Nagyon mérges Off-topic

Én ritkán vagyok iszonyatosan mérges, nagyon nehezen lehet engem felbosszantani, általában mindenben a jó oldalt nézem, de ebben az esetben egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni a dolgok mellett. Az egész úgy kezdődött, hogy múlt szombaton nagyon fincsi epres sajttortát ettem a Zila Cukrászdában. Az isteni gondviselés ezt követően elém kevert egy spúros újságot, amiből kiderült, hogy akciós lesz a mascarpone. Mi ez, ha nem egyértelmű jelzés, hogy a hétvégén sajttortát kell sütnöm. Minden szép és jó volt, egészen addig a pillanatig, amikor a recept azt kérte tőlem, hogy a felolvasztott margarint (rama) keverjem hozzá a többi összetevőhöz. Keverem, keverem, minden szép és jó, majd egyik pillanatról a másikra betúrósodott az egész. Nem, nem volt forró a margarin, és nem volt hideg a mascarpone, csináltam már, tudom, mit hogyan kell. Mindezek ellenére gondoltam, teszem egy próbát, megsütöm, ha már úgyis ez volt szinte az utolsó hozzávaló. Hát ne tudjátok meg, milyen végeredmény lett. Egy nagy trutyi, aminek az alja valami túrós izé, a teteje pedig egy merő zsír/olaj/tök mindegy mi. Szóval ment a kukába az egész.

Viszont megígértem az uramnak, hogy a héten nem marad süti nélkül, így másnapra, vagyis ma gesztenyés muffint terveztem paleo módra. Elkezdem kikeverni a margarint nádcukorral, hogy szép habos legyen. Nem volt gond, bár nem habosodott igazán, de mindegy, kitartó vagyok, áram van, a karom sem fárad annyira, keverjük tovább. Abbahagyom, megyek tojásért, pakolom bele az első tojást, kezdem keverni, és az egész kezd megint betúrósodni. Gondoltam, talán a nádcukor lesz a hibás, félretettem, és újra kezdtem kristálycukorral. A második tojás után ugyanaz lett az eredmény. A recept szerint, kicsit fura állaga lesz ilyenkor a cuccnak, ne ijedjek meg. De ez az állag még annál is rémisztőbb lett, mert ilyet még nem láttam. Halloween-i rémálom? Hívom anyát, hogy most én vagyok a hülye, vagy mit csináltam rosszul? Elmondtam, mit csináltam, és értetlenül állt a dolog előtt, hiszen nem rontottam el semmit, mégis valami gusztustalan izé lett a végeredmény. Ráadásul nem is arról volt szó, hogy az adott kocka rama lenne a rossz, mert az első verziónál két különböző rama került bele, amit kb két hetes különbséggel vásároltam. Hogy lássátok is, hogy miről beszélek, íme pár kép. A fehér tálban csak a rama van és nádcukor. A kék tálban a rama mellett kristálycukor, és már két tojás is, és nem, az a sárga nem a tojás, hanem a zsír. És az a legdurvább, hogy amíg készítem a fotót, addig a keverőszárról csöpög le a kiváló olaj.

A szavatossága jó, nincs megavasodva, rendesen volt tárolva. Akkor mi a jó fittyfenéért lett ez ilyen? Az bosszant, hogy kidobtam egy valag pénzt az ablakon, meg elvitte egy csomó időmet, és még fel is vagyok paprikázva miatta. Meg is ittam mérgemben egy pálinkát, majd a már felolvadt gesztenyéből, némi zabpehelyből és tojásból csináltam gesztenyés kekszet, ami viszont nagyon fincsi lett.

Amúgy ez a rama az az új receptes, amit annyira reklámoznak, hogy milyen überfasza sütéshez és krémekhez. Hát nem tudom, ha ezt nem tüntetik el a polcokról, akkor nem lesz valami sok karácsonyi süti a karácsonyi asztalnál. Az egyszer biztos, hogy én befejeztem a rama vásárlását. Ezeket a képeket egyébként a ramanak is el fogom küldeni, hogy nézzék meg, milyen jól kitalálták ezt az új receptet...

Puffogásnak vége.

A mennyország fogságában

Zafón roppant érdekes egy figura lehet, biztos imádnám, ha hasonlóan beszélne a valóságban is, mint ahogy a könyveit írja. Na persze ahhoz nagyon ügyesnek kéne lennem spanyolból, de ha megismerkedhetnék vele, és beszélgethetnék vele, az hatalmas motiváló erő lenne a tanuláshoz. Nem gondoljátok?

Előnyömre vált, hogy nem a megjelenés után olvastam azonnal, így rögtön pár értékelés segített nekem a nagy elvárások eltörlésében. Zafónnak Az Elfeledett Könyvek Temetője sorozatának eddig minden epizódját sikerült teljesen különbözően megírnia. Kezdve A szél árnyékával, ami szinte minden olvasót rögtön magához vonzott. Aztán az Angyali játszma már megosztó lett olvasói körében. Engem is megvezetett, nem igazán kaptam meg tőle azt, amire vártam. A harmadik kötet után pedig elmondhatom, hogy nem is az volt a célja Zafónnak, hogy ugyanazt az ívet folytassa, amit elkezdett. A mennyország fogságában segíthet megérteni az Angyali játszmát. Éppen ezért, amíg frissek az emlékek, újra fogom olvasni. Itt is megjelenik David Martin, a második kötet főszereplője, és nem mondhatnám, hogy olyan állapotban, ahogy ott megismerkedhettünk vele korábban. 

Ez a kötet lényegében Fermín története, aki éppen nősülni készül, elveszi imádott Bernardaját. Csakhogy valami emészti őt, valami miatt mégsem várja annyira az esküvő napját, valamit titkol mások elől. Daniel, aki idő közben felcseperedett, addig-addig faggatja barátját, amíg az végül elé nem tárja múltja sötétebb bugyrait. Visszarepülünk vele a spanyol polgárháború végnapjaiba, és végig kísérjük életét a bebörtönzéstől egészen a könyv jelenébe.

Ahogy a titok kiderül, azonnal elkezdi behálózni a többi szereplőt is. Kiderülnek eddig homályba veszett kapcsolódási pontok, amik aztán még nagyobb homályba burkolóznak. Előkerülnek a kirakós újabb darabjai, amik a helyükre kerülnek, mégis ahogy egyre több kirakós kerül a helyére, annál nagyobb lesz a rejtély a végkifejletet illetően. Körvonalazódik a befejező kötet témája is, hiszen nyitva maradt egy kérdés, és eljön majd szerintem a nagy leszámolás pillanata is. Hogy kit érint, és kivel, az maradjon a jövő zenéje.

Én nagyon élveztem olvasni a könyvet, majdnem ki is olvastam egy pesti vonatos kiruccanás alatt. Csak az volt a baj, hogy a könyv vége előtt kb. 30 oldallal egyszer csak az epilógus következett. Nem igazán értettem az okot, majd sajnos rá kellett jönnöm, hogy a kiadó az utolsó huszonx oldalt az előző két kötet bemutatására szentelte. Csúnyán meg voltam vezetve, meg kell mondjam. Éppen bele vagyok merülve a történetbe, amikor nem várt módon vége szakad. Ez roppant bosszantó tud lenni.

Várom nagyon a befejező részt, közben újraolvasom az Angyali játszmát, és álmodozom, hogy perfekt spanyol nyelvtudással a barcelonai tengerparton szieszta idején kávét szürcsölgetve beszélgetek Zafónnal. Ő elmeséli, hogyan írta a könyvet, én meg bőszen bólogatok, és rengeteg kérdést teszek fel. Ti meg olvassatok Zafónt, de vigyázzatok, mert mindig tud újat mutatni.

Jah, és meg kell szereznem magamnak a könyvet, mert sajnos a könyvtárit nem tartogathatom magamnál az idők végezetéig. :)

Carlos Ruíz Zafón: A mennyország fogságában. Ulpius-ház, 2012.

A szél neve

Úgy a legjobb könyvtárba menni, hogy van elképzelésed arról, hogy mit vegyél ki. A frissen visszavitt könyvek között bóklászva viszont azonnal fel tud borulni a lista. Hirtelen megpillantasz egy olyan könyvet, ami nem volt a listán, mégis szeretnéd elolvasni. Állsz előtte vágyakozva, hogy most mi is legyen. Kiveszed azokat, amiket eleinte terveztél, és otthagyod, amit megpillantottál, vagy gyorsan megkaparintod, és viszed magaddal, hiszen még nem tudhatod, hogy a listádon szereplő könyvek az utolsó szálig elérhetőek-e. Ez esett meg velem és a A szél nevével. Mert persze Pöfivonat jóvoltából már megtudtam egyet, s mást A szél nevéről, és abszolút várólistás volt. Nekem sajnos nem nyújtotta azt az elsöprő élményt, mint neki, de így is szuper volt három héten át nyomon követni az eseményeket, és azon agyalni, hogyan lehetne ketté osztanom a tudatomat, és akkor mi mindent tudnék csinálni egyszerre. :)

Igazából a főszereplővel volt a legnagyobb gondom ebben a könyvben. Na nem akkor, amikor még csak ismerkedtünk vele a legelején. A Jelkő fogadóba érkezve a tulajdonosban egy titokzatos ismeretlenre bukkantam, akinek kiült a szomorúság a szemében a múlt emlékeitől. Olyan érzésem volt, hogy rejteget valamit, de friss vendégként a fogadóban még nem jár ki a tisztelet, hogy megismerhessem történetét. Csak messziről figyeltem, mert volt benne valami, ami megfogta tekintetem, és nem eresztette. Szépen lassan, fokozatosan kerültem hozzá közelebb, majd egy messzi földről betévedt krónikás végre rávette, hogy mesélje el történetét. Én a fogadó sötét sarkában ücsörögtem, szerencsére rám se hederítettek, így ismerhettem meg Kvothe életét egészen a kezdetektől. 

Kisfiúként még nagyon bájos egyén volt. Tele kíváncsisággal, tudásvággyal, és szeretettel. Kiválóság volt a maga nemében. Itt még nagyon szimpatikus volt nekem, igyekeztem átvészelni vele az utcán élés nehézségeit, nekem is fájt minden egyes ütés, amit kapott, és várakozva iratkoztam be vele végre az egyetemre. Itt kezdődtek a problémák. Nagyon ellenszenvessé vált a szememben, mert sokkal többnek gondolta magát másoknál. Volt alapja természetesen, de nekem sokkal jobban tetszenek a csendes, visszahúzódó zsenik. Kvothe végig tudta magáról, mire képes, és ezt nem félt kinyilatkoztatni, mindenkinek megmutatni. Vártam már, hogy végre törjék le a szarvát, de valahogy újra és újra nyertes pozícióba került. A szerelem kissé enyhített a nagyképűsége élén, de még nem jött meg az áttörés, talán a következő részben.

Ami nagyon tetszett, az a tudat fölötti uralom. Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy az elmét két részre osztani, és mindegyikkel másra koncentrálni, de ha létezik, meg szeretném tanulni. Rengeteg előnye van annak, ha valaki ilyenre képes. Már csak elég kitartónak kell lennem ahhoz, hogy el tudjam sajátítani. 

A rengeteg oldal ellenére nagyon szívesen olvastam a könyvet. Még annak ellenére is, hogy Kvothe néha ellenszenves volt nekem, meg hogy folyton hallgatott a csend (biztos nagyon tetszett ez a szófordulat az írónak). Mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot, újra három-négy héten át egy rendkívül érdekes világban élni. Nyomoznék tovább a Chandrian után, és látni szeretném, ahogy végre letörik Kvothe szarvait. A következő kötetre talán az író is jobban kiforrja magát, és leszokik a csend folytonos emlegetéséről. Szóval, amint a könyvtár szert tesz a második részre, én megyek, és megszerzem magamnak.

Patrick Rothfuss: A szél neve. Gabo, 2009.