyen helyen pedig nincs helye egy protestáns lánynak, mint Roseanne. Hogy miért nem, azt hagyjuk, hadd mesélje el Roseanne maga...

Szóval összegezve, bennem mély nyomot hagyott a könyv, annak ellenére, hogy nem egy gyengéd olvasmány, és néha nehezen is haladtam vele előre. Nem feltétlenül vagyok oda a mélyebb, lelket boncolgató történetekért, de Barry valamiért számomra szerethetően adta elő, ami miatt jó volt olvasni. Engem megvett az író magának, fogok még tőle olvasni. Szerencsére a magyar piacon megjelent két könyve ezen kívül, a Messze, messze, és a Kánaán földjén. Mind a két könyv témája jó lehet, ha így adja elő, mint ebben.

U.i.: az utóhang azért utóhang, mert utólag kell elolvasni, ezt jól véssétek az eszetekbe. Ugyanis tele van spoilerrel.

Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet. General Press.

Sherlock Holmes él

Ezt a pár novellát tartalmazó Sherlock Holmes kötetet még anno a Könyvudvarban szereztem pár száz forintért. Gondoltam, akkor jó vásárt csinálok, és még most is úgy gondolom.

A krimi novellák olvasása közben sajnáltam csak igazán, hogy nem akkor éltem, amikor Sir Arthur Conan Doyle írásai megjelentek a londoni hetilapban. Olyan szívesen izgultam volna végig a kis történeteket, és találgattam volna, ki a gyilkos. A rengeteg krimi a tévében, a könyvekben olyan kevés fordulatot tudnak már hozni egy-egy ügyben. Mindnek lehet sejteni a végkifejletét, ha egy kicsit is szemfülesek vagyunk. Minden történet alapját valaki egyszer már lejegyezte, talán éppen Doyle volt az, és minden történet ezekre a lejegyzett történetekre épül. Ezért kicsit búslakodtam, hogy majd minden gyilkost kitaláltam, csak az indítékban voltak meglepetések.

A sátán kutyáján kívül nem sok ismeretségem van a nyomozóval - na meg a filmen kívül... jut eszembe, valaki talált értelmes cselekményt a második részben? -, így azt sem tudtam, hogy Doyle az egyik novellájában megöli főhősét, mert már teher volt neki, komolyabb darabok írására vágyott. Hiába, mert azok nem voltak olyan sikeresek, mint Holmes figurája. A köz persze nem egyezett bele a detektív eltűnésébe, és közkívánatra újra felélesztette, méghozzá A sátán kutyájában, ami aztán a legkedveltebb történet lett végül. Meg kell keresnem a könyvet, hogy kezdődik, mert nem rémlik, hogy Watson meglepődött volna, hogy Holmes előkerül. Vagy csak akkor nem tanúsítottam neki különösebb jelentőséget, mert nem ismertem a hátteret.

Meg kell mondjam, élveztem a héten eltöltött közös időt Holmes-szal, és a talányaival. Egy vagy két novella pont kitartott az oda és a hazautamra. :)

Sir Arthur Conan Doyle: A haldokló detektív. Arión Kiadó, 2007

Anne válaszúton

Mikor vesszük észre, hogy fel kell nőnünk?

Felnőttnek érzed magad? 

Gondolkodj el egy picit, ha igennel válaszoltál, hogy mi volt az a pont, amikor úgy érezted, na most felnőttél. Emlékszel erre egyáltalán? Meghatározó élmény volt, vagy csak úgy megesett veled? 

És az foglalkoztatott-e, hogy a környezetedben élő hasonló korosztály már elérte-e ezt a pillanatot? Ha olyan felnőttes dolgokat csinálnak, amit általában a felnőttek szoktak csinálni, legalábbis kisgyerekként úgy láttad, hogy ilyen dolgokat csak a felnőttek csinálnak, akkor már felnőttek számítanak? És akik ilyen dolgokat tesznek, már felnőttnek érzik magukat? És mi van akkor, ha te már felnőttes dolgokat csinálsz, de még nem érzed magad felnőttnek? 

Egyáltalán akarunk mi felnőtté válni?

Anne Shirley is ilyen kérdéseken gondolkodott néha szerintem. Egyetemre jár, tanul az ösztöndíjért, próbálgatja zsurnaliszta képességeit, közben meg többedmagával fenntart egy háztartást, és még fejében át is esik pár lánykérésen. Így zajlik Anne élete, miközben tudja, hogy mi kellene, hogy történjen vele: lánykérés, esküvő, munka, családalapítás. A puszta realitásokat azonban csak nem gondolhatjuk, hogy Anne olyan egyszerűen, semmi ciricáré nélkül fogja véghezvinni?! Határozott elképzelései vannak arról, hogyan kell éreznie, amikor megkérik a kezét. És ő aztán nagyon tudja, mert rengeteg romantikus kalandos regényt olvasott, és rengetegszer elképzelte már magában, hogyan is kell lezajlania ennek a nem mindennapi esetnek. De sajnos csalódnia kell. Az a világ, amit magában felépített, korántsem hasonlít a valóság nemes egyszerűségére. De persze ezt nem hajlandó elfogadni, és továbbra is kitart elképzelt érzelmei mellett. A környezete persze egyenesen úton halad az egyszerűen megfogalmazott élet útján - na jó, azért a sors néha cirkalmasan megfűszerezi azt -, miközben Anne továbbra is az álmok világában szeretne élni. A kettő viszont együtt nem lehetséges. A sors pedig itt szól bele az élet körforgásába, és hozza el azt a pillanatot, amikor az álom és a valóság hálója kibogózhatatlanul összegabalyodik. 

És ez volt az a pont, amikor végérvényesen megszerettem Anne Shirleyt...

Az a bajom néha Montgomery könyvével, hogy annyira összecsapja a dolgokat. Rengeteg kis morzsát gyúrhatna össze szép kerek fejezetekké. Amíg az előző könyvben volt pár fejezet, amit untam, addig itt volt pár olyan szelet, amit szívesen olvastam volna még oldalakon keresztül. Seperc alatt végigszaladt a könyv négy év távlatán, és annyi érdekes dolog történhetett volna még vele. Imádtam Petty házában időzni a három lusta macska társaságában, és a fiatal hölgyekkel cseverészve. Nem is beszélve a péntek esti összejövetelekről, amik rém szórakoztatóak lehettek. Amikor először megpillantották a kis házat, tudtam, hogy ez csakis egy olyan kis lak lehet, amire én is ácsingóztam volna a lányok helyében. Az pedig, hogy elérhetővé tette nekik az írónő, igazán felemelő volt.

Tetszik, hogy az írónő nem ad úgy oda mindent Anne-nek, hanem apró pofonok árán engedi neki elérni a céljait. Anne pedig sziklaszilárdan - csak akkor sír, ha mások nem látják - állja a próbát, és stabilan állva a lábán halad előre. Én szorítok neki nagyon. :)

L.M. Montgomery: Anne válaszúton. Könyvmolyképző Kiadó, 2006.

A lőcsei fehér asszony

Létezik egy legenda egy asszonyról, aki elárulta a hazát. Vagy legalábbis szerepe volt benne, mert azt mondják róla, hogy beengedte a császári csapatokat Lőcse városába, ahol éppen a kurucok tartózkodtak, és próbálták kiállni a császáriak ostromait. Itt tartózkodott egy gyönyörű asszony, Korponayné Ghéczy Juliánna, aki képes volt minden férfit az ujja köré csavarni, így Andrássy Istvánt is magát személyesen. Persze a valóságban nem maga a "fehér asszony" árulta el Lőcse városát, hanem csak leveleket közvetített a kurucok és a császáriak között. Az emberek csípős nyelve azonban sokkal erősebb, mint a valóság, így most tételezzük fel, hogy valóban Korponayné árulta el a hazát, és adjuk Jókai Mór kezébe a témát. A végeredmény A lőcsei fehér asszony.

Igazából ezt a könyvet tavaly akartam olvasni, a Várólistacsökkentés égisze alatt, de akkor nem került rá sor. Most meg jött a hangulata utáni igényem, és így találtunk egymásra. Aztán sajnos rá kellett jönnöm, hogy Jókait nem valami egyszerű olvasni, és elég komolyan oda kell figyelnem, mit is olvasok, hogy tudjam, mit is olvasok. El is tartott két hétig, míg a kuruc időkben tartózkodtam. Amikor elkezdtem olvasni, volt bennem egy olyan érzés, mintha A fekete várost olvasnám. A helyszín, Lőcse város ugyanaz, a korszak szintén. Talán Mikszáth regénye pár évvel korábban játszódik, mint Jókaié. A város ugyanúgy szigorú szabályok között él, amik már inkább viccesek, mint komolyak. Pl. ha valaki megsérti a másikat, bort kell innia, és fizetnie a többieknek büntetésként. Ez a szál Jókainál aztán elvékonyodik, és nem is lesz lényeges.

Azon gondolkodtam, hogy Jókai leírásai abban az időben olyan hatással lehettek az olvasókra, mint ma mondjuk L.M Montgomery, vagy Kate Morton. Mert szépnek szépek, de már nem időszerűek, nem a mai világhoz szólnak. Vegyük egyszerűen az idegen szavakat. Rengeteget használ belőle, ami egy kicsit megnehezíti az értelmezést. Egy ma íródott szövegben már ilyenekkel nem találkozhatunk. Jókai világában természetesen ezek a szavak egyértelműek voltak, ma már kikoptak a szóhasználatból. Engem mondjuk ez egy picit zavart, elbírtam volna lábjegyzetben a magyarázatot. Ez biztos kiadásfüggő is.

A lőcsei fehér asszony

Szóval a legenda szabadon átgondolt verziójában Juliánna mindenre képes, hogy kisfiát vagyonhoz, címhez juttassa. Hogy ezt elérje, a városba vezető titkos alagút titkát kiszivárogtatja, és ezzel elárulja saját városát, de még a férjét, családját is. A kapituláció elindítja a béketárgyalásokat a kurucok és a császárpártiak között, és a szatmári béke eredményeként Juliánna ígéretet kap a jól megérdemelt vagyon elnyerésére. A király engedélye nélkül persze ez mit sem ér, és a helyzet még nehezebbé válik, mikor kiderül, hogy a király haldoklik. Újra kell gondolni a Rákóczi vezette felkelést, és Juliánnának is versenyt kell futnia az idővel. Ez a versenyfutás volt a legizgalmasabb a könyvben, és jókat is derültem Andernach lovag feltartóztatásán. Szegényt jól megszivatták, na. :)

A legellentmondásosabb személy Juliánna volt. Nem tudtam eldönteni, hogy szeretem-e, vagy sem. Folyamatosan a fia iránti elszántsága hajtotta, de egyáltalán nem nézte fia érdekeit a szeme előtt. Önző volt, képes volt szerettein átgázolva előre haladni, aztán meg nem értette, hogy miért bánnak vele úgy, ahogy. Még az utolsó pillanatban is csak magára gondolt, hogy ő érezze jól magát kisfia társaságában a mennyben. Magabiztossága, ami szépségéből fakadt, sokszor a veszte is volt. Érvényesítette akaratát ugyan, megtévesztette a pasikat a vonzerejével, de sajnos ez nem minden az életben a célok elérésére.

Krasznahorka vára

A legszimpatikusabb szereplők Korponay János volt, maga a megcsalt férj, és Andrássy István, akivel felszarvazták a férjet. Korponay azért, mert mindvégig kiállt az eszméi mellett. Ő az a tipikus fajta, akinek a bizalmát csak egyszer lehet elveszíteni, mert miután csalódott, már bizalmat nem ad ugyanannak a személynek. Korponayné ezt a saját bőrén érezhette. Andrássy meg azért, mert övé volt Krasznahorka vára, amit eddig csak messziről szemlélhettem, de akkor csak ámultam és bámultam a nagyságán (és ami egyébként tavasszal kigyulladt, és jelentős károk keletkeztek), és mert késve bár, de megtalálta az igazi értékeket az életben, és mert ő sem engedett másodszor Juliánna csáberejének.

Azért jó néha történelmi regényeket olvasni, mert így feleleveníthetem az idő múlása miatt elkopó ismereteimet. Most egy picit újra naprakész lettem a Rákóczi féle felkelésből. :) 

Jókai Mór: A lőcsei fehér asszony. Kossuth Kiadó, 2007.

Sovay

Celia Rees a Bűbájos Mary írója, ami annak idején egészen lenyűgözött, sőt annak folytatása, a Farkasszemért egyenesen odavoltam. Akkor szereztem be a Sovayt is, de csak az idei nyaralás késztetett arra, hogy elolvassam. Amit aztán nem tettem meg ott, mert kölcsönkérték tőlem (napolajosan, tengervízzel áztatottan kaptam vissza, mert miért is ne...)

Aztán arra jutottam, hogy azért elolvasnám én is. Egy roppant egyszerű kalandregénnyel találkozhattam a nagy francia forradalom idejéből. Az egyszerű írásmód, ami az írónőt jellemzi már az első oldalakon szembetűnő volt, talán még zavart is egy kicsit. Aztán ezen részben sikerült is túltennem magam. A főszereplőnk Sovay, aki egy London melletti kis udvartartásban él, édesanyját hamar elvesztette, és édesapja, valamint bátyja nevelte fel. Persze megjelennek rajta a fiús vonások ebből adódóan, amit azért a kor nem néz jó szemmel. Főleg, miután még Rekettye kapitánynak öltözve megleckézteti kérőjét, és kirabolja a postakocsit, amin érkezik. Persze a haramiaságból származó bevételt csak jóra fordítja, kicsit úgy viselkedve, mint Robin Hood. Aztán hamar kiderül, hogy apja, valamint bátyja kicsit nagyon belekeveredett a francia forradalom körüli kavalkádba. Ráadásul arra az oldalra álltak, akik a forradalmat támogatják. Ez persze a monarchikus Nagy-Britanniában annyira nem jó pont. Bejön a képbe egy gonosz összeesküvő is, Dysart, aki meg mindenki oldalán áll, és egymásnak akarja ugrasztani a királypártiakat és a forradalmiakat. Sovay és "barátai" pedig erre rájönnek, és csúnyán belekeverednek mindenféle kalamajkába.

Nem tudom, hogy történelmileg mennyire állja meg a helyét egy-egy mozzanat a könyvben, szerintem a francia forradalomról szóló tételt ne ebből tanuljátok meg. A történet kliséktől hemzseg, rengeteg helyen megírták már, más-más formában, apró változtatásokkal. Kalandregény, szórakoztató, kicsit ifjúságivá áthajló történet.

Sovay a maga nemében szimpatikus volt, de nehezen tudom elhinni ezt a fajta viselkedést abban az időszakban. Nem találtam korhűnek ezt a szabadosságot, bátorságot egy 17 éves lánytól, még akkor sem, ha vidéken nőtt fel, női társaság híján. De adott egy kis fűszert az egésznek a jelleme. Persze azért eladósorban levő hölgyről van szó, aki gyönyörű, most bontakozik ki nőiessége, és amerre jár, csak hódolókra bukkan. Rejtetten, kalandos útján, még a Guillotine árnyékában is a szerelmet keresi. Na nehogy azt higgyük, hogy romantikus regényről van szó, mert egyáltalán nem, de azért a női főhős csak elnyeri jutalmát a könyv végére.

Én most pont ennyit vártam a könyvtől, amit kaptam, se többet, se kevesebbet. Szeretem ezeket a kalandregényeket, még akkor is, ha tudom, mi fog történni az adott szitu megoldásaként, de rettenetes nagy segítség egy hosszú nap után ellazulni, vagy éppen a nyaralás alatt kikapcsolódni. :) Ennek tudatában kezdj bele. ;)

Celia Rees: Sovay. Orlando Stúdió Kft, 2010.

A borostyán hárfa

Nincs jobb annál, mint egy történet következő epizódját ott olvasni, ahol a korábbinak egy szeletkéje játszódott. Mert ezt történt most velem kedves olvasóim, a fenséges Abbázia tengerpartjáról utaztam vissza a könyv lapjain a téli Ókanizsára. Csak aztán jövőre nehogy az apró bácskai falu legyen a nyaralásom úticélja. :)

Na szóval megérkezett végre a várva várt Dávid Veron sorozat legújabb kötete, A borostyán hárfa, melyben Ókanizsára térünk vissza, méghozzá nem kisebb aprópóból, mint Veron legjobb barátnőjének, Annusnak az esküvőjére. Veron két év után tér vissza szülővárosába, már olyan nagyvárosi jegyeket is magán hordva, mint az a gyönyörű kék kalap, vagy a divatos szoknya. Persze nem állja meg, hogy a vonaton ne fülelje le Sir Sherlock Holmes módjára az ő kupéjába ülő felettébb furcsa kinézetű urat, akiről mint később kiderült, rossz diagnózist állított fel a mi zsurnaliszta (imádom ezt a kifejezést) palántánk, és csak egy Ókanizsára utazó kereskedő, aki filmekkel házal. De nem lenne krimi, ha nem történne meg az a bizonyos haláleset, ami talán nem is az első? Veron pedig azon kapja magát, hogy az első számú gyanúsított lesz az ügyben. Ennek ellenére sem adja fel a nyomozást, pláne, hogy nem csak ő, de más ártatlanok is érintettek lesznek az ügyben.

Ókanizsa álmos városkájában annyira nem történik semmi, hogy a két évvel ezelőtti haláleseteket a mai napig felemlegetik. Itt senki nem bújhat el, azonnal le van csekkolva a vasútállomáson, és a város pletykaéhes asszonyai mindenkiről lerántják a homály elfedésére szolgáló leplet. Titok nem maradhat leplezetlenül. Az új lakókról mindent megtudni készek, minden apró részletre odafigyelnek, ami majd az ügy felgöngyölítésében is sokat fog segíteni. Néha jól jön a mindent kihallgató, mindenre kíváncsi polgárok szemfülessége.

Veront Budapest kezdi megváltoztatni, komolyodni látszik. Míg az első részben csapongott ide-oda, ment a feje után, azonnal reagált, a második részben pedig kicsit elveszett volt a nagyvárosban, addig mostanra tapasztalatokkal a hóna alatt higgadtan képes az információkat összegyűjteni, és a megfelelő embereket megtalálni a segítségre. Na persze, ha a pálfordulat teljesen bekövetkezett volna, akkor nem született volna meg a karakter. Mert néha, ha az érzelmei vezetik, még mindig képes az önfejűségre, és olyan jelenetekbe keveredik, amitől aztán persze fülig vörösödik. Kiderül az is, hogy azt a Remete Pistát csak nem képes kiverni a fejéből ez a lány, és a szívdobogás és arcpír legfőbb kiváltója is ő lesz.

Szerettem a történelmi kitekintéseket, hogy belehelyezte a világtörténelembe ezt az apró falatkát, és tudtuk, éppen hol járunk. Ez nekem nagyon fontos, utálom, ha találgatnom kell, mikor játszódik a történet. A könyv stílusa továbbra is a gyengém, imádom a szófordulatokat, amik néha igazán viccesre sikeredtek. Plusz még az is, hogy hiába a harmadik részről van szó, egyáltalán nem érezhető a sorozatokon észrevehető ellaposodás, a nyomás alatt készülés során megjelenő klisék sem jelennek meg. Ettől lesz jó és élvezhető ez a sorozat. Ami jó hír, hogy Baráth Kata nem áll le, és már fejben megszületett a következő epizód történetének vázlata, így a jövő évi Könyvhéten talán újra találkozhatunk Veronnal. Amit persze nagyon remélek. :)

Baráth Katalin: A borostyán hárfa. Agave, 2012.

Elvarázsoltan élni

Tudjátok, van az úgy, hogy megjelenik egy könyv, és első ránézésre van benne valami. De aztán lebeszélitek magatokat róla, mert azt hiszitek, nem lesz olyan jó. De lépten-nyomon szembe találkoztok vele az utcán, a neten, vagy a Zenka blogjában, és csak nem bírtok magatokkal, és megszerzitek. Először csak kívülről barátkoztok vele. Nagyobb, mint gondoltátok (nem is fért bele a könyvtartómba), és vastag is, és fekete a széle, ráadásul egy piros könyvjelző kandikál kifelé. A borító persze gyönyörű, és emlékezetes (a könyvhétre vittem magammal kölcsönbe a könyvet, és amíg nálam volt a kezembe, egy kiscsaj felsikoltott, amikor meglátta... - csak hogy mennyire felismerhető a könyv messziről). Meggusztálva külső adottságait, először ütöd fel a könyv fedelét, szépen, lassan, mert egy új könyv csak egyszer nyikorog, és azt elmulasztani vétek. A könyv eljátszotta rövid nyitányát, és nincs más hátra, mint elkezdeni olvasni.

Képzelj el egy olyan világot, amit elképzelni sem tudsz. Mindez egy cirkusz, ahol minden fekete-fehér, és ahol tapintani lehet a varázslatot. Csak mi tudjuk, hogy valódi varázslatról van szó, mert mi bennfentesek lehetünk, és beavatnak minket. Együtt kuncoghatunk az előadókon, hogy már megint milyen jól megtévesztették a látogatókat, akikkel azt kell elhitetni, hogy amit látnak, az csak szemfényvesztés, és nem maga a valóság. Ebben Celia és Marco siet a segítségünkre. Két gyerek, akik annyit tudnak, hogy varázslat útján kell egymással párbajozniuk, de nem ismerik egymást, nem ismerik a helyszínt. Persze idővel rátalálnak a másikra, az is kiderül, hogy a helyszín nem más, mint maga a cirkusz. És sajnos arra is rá kell jönniük, hogy a párbajnak egy kimenetele lehet, az, hogy egyikük meghal. A fiatalok persze szerelembe esnek, és egymásnak örömet okozva állják a párbaj pillanatait, közben azon mesterkednek, hogyan is úszhatnák meg azt a bizonyos végkifejletet.

Imádok elvarázsolva lenni, és ezt Erin nagyon könnyen elhitette velem. Tudtam, hogy el vagyok varázsolva, de mégis néha úgy éreztem magam, mint egy átlagos néző, aki csak szemfényvesztésnek hisz mindent. Minden egyes cirkuszi sátor magában hordozott valami csodát, valami újat, amit a gyönyörű írásmóddal egyszerűen el tudtam képzelni. Az egészben volt egyfajta titokzatosság, amivel - és most lehet, hogy nem értetek egyet, meg nem is akarok párhuzamot vonni, mert semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz - szóval amivel Murakaminál találkoztam. Az az érzés, amikor rengeteg bennünk a miért, és a kétely, és néha szerintem az íróban is, de mégis olyan magabiztosan fogja a kezünket, hogy tudjuk, ez így igaz, ahogyan van, és határozottan kövessem őt, mert úgyis elérünk a végére, annak ellenére is, hogy részletekbe menően ismernénk minden ok-okozatot. Murakaminál persze ez néha még kérdéses, és az Éjszakai cirkusz esetében is maradtak bennem kivitelezési kérdések. Mert itt nem a miért és a hogyan a lényeg, hanem az, hogy olvassuk, és higgyük el úgy, ahogy az le van írva. Ezt persze lehetne kidolgozatlanságnak is mondani, de nem ebben az esetben, higgyétek el. :)

A szereplők között kibontakozó szerelem is annyira finom. Nincs túlcsicsázva, nincs túlbonyolítva, nem rí az egyik oldalakon keresztül a másikért, meg a másik sem az egyikért. És ki ne akarná, hogy felforrósodjon a levegő és ezüstös szikrák szálljanak a levegőben, amikor a párja megérinti.

A történet felépítése is varázslatos. Figyelnünk kell az időpontokra, mert változnak az idősíkok, néha itt, néha ott vagyunk ugyanazokkal a szereplőkkel. Két fő szálat lehet megkülönböztetni, és a két szál folyamatosan közelít egymáshoz, míg a végére egymásba nem forrnak, és egymás mellett haladnak tovább.

Szóval a cirkusz él, és élni fog. Mindegy ki tartja életben, mindegy kik játszanak benne, önállóan tud szereplővé válni. Ahogy Zenka mondta, és erre csak akkor jöttem rá, amikor olvastam, hogy itt a főszereplő egyedülálló, és nem megszokott, és nem személy, de mégis élőlény. Nem más, mint ... A cirkusz. Ezzel a "húzással" egy roppant egyedi könyvet volt szerencsém olvasni, és én nagyon szeretem az egyedi olvasmányokat. :)

Erin Morgentstern: Éjszakai cirkusz. Libri Könyvkiadó, 2012.

Rövid összefoglaló az elmúlt hónapokról

Az utóbbi időben volt pár olyan kötet, amiről nem született bejegyzés időhiány miatt, de ma keresztanya lettem, és rájöttem, hogy a teraszon ülve, hosszabbítóval rásegítve, élvezve a madárcsicsergést, és röhögni a macskán, ahogy nekifutásból próbálja negyedóránként levadászni a galambot a fűzfáról - persze már a galamb is röhög rajta -, ugyanúgy lehet bejegyzést írni, mint benn a sötét szobában. Így hála ennek a felfedezésnek, most négy jó könyvről kaptok egy kis ízelítőt. Az első kettő ráadásul Várolistacsökkentős volt.

Az első könyv Vaszary Gábortól Az ördög nem alszik. Ezt egyszer a tévében kaptam el színpadi darabban, de akkor is csak a végét, így sok újdonsággal nem szolgált nekem a könyv, de mégis, Vaszary könnyedségét azért szeretem, mert nem kell hozzá sok agy, de mivel régi, mégis úgy érzem, hogy igényes irodalmat olvasok. Ami persze vicc, de azért mégis jó érzés. :) A sztori is nagyon egyszerűcske volt: adva van egy angol öregúr, aki a komornyikjával éldegél egymagában omladozó kastélyában. Egyszer megunja ezt az unalmat, és kitalál valami nagyon vicceset, és beindulnak a bonyodalmak. Mivel az elejétől kezdve tudjuk miről van szó, nem az a lényeg, hogy a végén kiderül a turpisság, hanem az, ahogyan az "áldozatok" eljutnak a megoldásig. Bénáznak, még jobban megkavarják a szálakat, mi közben hasunkat fogjuk a szórakozástól, és jól érezzük magunkat a könyv oldalain keresztül. Könnyed nyári olvasmány, hogy stílusos legyek, akár a tóparton is.

A következő beszámoló Anne Shirley krónikájának második állomásáról fog szólni.

Anne ugyanis kilép az iskolapadból, és tanítani kezd. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelnie, hirtelen fel kell nőnie. Persze a felnőtté válás nem történhet egyik pillanatról a másikra, így a jól megszokott bakik még-még felbukkannak. Még most is eszembe jut a sztori, amikor a szomszéd tehenét adta el, mert azt hitte a sajátja, aki újra beszökött a szomszéd veteményesébe. :) Megismeri a felelősség fogalmát, hogy tanító lévén másokra is kell ügyelnie, és megismeri a konokságot, ráadásul még a nép haragját is. Az első kötetnél azt mondtam, ez nekem túl kislányos. Itt már azt mondtam, hogy alakul, de még nem az igazi. Előfordultak fejezetek, amiket untam, mert nem igazán érdekelt, de máskor teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. A leginkább ebben LMM stílusa, teremtett világa segített, főleg az a jácint, vagy nárciszmező, na meg az eldugott kis ház az erdőn túl, ami olyan tipikusan mézeskalács házikó. :) Folytatom tovább Anne történetét, na persze, ha Pöfivonat most nem felejti el nekem elhozni a Könyvhétre. ;)

A nagy Hoggarty gyémánt viszont megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. A Könyvfesztiválra utazva olvastam el ezt a rövid történetet, és annyira igaz még ma is a mondanivalója, hogy csak pislogtam utána. A főhösünk (már nem emlékszem a nevére, és lusta vagyok felmenni az emeletre a könyvért:), szóval a főhösünk egy banki alkalmazott, mondhatni egy senki. Van neki egy gazdag nagynénje, aki pénz helyett inkább a családi örökséget, a nagy Hoggarty gyémántot ajándékozza neki, és rá is parancsol, hogy hordja azt. Mit tesz a látszat az emberrel? Máris felfigyelnek rá, és hirtelen olyan körökben lesz járatos, ahová eddig még álmában sem merte betenni a lábát. Persze tetszik neki is a játék, hogy lassan az iroda első számú embere lesz, és a bank igazgatójához járhat vacsorára, és a legfelsőbb körök páholyából nézheti a legújabb színházi előadásokat, vagy éppen egy fényes bálon vehet részt. A nők persze omlanak a lábai előtt. De főhősünk gyors magasra jutása biztos háttér nélkül nem állhat sokáig stabilan, és gyors bukás lesz a vége. Ami nekem erről a könyvről eszembe jutott, az az, hogy mennyire a látszatnak élünk, mennyire ügyelünk arra, hogy a szomszéd mit gondol rólunk, mások mit beszélnek rólunk. Mert állhat egy gyönyörű autó a ház előtt, ha minden más romokban hever. (És tisztelet a kivételnek, mert azok ilyenkor mindig előjönnek:)

Aztán a legutolsó könyv Joanne Harris volt, a Szent bolondok. Harris-szel tudva levő, hogy hadilábon állok, de amikor könyvet kerestem, ez éppen a kezembe ugrott. Egész idő alatt nem tudtam eldönteni, hogy ez a könyv engem bosszant, vagy érdekel. Bosszantott a kolostor lakóinak naívsága, hogy Juliette nem mert lépni, hogy nem mert szembeszállni igazi ellenségével. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi vezérli LeMerle-t, mi az indítéka, és végeredményben mi is fog kisülni belőle. Voltak pillanatok, amikor nem éreztem, hogy ez engem továbbra is érdekel, de máskor meg nem tudtam letenni. Elgondolkodva, ha ez volt az írónő célja, akkor teljes mértékben elérte nálam, és a cél közepébe talált, ha nem, akkor inkább nem tetszett a könyv. Viszont, és ami meglepett, hogy elkezdtem felfedezni Harrisnek azt az óvatos varázslatosságát, amit mindenki emleget. És nem ezt kerestem a könyvben, hanem az olvasás során találtam rá, hogy valami nekem tetszik benne. Később gondolkodva éreztem rá, hogy ez az a valami. :) És ez egy jó dolog.

Az 1Q84-es év véget ér

Aki olvasta ez előző két (1, 2.) kötetről a véleményemet, az el tudja képzelni, mit éreztem, amikor a Könyvfesztiválon egymás hegyén-hátán, megpillantottam a piros borítós gyönyörűséget, és amikor a kezembe vehettem a trilógia harmadik kötetét. A vonatra direkt egy aprócska könyvet vittem, A nagy Hoggarty gyémántot, hogy miután hazaérek, belevethessem magam. Aztán persze nem úgy alakult a vasárnap, hogy elkezdhessem, így maradt a hétfő. A reggeli buszozást azzal töltöttem, hogy felelevenítettem az előző két rész tartalmát magamban, hogy cselekményében szintre hozzam magamat. Annyira beizgultam a visszaemlékezéstől, hogy nem bírtam ki és olvasni kezdtem. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én reggel nem bírok olvasni, mert nagyon gyorsan elálmosodok, és bealszok. Szóval totál kómásan húztam végig a napot, de hazafelé újra belemélyedhettem a történetbe. Az egyszer biztos, hogy a trilógia kötetei között nem célszerű Murakami más könyvét olvasni, főleg nem A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvet, mert párhuzam húzható a könyvek között (és itt most nem a szokásos murakamis elemekről beszélek), és roppant kellemetlen, amikor összegabalyodnak az amúgy is kusza szálak. De azért győzött a történet sodrása.

A cselekményről a harmadik résznél nem szerencsés szót ejteni, főleg, hogy alapvetően az alapszituáció halad párhuzamosan az összefonódás felé. Ugyanott folytatjuk tovább, ahol korábban abbahagytuk, még azok a szokásos kisegítő visszaemlékezések is olyan minimálisak, hogy csupán a kósza emlékezetünkre kell hagyatkoznunk. Egy újabb tanulság, hogy egyhuzamban olvasandó a három rész.

Murakami korábban olvasott könyvei vagy a szerelem vagy a misztikus realizmus vonalán mozogtak. Éles vonalat tudtam húzni, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Az a következtetés is megfogalmazódott egyszer bennem, hogy a szerelmeseknek van végük, a misztikusoknak meg nincs. Murakami most eljutott arra a szintre, hogy a kettőt ötvözte, és "normális" véget adott neki. Az utolsó oldalakig féltem, hogy befejezés nélkül maradok, de valahol ezt vártam is. Olyan murakamis lett volna. Mondják, hogy ez az író nagyregénye, a munkája csúcsa, amit így is éreztem az első két kötet alatt. Ez a harmadik nekem egy kicsit hatásvadász volt, mintha rakattak volna bele olyan elemeket, amitől úgymond eladhatóbb lesz a könyv. Ettől függetlenül én végigizgultam ezt a részt is, csak ottmaradt valami kellemetlen szájíz az utolsó oldalon, az utolsó pont után. Aztán persze lehet, hogy nincs igazam, és ilyenre akarta írni.

Az alapötletet amúgy zseniálisnak találtam, imádtam a megfoghatatlanságát, hogy addig olvashattam, amíg úgy nem éreztem, elhiszem, amit olvasok. Már én sem lepődtem volna meg, ha két hold van az égen, ha a Könyvhétre megjelenik a Légből szőtt gubó magyar fordításban. :) Voltak benne olyan szép hasonlatok, amiket úgy szeretek, és volt benne macska, meg klasszikus zene, meg szép nők, meg kaja, meg fül, meg kék, meg erős emberi kapcsolatok. Azt a pici negatívot leszámítva én nagyon szerettem olvasni, és tuti, hogy újraolvasós a könyv, ha egyszer eljutok arra a szintre, hogy könyvet újraolvasok. :)

Szóval a trilógia abszolút tanulsága: Murakami imádóknak kötelező, és az tuti, hogy ez után bármelyik másik kötete csak átlagos lehet.

Murakami Haruki: 1Q84 3. kötet. Geopen Kiadó, 2012.

Biztos vagyok benne,...

... hogy Murakaminak célja van azzal, hogy behozott egy harmadik szálat is a történetbe. Egyelőre persze nem értem (nem lenne Murakami, ha érteném), és mivel nem értem, ezért értem, hogy miért nem értem (ne aggódj, ha te sem érted). Szóval szerintem össze fogja kötni a két szálat ez a harmadik, vagy mégsem?

És annak is biztos célja van, hogy baromi lassan folyik a történet, és mindezek ellenére igazi élmény belemélyedni nap, mint nap egy kicsit, de azért értitek, nem?

Szóval remélem, hogy nem lesz ez a történet elszúrva, úgy istenesen, mert akkor harapok. Ja, és egy jó tanács: ne olvasd el a három kötet között A határtól délre, a naptól nyugatrát, mert az alapötlet tuti innen származott, és néha úgy bele lehet kavarodni, hogy ki-kivel van, hogy csak a világ legügyesebb halászháló-bogozója tudná kibogózni a szálakat, és ilyen ember szerintem nem mindenkinek lakik a szomszédjában, de még a szomszéd utcában sem.

Dobozváros

Képzelj el egy olyan világot, ahol minden lehetséges, ahol minden előfordulhat. Egy olyan világot, aminek csak a képzeleted szabhat határt. Mit csinálnál egy ilyen világgal? Tótágast állnának a fák, visszafelé járnának az emberek? Esetleg háziállatként unikornis terjedt volna el a kutya helyett, aki még beszél is hozzád? Vagy mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak bekopogna hozzád valaki, majd felfújna helyetted egy hasonmást gumiból, és elvinne magával síneken guruló otthonába? Ahol van egy beszélő, kissé mogorva kecske, egy feneketlen ház végenincs kuplerájjal berendezve, és egy rejtélyes város, aminek a létezését titkolni próbálják előled, és ahová a szüleidet is vitték, mert helyettük ugyancsak gumiemberkék vannak már rég.

Naná, hogy ilyen helyzetben furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a városban, na meg azért is piszkosul érzed magad, mert eddig nem vetted észre, hogy a szüleidet már ezer éve kicserélték valami másra, és eszedbe jut, hogy akár aggódhatnál is értük. Ilyen esetekben jön meg az ember bátorsága, és dönt úgy, a végére jár a titkoknak, na meg persze kiszabadítja a szüleit. Ez történik Zalánnal is, aki egy felettébb kíváncsi természet, és olyan merész, hogy fejest ugrik Dobozvárosba. Dobozváros persze óriási, és minden, a világban elromlott dolog helyett újat gyárt, mert azokat megjavítani már nem érdemes, új kell helyettük. Zalán képzelete nem szab határt a tetteinek, és nem is nézi olyan furcsán az eseményeket.

Pedig van itt tószerelés, hidraulikus emelővel felemelve, aminek a medréből a szemetet összehajtogatva zsebre is lehet vágni. Aztán jönnek a vízimanók, akik először vérszomjas fenevadnak tűnnek, de idővel kiderül, hogy van egy cuki szőrös rokonuk is, Kolompóc. Itt lehet a felhőkön lovagolni, és rájuk parancsolni, ha villámokat szórnak. Sínen közlekedik Székláb (ja, hogy róla még nem ejtettem betűt... ő az, aki magával viszi Zalánt, és aki a világot toldozza-foltozza, egyfajta istenség a szétesni akaró univerzumban), szóval sínen közlekedik Székláb otthona, ahol a szobák lehet, hogy egy edényben vannak, és ahol a szekrényben tehén tanyáz, mindig friss tejet nyújtva. Mindig van étel az asztalon, ki tudja, melyik rumli alól került elő, és ahol minden elveszett dolog otthonra talált (fél pár zokni, játékok), és ahonnan kiebrudalható a por, és ahol van egy tisztaságmániás mosómedve.

A végére, az akciódús jelenetek már az én képzelőerőmet is felülmúlták, de szerencsére annyira nem feszült túl a húr, hogy elveszítsem a fonalat. A mondanivaló, az egymástól való elidegenedés, a környezetszennyezés, a túlzásba vitt termelés egy nagyon érdekes köntösbe bújt, ami nagyon tetszett nekem. Mindig is akartam ilyen tótágas dolgokat kitalálni, de az én agytekervényeim erre sajnos nem képesek. Szerencse, hogy vannak ilyen íróink, akik helyettünk "végzik a munkát", és nekünk csak élvezni kell a learatott gyümölcsöt.

Szóval Lakatos István, minden csodálatom és dicséretem a fantáziádé, le a kalappal a tudományod előtt. És ne fogd vissza magad az írással, ha esetleg van még ilyen a tarsolyodban, akkor szívesen várom.

Lakatos István: Dobozváros. Magvető, 2011.

Egyszer fogok csinálni egy olyat, hogy...

a kedvenc könyveknek jelölt könyveket újra elolvasom (na persze ha nyugdíjas leszek). Rápillantottam a molyon a kedvenc könyvnek jelölt könyveimre, és végigmazsoláztam, hogy vajon melyik miért került fel az arra érdemesek listájára. Nagy részére azonnal rávágtam, mit imádtam benne, miért jelöltem kedvencként, de van közte pár olyan, amit a mai fejemmel nem nagyon értek. Például ott van Cecelia Aherntől a Where rainbows end. Az első olyan könyvek között szerepelt, amit angolul olvastam, de egyáltalán nem emlékszem, hogy mi fogott meg benne annyira. Talán az érzés, hogy Angliából hozam haza a könyvet, és mert sikerélményem volt az angolul olvasás miatt.

Aztán van olyan, hogy Gárdonyi Géza A világjáró amerikaija. Arra emlékszem, hogy egy nyáron a munka közben olvastam ki ezt az aprócska történetet. Szerintem azt díjaztam a kedvenceléssel, hogy Gárdonyinak egy nagyon vicces, és a konvencióktól teljesen különböző arcát ismertem meg.

Méhes Györgynek két könyve is felkerült erre a listára. Azóta sem próbálkoztam vele, pedig akkor az év felfedezettjének neveztem ki, és be is szereztem tőle még három könyvet. Kacérkodom vele természetesen, mert összességében jó érzésekkel emlékszem vissza Méhes stílusára, de ma már nem hiszem, hogy kedvenc lenne belőle.

Zilahy Lajos Halálos tavasza is hasonló apropóból kerülhetett fel. A két fogoly tőle örök kedvenc marad (még most is emlékszem, ahogy levett a lábamról már az első oldala a vonaton hazafelé), szerintem így az író érdemelte ki a csillagot.

Vaszary Gábor A szőkékkel mindig baj van könyvére egyszerűen nem is emlékszem. Foszlányok rémlenek belőle, de az érzésre, ami kiváltotta a kedvenc státuszt, nem emlékszem. Pedig akkor ő is abszolút új felfedezett volt. Olvastam tőle azóta több könyvet is, de már nem érint meg annyira, mint akkor megérinthetett.

Elie Wiesel Sonderberg-ügyén sokat kellett gondolkodnom, de aztán meglett, miért került fel. A témája miatt, annak is egy fordított aspektusa miatt: holokauszt egy német katona szemszögéből.

A végén Coelho Tizenegy percét emelem ki. Őt mintha manapság ciki lenne kedvencelni, de akkor, ott mondott nekem valamit a könyv, ami nagyon megérintett. De hogy mit, azt már nem tudom.

Most olvasom a Dobozvárost, és azon tanakodom, hogy kedvenc lesz-e belőle vagy sem. Az tuti, hogy 5 csillagos, de kiérdemli-e az évekre szóló kedvenc státuszt. Az utolsó 50 oldal merőben befolyásolni fogja a döntést persze, de akkor is... nem?

Ti hogy vagytok ezzel? Kedvenc könyveiteket mennyire homályosítják el az évek, és mennyi őrizte meg saját fényét a képzeletbeli dobogó legtetején?

Az úgy van,...

hogy amikor reggel fel kell ébrednem, akkor még nagyon álmos vagyok. A reggel arra a részére, hogy mi történik az ágyból kikászálódás, a macsi fejének megsimizése után addig a pillanatig, amíg a buszon bevackolom magam, hogy újra az álmok mezejére lépjek, nem nagyon szoktam emlékezni. A buszon, utólag azért elmormolok egy imát, hogy a kedves őz barátaim, vagy a kedvenc rókám nem tévedt a kocsi elé a hajnalpír derengő fényében. Szóval úgy szoktam, hogy a reggeli szundizást a buszon fejezem be - tudjátok, ez az az időszak, amikor vasárnap reggel felébredsz, de még nincs kedved kikelni az ágyból, és lustizol kicsit. Aztán az első városba érve felébresztem magam, mert amúgy is nagy lesz a zsivaj, és átváltok egy másfajta álomvilágra. A múlt héten például a Zöldmanzárdos házban pihentem a keleti manzárdszobában, és azt figyeltem, milyen méltóságteljesen adja meg magát a természet az ősznek (mint tavaly nálunk), vagy éppen egy hatalmas nárciszmezőn nyargaltam a virágok között, aztán meg Anne Shirleynek segítettem ebédet főzni, hogy vendégül láthassuk kedvenc írónőnket.

Most meg egy olyan fantáziavilágba csöppentem, hogy azóta is azon pislogok, hogy ezt mégis hogyan sikerül Lakatos Istvánnak kiviteleznie. Elképzelem, hogy csak ül, és eszébe jut az a név, hogy Kolompóc, vagy elgondolkodik azon, hogy milyen lenne, ha csak úgy fel lehetne emelne egy teljesen hétköznapi emelővel egy tavat, hogy bekukkanthassunk a medrébe. Szóval ilyen helyeken téblábolok én hajnalok hajnalán a buszon, és miután leszállok, azon csodálkozom, hogy miért érzem úgy, hogy Zalán és Székláb csak egy szereplője volt egy nagyon érdekes álmomnak?

A Pamano zúgása egy idő után baromi idegesítő tud lenni

Cabré könyvével akkor találkoztam, amikor egyszer nagyon régen arra kértelek titeket, hogy szedjünk össze kirakós könyveket. Akkor cseri ajánlotta nekem, akivel most egyszerre is olvastuk (amúgy tök véletlenül), csak ő másodszorra, én meg először.

Tinát az iskola igazgatója megkéri, hogy Torenában, a lebontásra váró iskolában gyűjtsön anyagot a helytörténeti kiállításra. A tábla mögött, egy rejtett lyukban Tina talált egy szivardobozt, amiben iskolásfüzetekben Oriol Fontelles levele állt a lányához, akit nem is ismert, de egyszer látta a kis kezecskéjét. Oriolt boldoggá akarják avatni, egy hősi tett miatt, és Tina mindent megtesz, hogy megakadályozza.

A fülszöveg alapján egy nagyon jó történetre számítottam, de amikor 150 oldal után még nem állt össze a kép, elkezdtem aggódni. Ugyanis Cabré a kirakósnak a képtologatós verziójában írta meg a könyvét. De úgy, hogy egy nagy táblában, négy különböző jelenet van, aminek a sarkai össze-összeolvadnak. Ahogy kevered-kavarod a kockákat, hogy a végleges helyükre kerüljenek, és közben a jelenetek egymáshoz érnek, úgy változik a szín akár mondaton belül is. A fejezetek rapszodikusan követik egymást, hol Tinával vagyunk 2002-ben, hol Oriollal a '40-es években, hol Elisenda asszonnyal a 20. században akárhol, hol Oriol boldoggá avatásán. Mindeközben az is előfordul, hogy az egyik bekezdésből átérve a másikra, röpke pillanatok alatt újra időt utazunk. Mindezt megfejelve néha a mondat eleje sem ott játszódik, ahol a vége befejeződik. Namármost ez baromi idegesítő tud lenni, amikor csak arra vágysz, hogy bambulj ki a fejedből, de ne unatkozz, tehát csinálj valamit, mondjuk olvass, és közben kikapcsolódj. Ilyenkor ezt nem lehet olvasni. Szigorú odafigyelést igényel, mert rengeteg szereplőt kell megjegyezni, és a történet egy-egy elcsepegtetett szálára is emlékezni kell mondjuk száz oldal múlva, amikor éppen folytatja azt az időben, vagy éppen megelőzi, mert nem lineárisan mozgunk a szálakon, hanem össze-vissza. Ha ezt nem tudjuk követni, akkor jön a "most-mi-van?" arckifejezés.

Mindemellett zseniális ahogy ezt Cabré összerakta, és van a könyvben valami, ami megfogott, mert két hét alatt kétszer is álmodtam a könyvvel. De ezt leszámítva nagyon vártam, hogy vége legyen, mert idegesített a stílusa, a rengeteg ismétlés, az összes vakvágány, ami irreleváns volt a történet szempontjából. Folyamatosak voltak az ellentétek a könyvben, a szegénység-gazdagság, boldogság-szomorúság, igazság-hazugság, élet-halál, stb. A mondanivalója, amit kaptam a könyvtől annyi, hogy nem minden az, aminek látszik, és pénzzel és hatalommal bármi elintézhető.

Gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e újraolvasni a könyvet, de arra jutottam, hogy másodszorra sem érdekelne annyira, mint elsőre, így valószínűleg nem fogok vele időzni többet.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása. Európa Könyvkiadó, 2006.

Mit olvasok?

Mert Nima kitalálta, és mert még nem lőttem le a molyon, hogy mit olvasok, úgyhogy most kitalálhatjátok, hogy mit olvasok.

Spanyolországban járok a könyv lapjain, egyszer a második világháború elején, vagy a végén, vagy aztán a jelenig akár minden évtizedbe bele-belekukkantok. Van benne Franco imádat, meg falangisták, meg egy legenda, ami szerint halál vár azokra, akik meghallják azt a bizonyos zúgást. És most sokat elárultam. :)

A nekromantaság veszélyei

Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Sarah kulcsa

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Csak légből kapott koholmány!...

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

Mit csinálnál, ha...

...egy napig láthatatlan lennél? Mire használnád a képességed?

Bejegyzés a könyvről akkor lesz, ha kapok min. 4 választ. :)

Azt mondták a Mancinak...

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.