Sokáig váratott magára ez a bejegyzés, de mentségemre legyen szólva, a piszkozat elkészült a telefonomba, így a főbb szempontok alapján remélem nem vész kárba a sokszínű élmény, amit ez a könyv adott. A legtisztább érzésem az volt, hogy folyamatosan éreztem, hogy félre vagyok vezetve, ráadásul szántszándékkal. Amikor erre rájön az ember, mintha nem érezné jól magát a bőrében. Kicsit olyan érzés, amikor tudod, hogy a főnököd hülyeségeket beszél, de az ügyfél előtt nem lehet kioktatni erről. Tudtam, hogy nem igaz, amit olvasok, és ezáltal Harris mellett kezdtem el előadni én is a történteket egy nemlétező közönségnek, akinek nem tudtam szólni, hogy "figyelj, mert csalunk".
Rengeteg témát érint a könyv, nagyon komoly és sok vitát szító témát. Kezdjük a szülő-gyerek kapcsolattal. Az anya szerepe a történetben nekem nagyon visszás volt. Utáltam az anyát, ahogy bánt a három gyerekével, sőt, ahogy nem bánt velük. Az egyszerűsítést a ruhatárakban, a hatalmas elvárásokat, annak ellenére, amit ő maga nyújtani tudott. Elvárta, hogy a fiai megvalósítsák azt, amit ő nem tudott. Ugyan ehhez minden számára elérhető eszközt bevetett, mégsem tudta felmérni a gyerekek képességeit, túl sokat várt el tőlük. Ha az egyik nem teljesített, ment a következő "áldozatra", majd a következőre. A végén pedig csodálkozik, hogy miért tűnnek el a gyerekei, és miért nem hálásak azért, amit értük tett. Kékszeműfiú egy ilyen családi háttér mellett pedig nem válhatott a társadalom teljes értékű tagjává. Magába zárkózó, az internet álarca mögé bújó, megtévesztő figurává vált, aki megtanulta becsapni az anyját, és megtéveszteni a netes közönségét. Az ilyen ember sajnálatraméltó a szememben, mert elképzelhető, hogy egy rendes családban akár valóban válhatott volna belőle orvos, nem egy sérült ember, aki lett.
Nagyon tetszett a szinesztézia, tükörszinesztézia leírása. Kékszeműfiú összekapcsolja az illatokat, az eseményeket, a hangokat, a színeket az ízleléssel, ezáltal különcnek tetszik. Érdekes, ahogy kékszeműfiú teljesen átlagosnak találja a képességét, és csodálkozik, hogy mások miért nem így látják a világot. Harris írói valója ezen a ponton jött ki a legjobban, szinte én is a szinesztézia határát súroltam egy-egy leírás során, annyira érzékletesen írta le. Egy-egy szín alapján már én is arra asszociáltam, amire kékszeműfiú, máskor teljesen mást mondott nekem, mint neki. Persze ez gyakran nagyon könnyen ment, mert alapvetően rossz dolgok jutottak eszébe egy-egy olyan színről, ami nekem jó emlékeket ébresztett.
Az egész történet az internet világában játszódik, blogbejegyzések útján ismerjük meg az eseményeket. A fikció és a valóság küszöbén egyensúlyozunk, tudjuk, hogy ami "nyilvános", abban nem rejtőzhet túl sok igazság. Mellette, a "korlátozott" elérhetőségű bejegyzések csepegtetnek valós adatokat, de valamiért itt sem stimmel minden, úgy érezzük. Valami van az elbeszélésmódban, ami miatt gyanússá válik az egész, és megveszekedetten kutatsz az értelem után. Amikor pedig megtalálod azt a pontot, ami után egyértelműen tudod a választ, leesett állal ülsz a könyv felett, mintha pofán vágott volna a csattanó, és még sokáig a füledben cseng. Ez a másik pont, amikor megjelenik Harris írói zsenialitása. Ugyanazokat az eszközöket használja fel, mint az Urak és játékosokban, csak sokkal durvább, és arconvágósabb témával.
A blogok világa, az internet világa sok veszélyt rejthet, erre is fel akarja hívni a figyelmet az írónő. Kik olvassák a bejegyzéseinket? Ki van a másik oldalon? Megbízhatunk-e bárkiben, akit még sosem láttunk? A kis információk, amiket elejtünk, kinek számítanak hasznosnak, és mire használja fel őket? Nem hiába mondják, hogy ne adjunk ki személyes adatokat az internetet. Hiába vagyunk mi becsületesek, nem is sejtjük, hogy milyen alakok mászkálnak a világban. Ez a könyv is pont azért nem tetszett, mert nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy akár valóságos is lehetne.
Leborulok Harris nagysága előtt, ahogy bánik a szavakkal, illetve ahogy képes tekerni a szálakat, és egyre jobban képes belebonyolítani, míg végre el nem árulja a titkot. Ezek a pontok miatt megkövetem az írónőt, de a témával nem tudok kiegyezni, bennem sok rossz emléket hagyott. A mérleg alapján pedig inkább nem tetszett a könyv, mint tetszett. De az biztos, hogy hatásos volt.
Joanne Harris: Kékszeműfiú. Ulpius-ház, 2010.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése