Hulló angyalok

Tovább ismerkedem Tracy Chevalier-vel. A kék szűz után a következő választásom a Hulló angyalok. Direkt nem a Leány gyöngy fülbevalóvalt olvasom, mert sokak szerint az a legjobb. Hát én tartogatom még egy kicsit, aztán majd jól elvárom tőle, hogy ezek a remekművek után még jobb legyen, és akkor csalódni fogok, csak ahogy szoktam... vagy talán ebben az esetben mégsem. Én bízom benne.

A Hulló angyalok története több szereplő szemszögéből látszik. Először meg is ijedtem tőle, hiszen Adamesteanu Az elveszett délelőttben elég negatív nyomot hagyott bennem a folyamatosan ugrabugráló szereplőkkel. Chavelier elég gyorsan kiverte a rossz emlékeket a fejemből, amihez az is hozzásegített, hogy fejezet szinten mindig tudni lehetett, hogy ki lesz a következő megszólaló. A másik regényben pedig a következő bekezdésről már nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy ki is beszél.

Két család, akiket először csak az egymással szomszédos sírhelyük köt össze, egy napon találkoznak a temetőben. A Coleman házaspár egymástól elhidegült, egy lány gyermekük van, Maude. Waterhouse-éknak két lányuk van. Maude Coleman és Lavinia Waterhouse az első találkozás alkalmával eldöntötték, hogy örök barátok lesznek a szülők legnagyobb bánatára. Ugyanis Kitty Coleman még a mai napig vonzó nő, Gertrude Waterhouse a két gyerek után már kicsit kigömbölyödött, ruhái nem olyan csinosak, mint Kittynek. Gertrude viszont arcra szebb, mint Kitty. Szóval a két hölgy egymásra kissé féltékeny, egymás társaságát nem igazán kívánják. A legnagyobb probléma, amikor Waterhouse-ék Coleman-ék szomszédjába költöznek, és a két kislány újra egymásra talál, és mély barátságot kötnek. A két család most már kénytelen kicsit szorosabbra kötni a kötelékeket, persze csak éppen annyira, amennyire azt a társadalmi elvárások követelik. 

A 20. század legelején járunk, ébredeznek a szüfrazsettek, a társadalmi különbségek éles válaszfalai leomlani látszanak. Ezt mutatja be Chevalier azzal is, ahogy a két jómódú kislány barátságot alakít ki a Highgate temető sírásójának fiával, aki folyton sáros, mert szeret a frissen kiásott sírokban feküdni. Az idős Coleman nagymama, ahogy nem hajlandó a konvenciókkal szakítani, amikor a cselédlány teherbe esik, követeli, hogy bocsássák el a háztól, hiszen ha maradna, szégyenfolt esne a család jó hírére. Az anyuka csak akkor akad ki még jobban, amikor menye beáll a szüfrazsettek mellé, és egy félresikerült szervezkedés után Kitty-t börtönbe csukják. 

Foglalkozik a könyv azzal, milyen különböző lehet egy anya-lánya kapcsolat, és miként élik meg ezt a különbséget a gyerekek. A gyerekek életét öt éves koruktól tizenhárom éves korukig követjük nyomon. A fülszöveg azt írja, hogy a szexualitás ébredésének a leírása is a könyv. Én úgy gondolom, ha már egy ilyen bekerül a fülszövegbe, az azt jelenti, a témának elég sok helye van a könyvben. Most már nyilvánvaló, hogy ez csak egy marketing fogás. Csak azt nem tudom soha megérteni, hogy minek írják a fülszöveget a könyvről, ha az sokszor nem fedi a valóságot. Ennyi erővel egy teljesen más történetről is írhatnának, nem tűnne fel senkinek, csak az lenne a lényeg, hogy eladja a könyvet. Kicsit hasonlít ez egy-egy vígjáték mozifilm trailerére, amikor két percben kiemelik az összes poént, majd azon kívül nincs is több vicces rész benne. Ez a könyv ennél a mondatnál szerintem sokkal több.

Nagyon tetszett a korrajz is. Változások előtt állt a világ ebben az időszakban. A nők erősek lettek, és élni akarnak erejükkel. Egyelőre úgy, hogy szavazni szeretnének, majd levetik a fűzőt, és a harisnyát. A legnagyobb változáson a történetben Kitty megy át, aki házassága elején várt valamire, maga sem tudja mire, amit aztán nem kapott meg. Az első adandó alkalommal, amikor valami mással találkozott, belevetette magát az életbe, és a nők jogaiért folytatott harc éllovasa lett. Pedig az elején ki sem néztem volna belőle. Mai szemmel olyan tipikus plázacica volt, de csak a felszínen. A mélyben azonban egy sokkal erősebb énje rejtőzködött, ami csak arra várt, hogy kitörhessen. 

Érdekes, hogy a pasi oldallal szinte nem is foglalkozott az írónő. Egyedül a sírásó fia, a kis Simon kapott mélyebb hangot, és ismerhettük meg. A férjek csak a felszínen mutatkoztak be, pedig egy-egy szituációban igazán kíváncsi lettem volna a véleményükre.

Továbbra is tetszik, amit az írónő a szavakkal művel. Látszik, hogy foglalkozik az adott kor történelmével, igyekszik korhűen visszaadni a valóságot. Nehéz kérdésekről ír, mégis könnyedén lovagolja azt meg, ezáltal nagyon könnyen emészthető lesz az olvasó számára. Ha a többi könyve is ilyen jó lesz, akkor kezd a kedvenc íróim palettájára felkúszni a hölgy. Már csak egy feladatom van, be kell szereznem a könyveit, mert kellenek a polcomra. :)

Tracy Chevalier: Hulló angyalok. Geopen Könyvkiadó, 2003.

Elveszett három hét

Vannak olyan könyvek, amik valamilyen meghatározhatatlan oknál fogva vonzzák az olvasóját. Gabriela Adamesteanu története is hasonló hatással volt rám. Tudtam, hogy el kell olvasnom, csak most, hogy már elolvastam, fogalmam sincs, hogy miért kellett elolvasnom. Ráadásul az is biztos, hogy most volt itt az ideje, mert megszólított a polcról. Három hetembe került, és igazából egyáltalán nem élveztem, és ennek ellenére nem hagyta magát letenni, vagy előrelapozni. Ki kellett, hogy olvassam. Nem volt elég lelkierőm arra, hogy azt mondjam, nekem ebből ennyi elég, és nem vagyok rá kíváncsi tovább, becsukom, és félbehagyva visszateszem a polcra. Volt benne egy erő, ami ezt nem engedte, és igaz, hogy három hetembe került, de kiolvastam.

A történet igazából nem szól semmiről. Vica, a szebb világot is megért román hölgy egy napját követhetjük nyomon. Először sógornőjéhez és annak fiához tart. Majd korábbi eltartóihoz utazik tovább, hogy megkapja havi járandóságát, amivel kisegítik őt és férjét, azt a vén marhát a nyugdíj mellett. Közben apró rezdüléseket ismerhetünk meg Bukarest életéből, és még nagyobb falatokat Delca asszony múltjából. Megérkezve Ivonához, Sophia nagysád lányához, aki egykoron munkával látta el Delca asszonyt a nehezebb időkben, belépünk egy letűnt kor elpusztult romjai közé. Megkezdődik a nosztalgiázás, ami nyilvánvalóan minden egyes találkozás alkalmával így történik, és hirtelen egy fél évszázadot lépünk vissza a múltba, hogy több száz oldalon keresztül több szereplő szemszögéből egy pár órát felölelő délutáni beszélgetést hallgassunk meg. Itt van Ivona, csak kicsiben, édesanyja, édesapja, Margot nagynénje, és még sokan mások. Az emlékezés végével visszatérünk a jobb napokat is látott jelenbe, és Delca asszony hazafelé készül.

A beszélgetésekből mozzanatokat ismerhetünk meg az I. világháború román hadszínteréről, az akkori román politikáról. Nem tudok sokat a román történelemről ebből az időből, sőt mondhatnám, hogy semmit, még a nevek sem voltak ismerősek, éppen ezért nagyon unalmas volt a politikai viták nyomon követése. Meg persze furcsa volt olvasni, hogy örülnek a románok, amikor egy ponton áttörték a magyar védelmet. Az ő szemszögükből Erdélyt elvették tőlük, és vissza akarják kapni, a mi nézőpontunk ugye ez teljesen más. Voltak nagyon nyers leírások is egy-egy bombatámadásról, amikor hirtelen az úr és a szegény elveszti társadalmi pozícióját, és már csak az életben maradás a legfőbb cél. Itt már nem számít ki vagy, és honnan jöttél, csak egy számít, hogy segíts a másikon, és talán élve megússzátok.

Az egész történetben váltakoztak a nézőpontok. Ugyanazt az eseményt a szereplők szemszögéből, gondolataikat hallva ismerjük meg. Egymás szemében mézes-mázosak, de ugyanakkor tudjuk azt is, hogy valójában mit gondolnak a másikról. Ez segített közelebbről megismerni a szereplőket, mélyebb, bensőségesebb kapcsolatba kerülhettem velük. A jellemábrázolás is jól sikerült. Ezért a nézőpontok váltásának követése sem volt nehéz, ami az írásmód stílusának váltakozásával is könnyen megkülönböztethető volt. Mégis idegesített sokszor. Nagy odafigyelést és koncentrációt követel ez a fajta megközelítés. Nem lehet csak úgy kikapcsolni az agyat, és haladni a sorokkal, nem, ez a könyv megkövetelte magának a figyelmet, és ebből kifolyólag nem eresztett. Valahol itt rejlik a könyv zsenialitása, ami biztos megtalálja a maga közönségét. Értékelem ezt a zsenialitást, de nem az én világom. Alapvetően kedvelem azokat a könyveket, amiben nem történik semmi, és mégis jól meg van írva. Ezt az érzést azonban nem találtam meg Az elveszett délelőttben. Jó könyv valahol, valakinek, de nem nekem és nem most.

A kiadás viszont roppan igényes. Kis méret, kemény kötés, védőborítós, hófehér lapos. Már csak egy vászon könyvjelző hiányzott volna belőle. Meg az, hogy a macska ne rágja meg a sarkát... :)

Gabriela Adamesteanu: Az elveszett délelőtt. Európa Könyvkiadó, 2010.

A kék szűz

Tracy Chevalier műveihez még nem volt szerencsém. A legutóbbi könyvtáras körutamon sem volt célpontban, sőt a Könyvtáras várólistámon sem volt fenn. Mégis, ahogy a könyvek között bogarásztam, megláttam, megszaglásztam, és magammal hoztam. Tudtam, hogy másoknak tetszett, tudtam, hogy nem lehet olyan rossz, mellé nem lőhetek. Ha mégis, akkor is bármikor visszavihetem. Az öt kivett könyv közül legutoljára került rá a sor, de úgy, hogy gondolkodtam rajta, hogy nem is olvasom el, visszaviszem, aztán majd egyszer talán újra kiveszem. Aztán szombaton délben, ahogy valami olvasnivaló után kutattam, hogy elüssem az időt, amíg az uram haza nem ért, ez a könyv szólított meg. Levettem a polcról, beleolvastam, és abban a pillanatban elkapott egy érzés, hogy nekem ezt most olvasnom kell. Annyira jól sikerült elkapnom a hangulatot, hogy este tízre ki is végeztem.

Nagyon szeretem az enyhén misztikus, régi időkbe visszakukkantós történeteket. Bolondja vagyok a lelkeken átívelő emlékek és személyiségek elemzésének. Félelmetes, néha ijesztő rádöbbenni olyan viselkedésmintákra, amiket dédszüleink cselekvései okoznak. És mi a helyzet akkor, ha ez több száz évre nyúlik vissza? 

Chevalier története két szálon fut, egymástól több száz éves különbséggel, mégis ugyanolyan hangulattal, ami egyáltalán nem véletlen. Az amerikai Ella férjével egy francia kisvárosba költözik. A franciákhoz úgy próbál beilleszkedni, hogy őseire hivatkozva nevét francia hangzásúvá változtatja. Idegenként azonban nehéz beolvadni, amit a város lakói sem segítenek, kivéve a szabad szájú könyvtárost. Ella családfakutatásába ő is belemerül, és miközben nem is tudják milyen titkokra derül fény, mindkettejük élete gyökeres fordulatot vesz. Mindezek közben röpke négy évszázaddal korábban Isabelle történetét is nyomon követhetjük, akit vörös haja miatt gúnyolnak falujában. Szűz Mária iránti szeretete miatt boszorkánysággal is vádolják. Fiatalságának naivitását kihasználta a falu egyik tehetős családjának fiacskája, és sikeresen teherbe is ejtette. A Tournier fiú kiállt Isabelle mellett, és feleségül vette. A hugenotta családra nehéz sors várt a vallásháborúk idején, ami miatt menekülniük is kellett. Közben olyan események történnek, amik aztán az utókornak biztosítottak pár rejtélyt. A két szálon futó történet aztán egy helyen összeforr, de addig is érdekes hangulatával egy izgalmas elbeszélést követhetünk nyomon.

Jó időben, jó helyen találtuk meg egymást, annyira, hogy egyszerűen beleszerelmesedtem az írónő előadásába és hangulatteremtésébe. Ki is vettem a könyvtárból három másik kötetét, hogy megbizonyosodjam, valóban olyan jó, mint ahogy A kék szűzben megismertem. Kíváncsian várom a történeteket, de azért vigyázok, nehogy besokalljak tőlük.

Tracy Chevalier: A kék szűz. Geopen, 2009.

A klastrom titka

Jane Austen annyira klasszikus, meg annyira szerettem a Büszkeség és Balítéletet, és annyira csalódást okozott más könyveivel, hogy nem adtam fel, és tovább kerestem egy B&B-hez hasonló élményt kiváltó regényét. És hölgyeim és uraim, bejelenthetem, hogy megtaláltam. Ez nem más, mint A klastrom titka. Tudom, tudom, hogy sokan úgy vélik, ez nem üti meg a mércét az írónőtől, de nekem akkor is annyira jól esett, és én annyit nevettem rajta, hogy rögtön szimpatizálni kezdtem vele. Mivel nem írtam azonmód, frissen-melegében a könyvről, ezért feltételezhetően elég bugyuta bejegyzés lesz olvasható a továbbiakban, ami miatt szíves elnézéseteket és megértéseteket kérem. :)

Igazából a cél semmit nem változott az elmúlt 200 év alatt: pasit/férjet kell találni. Be kell vezettetni magunkat a társaságba/el kell mennünk tesónkkal, unokatesónkkal szórakozni. Majd miután az első pasi, aki szóba mer elegyedni velünk, esetleg el is hív táncolni, és még tetszik is, azonnal elnyeri szívünket, és már csak róla tudunk ábrándozni, őt keressük egy következő alkalommal a tömegben, és gyomrunk összeugrik, ha netalántán újra szóba elegyedik velünk. Aztán, ha szerencsénk van, összeismerkedünk a húgával, aki egyik legjobb barátosnénk lesz, és lépten-nyomon találkozhatunk a hőn áhított pasi/férjjelöltünkkel.

Ennyire egyszerű. Az már mindegy, hogy mi a miliő, hogy milyen eszközökkel jutunk el a célig, a cél egy és ugyanaz minden korszakban. Namármost A klastrom titkában ez a pasivadászat annyira elmésen és szatirikusan volt leírva, hogy nem győztem magamban somolyogni. Jane Austen szegény főhősnőnket, Cathrine-t olyan naivnak ábrázolta, annyira esetlennek és tudatlannak, mint egy igazi regény főhősnőjét. Mert ugyebár Cathrine is folyton arról ábrándozott, hogyan viselkedne egy adott szituációban egy igazi hősnő. De nem ám akármilyen regény hősnője, hanem egy horror-történet hősnője. Ez aztán elég furcsa szituációkba keverte hősünket, amiből szintén kirítt naivsága. Teszem azt például, amikor ott volt az a régi láda a szobájában, és csak nem nyugodott, hogy a gyomrába ne kukkantson. Aztán persze megrótta saját magát, hogy milyen egy butácska volt. Az meg a másik, és éppen erről jutott eszembe, mert pont ezt meséltem az uramnak, hogy manapság, ha beégünk, akkor egy jót nevetünk másokkal a bénázásunkon, és mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. Erre Cathrine mit csinált? Amikor rájött, hogy mekkora hülyeség volt a ládába beleképzelni mindenféle régi titkot, annyira elpirult, hogy még saját maga előtt is szégyellte. Alig bírta lecsillapítani arcszínét a vacsora előtt. Aztán, amikor eszébe jutott az "eset", újra és újra fülig vörösödött. Még jó, hogy manapság nem kell ilyenek miatt nyakig pirulnunk.

A másik dolog meg ez a jóképű Mr. Tilney volt. Olyanokat beszólt szegény Cathrine-nek, aki hiszékeny kis csitri létére ebből semmit nem vett észre, hogy öröm volt olvasni. Már vártam, mikor fognak újra találkozni, hogy egy újabb "egymás mellett elbeszélő" párbeszédet olvashassak. SPOILER Amúgy nem tudom, mit is látott benne Mr. Tilney, egy okos, képzett, jó parti egy olyan lányban, aki buta, mint a föld, naiv, ártatlan, mint egy ma született bárány. Mindenbe beleüti az orrát, megvádolja az apját gyilkossággal. Jobban belegondolva, a hasonló kapcsolatok ma is vonzzák egymást, szerintem ismerek is egy ilyet. :) SPOILER VÉGE

Nekem nagy felüdülés volt a könyv. A B&B-ből megismert rejtett irónia, és a kor szatírája újra életnagyságban jelen volt. A történet maga nagyon helyes volt, üresfejűsége ellenére nagyon bírtam Cathrine-t, és Mr. Tilney sem volt semmi. 

Egyébként valóban léteznek a könyvek, amiket Cathrine olvasott? Olyan szívesen belelapoznék egybe. Tök viccesek lehetnek azok is a mai szemléletünkkel. :)

Jane Austen: A klastrom titka. Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2010.

A fekete láng ura

Ezt a könyvet maga a kiadó felelőse ajánlotta figyelmembe, bár meg kell, hogy mondjam, már korábban is szemezgettem vele. Éltem a könyv elolvasásának a lehetőségével, és egyáltalán nem bántam meg. Éppen azon gondolkodtam, hogy elkezdek kacsintgatni a fantasy világa felé, és egyáltalán nem tudtam, merre forduljak, mivel lehetne az egésznek nekiállni. Azt tudtam, hogy valami light-os, kicsit mesebeli történettel szeretnék kezdeni. Már éppen, hogy csak feladtam volna a keresgélést, amikor váratlanul elém toppant ez a történet. 

B.B. Vayk álnév mögé egy magyar hölgy bújt, aki A fekete láng urának történetét tárja elénk, abból is az első a Vízgömb megmentéséért játszódik. A történet főszereplője Robert, aki egyszerű kertészember fiaként tengeti életét egy faluban. Mondhatni ő a "falu királya", mert minden verekedésben szeret benne lenni, és minden falubeli és szomszédos falubeli fiatal lány szívét összetöri. Éppen a király küldöttei jöttek volna látogatóba hozzájuk, hogy apja gyönyörű rózsáit megtekintsék, amikor is egy szörnyű természeti lény, maga Tűz jelent meg, és pusztította el azokat, és ölte meg George-ot is, Robert apját. Valóban, itt a természeti erők bármikor felbukkanhatnak, és vagy pusztíthatnak, mint Tűz, vagy felfrissíthetnek, mint Zápor, vagy Szellő. A természeti erők között egyensúlynak kellene fennállnia, de Tűz a maga gonoszságával világuralomra akar törni. Kezdetnek ellopja minden víz forrását, a Vízgömböt, ezzel szörnyű szárazságot hozva az emberekre. Robert pedig nem kisebb feladatot kap, mint visszaszerezni a gömböt a gonosz mancsai közül. Mindezek mellett Tűz oldalán él egy lény, Marian, aki a legveszedelmesebb tűzfajzatok egyike, és aki kegyvesztett lett uránál. Hogy megbocsátást nyerjen, Tűz feladatot tűz ki neki, méghozzá, hogy megölje Robertet. A lány könnyen megtalálja a fiút, de egy szerencsétlenség folytán rögtön nem sikerül kiontani életét, és maga sem tudja miért, a fiú társául szegődik. Együtt indulnak a gömb megmentésére.

Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de a történet megértése szempontjából minden mozzanat fontos. Több világ van az emberekén kívül. A Tűz, a Víz, a Szél, a Nap és az Éjszaka birodalma. Mindegyik megél a maga világában, végzi a dolgát, hogy az emberek élni tudjanak. Utunk során minden birodalomba betekintést nyerünk. Mindegyik különös részletességgel került felépítésre, minden apró mozzanat bemutatásra kerül, amitől úgy éreztem, szinte én is ott vagyok hőseinkkel. Ez az aprólékosság azonban néha már visszaütött, mert annyira elvesztem a kidolgozottságban, hogy figyelmemet vesztettem, és akár egy oldalt is végigolvastam úgy, hogy közben nem tudtam, miről olvasok, de a történet szempontjából nem feltétlenül volt releváns. Olyan esetekben érdemes volt odafigyelni, amikor az írónő gyönyörű szavakat talált ki. Víz országában például felszolgáltak olyan étkeket, mint harmat sufflé, dagályrétes, vagy a kedvencem, a zúzmarakompót. Tehát a világ felépítésével, a kidolgozottsággal senkinek nem lehet baja.

A szereplők: Robert Ground, a kertész fia maga sem érti, miért pont ő a kiválasztott, hiszen semmi természetfeletti erőt nem érez magában, ami a feladat elvégzésében segítene neki, csak azt tudja, hogy a Felhőkirálynő szerint képes rá. Önbizalma hatalmas, így nem okoz gondot elhinnie, hogy valóban képes rá. Főleg akkor érzi jól magát, ha ezt egy gyönyörű lány, Marian társaságában teheti meg. Mivel nem tudja, hogy a lány kicsoda, folyton meg akarja védeni, folyton fel akarja mutatni előtte erényeit. A lány ezt persze egyáltalán nem jutalmazza, hiszen neki egy feladata van, megölni a fiút. Ő is keresi a megfelelő alkalmat, de ha már a fiú oldalán bejárhat olyan birodalmakat, ahol még tűzfajzat nem járt, ezt az alkalmat mindig halogatja. A történet szempontjából persze kihagyhatatlan egy viccesebb figura. A legjobb, ha az szőrös, és cuki, gondolom én. Gider persze szőrös, de kevésbé cuki, mint inkább csapzott, büdös, és undok. De folyton éhes, és nem hagyja magát lekoptatni, így a párocska mellé szegődik. Néha hasznos is, mert ha kell, még védelmet is nyújt.

Ezekkel a körülményekkel vándorolunk a kis csapattal előre, a cél teljesítése felé. Előfordult, hogy annyira elvesztem a részletekben, hogy figyelmem elkalandozott, de alapvetően izgalmas volt. A nyelvezete kicsit hasonlított egy ifjúsági irodaloméra, bár nem tudom, annak tervezték-e. Mindenesetre a fiatalabbak is bátran olvashatják. Tetszett a természeti erők emberi tulajdonságokkal való felruházása, a világok egyediségének kialakítása. A szereplők szépen fejlődtek egy irányba, amit persze sejteni lehetett, hogy merre. Az írónő eldugott még egy titkos szálat is, aminek kibontása gondolom a következő kötetek feladata lesz, és én már mintha sejteném is, hogy ki lehet ez a titkos szál. Voltak jó és kevésbé jó élményeim is a könyvvel kapcsolatban, de az biztos, hogy miután kiolvastam, másnap kerestem a könyvet, mert még szívesen olvastam volna a különleges világról. Erre azonban a kötet második részének megjelenéséig várnom kell.

B.B. Vayk: A fekete láng ura I. A Vízgömb. BV Service Kft, 2012.

Forgotten

A fülszöveg azonnal megfogott, mert tudva levő, hogy imádom az olyan sztorikat, ami újdonság számomra. Visszafelé emlékezni, a jövőből táplálkozni? Azt meg hogyan? - kérdeztem magamtól. Tudnom kell rá a választ, ezért is ugrottam bele a történetbe.

Cat Patrick megalkotta nekünk London Lane világát, aki minden hajnalban egy meghatározott időpontban elfelejti, ami addig vele történt. Emlékeit felelevenítendő, minden lefekvés előtt jegyzeteket készít az elmúlt napjáról, hogy milyen ruha volt rajta, hogy mi volt a suliban, mire kell figyelnie. Reggelente átolvasva őket képbe jön. Az emberekre a jövőjéből emlékszik, a szekrényét a suliban úgy találja meg, hogy tudja, a jövőben hogyan fog odamenni. A dolgozatokkal persze könnyű dolga van, mindig látja előre. Jellemében szerencsétlen, csetlő-botló, mondhatni egyenesen béna egyéniség, akin az egész suli röhög. Egyetlen legjobb barátnője van, Jamie. Aztán egy nap egy gyönyörű kék szemű srác megjelenésével egy-két dolog megváltozik az életében, és megkísérlem a kijelentést, hogy még jó történet is sült ki belőle.

A legelején a téma annyira megragadott, hogy azon gondolkodtam, kár egy ilyen tinitörténetre pazarolni, baromi jó kis thrillert lehetne belőle csinálni Morgan Freeman-nel a szereplők között. Meg ugye ott volt Az első 50 randi Drew Barrymore-ral, aki minden reggel azt hitte, ugyanaz a nap van, és szintén elfelejtett mindent. Aztán jött ez a Luke gyerek, jött a love story, aztán csak azt vettem észre, hogy szívesen olvasom, mert a régi önmagamat és az uramat láttam bennük, amikor még annak idején, vagy ezer éve még mi is csak ismerkedtünk egymással. Persze a történet kliséktől hangos: szerencsétlen kiscsaj, akibe belezúg az új fiú; egyetlen barátnő, akivel összevesznek valamin, majd jön a csúcspont, egyértelműen érezhető, hogy hol is van ez a pont; családi gondok, elvált szülők, rejtély a múltban, felengedés és levezetés a végén. Alkalmazza a tipikus eszközöket, amitől egy könyv olvastatja magát. A klisékhez egy szerencséje volt, hogy választott egy egyedülálló témát. Amit hiányoltam belőle, az az, hogy jobban kidolgozhatta volna London esetét, folyamatosan villantak fel az agyamban a kérdések, hogy mi miért van, hogyan képes egyáltalán elvégezni a sulit, hogyan képes egyáltalán a társadalom teljes jogú tagjának lenni. Egyáltalán hogyan tudta reggelente, szinte öt perc alatt feleleveníteni az emlékeit a jegyzetei alapján? Ennyi idő alatt rengeteg jegyzetének kellett volna összegyűlnie, és képtelenség lenne követni őket. Biztos tud gyorsolvasni is, vagy emlékszik a jövőből, hogy elolvasta a jegyzetet és tudja, mi állt benne.

London és Luke szerelme tipikus tiniszerelem. Luke már-már túl romantikus volt nekem, ilyen pasi nem is létezik - gondoltam. Persze tökéletes, gyönyörű kék szemei vannak, bohókásan kunkorodó fürtjei, és naná, hogy kemény felsőteste, ráadásul tökéletes családi háttere. Nem csoda, hogy London minden reggel pillangókkal a gyomrával várja a pillanatot, hogy először láthassa, aztán még az álla is leesik a csodálkozástól. Nekem is leesne a tökéletes pasi láttán, ha minden reggel kávéval és friss péksütivel állna a verandán.

Arra jó volt a könyv, hogy szabadságom alatt kicsit kiruccanjak a mindennapokból, és picit simogassam a lelkem egy félig klisés, félig egyedi szerelmetes történettel. Aminek pedig a leginkább örülök, hogy nem húzta el a történetet az írónő egy trilógiába, pedig voltak benne érdekes mozzanatok, amit jobban is kidolgozhatott volna. Tipikus YA regény nem csak tiniknek, akár karácsonyi ajándékként is.

Cat Patrick: Forgotten - Úgyis elfelejtem. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.

A titkos kert

Egyik sikeres happolásom eredménye A titkos kert, aminek nagyon örültem, amikor az enyém lett. Igaz, hogy nem olyan borítóval van meg, mint A kis lord, az lett volna a legjobb, de ez a kis piros pöttyös is pont ugyanolyan volt beltartalomra, mint a másik. :)

Ez a könyv biztos a kedvenceim közé tartozott volna gyerekfejjel, mostanra viszont már nem azt adta, amit anno adhatott volna. Mégis van benne egy olyan mondandó, amit gyerekként nem értettem volna még meg, és ez az, hogy minden a mi döntésünk, és minden gyógyulás, minden cél elérése a mi fejünkben kezdődik. Ott dőlnek el az első lépések, és az utolsók is.

A titkos kert is erről szól. Mary árván marad Indiában, és nagybátyjához kerül Angliába, ahol egy hatalmas kastélyba zárják, és rengeteg szabályt be kell tartania. Nem csámboroghat a kastélyban, pedig annak száznál is több lezárt szobája van. Van egy titkos kert is, ahová tíz év óta senki be nem tette a lábát. Egy tízéves kislánynak mi ez, ha nem maga a kísértés, ami ráadásul éjszakánként sírás formájában is jelentkezik. Naná, hogy a mogorva, csúnyácska kislány önálló életre kel, és minden titkot ki akar deríteni. Ez egy gyerekregény, nem árulok el titkot azzal, hogy sikerül neki.

A titkos kert bejárásával annyi féle növénnyel találkoztam, amiket nem ismertem (ez nálam mondjuk könnyű, mert nárcisz, tulipán és orgona meg egyéb nagyon egyszerű növények teszik ki a tudásomat), hogy fognom kellett egy cetlit és egy tollat és mind feljegyeztem. Utána kigugliztam, és felírtam a ház füzetébe, hogy ilyen növényeket be kell majd szereznem nekem is a kertembe. Például tudtátok, hogy a sáfrány micsoda? Hát maga a krókusz. Én csak a fűszerként ismertem, virágnevén nem. És rengeteg hasonló növényke terem Mary-ék kertjében. Szívesen barangoltam volna én is benne.

Egy ilyen kertben bármelyik gyerek újra erőre kapott volna, úgy, ahogy Colin is. Colin elkényeztetett, mégis elhanyagolt gyermek, akinek azt mondták, hogy nem fog sokáig élni, és még púpos is lesz. Csak Mary az, aki ki tudja zökkenteni senyvedéséből, és együtt kacagnak, együtt erősödnek, és épülnek fel. Végül minden jóra fordul, és a komor kastély gyermekektől, és élettől lesz hangos.

Kíváncsi vagyok az írónő másik könyvére is, A kis lordra, bár annak nincs ekkora visszhangja, mint A titkos kertnek.

Frances Hodgson Burnett: A titkos kert. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985.

Az almamag íze

Amadea oltott be a könyvre, amikor idézgetett belőle, meg az mondta, hogy jó a könyv. Én meg megvettem, mert tudtam, hogy az ilyen könyv csak jó lehet.

Alapvetően a tipikus misztikus, rejtélyes családi történetre számítottam, aminek kiderül a végén a csattanó. De nem ezt kaptam, és megmondom őszintén, néha jobb is, ha nem ugyanolyan kaptafára mennek ezek a történetek, és nem unjuk meg őket. Már az elején kapkodni kellett a fejemet, mert rengetek szereplő, rengeteg név, egyből három generáció sorakozott fel előttem. A következő fejezetekben sem volt ez másképp, így muszáj a nevek megjegyzésére fokozottan figyelni. Az írónő azzal segít nekünk ebben, hogy minden szereplője egyedi, rögtön asszociálható tulajdonságokkal vannak felruházva. 

A történet rendkívül egyszerű. Iris nagymamája temetésére érkezik haza a szülői házhoz, ahol kiderül, hogy a házat ő maga örökli. Pár napja van arra, hogy eldöntse, megtartja-e az örökséget vagy sem. A pár nap alatt megismerhetjük az egész család történetét, rejtélyeket hallunk, és próbálunk megfejteni. És egy hapsi is útba kerül.

Iris alapvetően baromi szerencsétlen, könyvtárban dolgozik, párkapcsolatai nem működnek, és képes magát folyamatosan kínos helyzetbe keverni. A házban bóklászva az ő emlékei alapján kapunk egy kis ízelítőt a családfáról. És valóban egy kis ízelítőt, mert itt nagy titkokat nem lepleznek le, nincs is megoldásuk, teljesen magunkra vagyunk hagyatva a képzelőerőnkkel. Pedig van potenciál a családi szennyesben.

Megismerjük a három lánytestvér életének kínos történéseit, az anyjuk betegségét, az apjuk ridegségét. A történet Iris visszaemlékezésének szálain ágazódik szerteszét. Én semmilyen logikát nem véltem köztük felfedezni, így nagyon oda kellett figyelnem minden mozzanatra, mert oldalak múlva vissza-visszanyúlt a korábbi szálakhoz, és felvéve a fonalat tovább fűzte őket. Végül le is rántotta a leplet bizonyos kérdésekről, meg nem is.

A megfogalmazás, a stílus, a misztikusság nagyon tetszett. Én nem vettem észre, hogy az elején nem volt gördülékeny, mint ahogy a molyon sokan írták. Képes volt kizökkenteni a mindennapokból, és sajnáltam, hogy abba kellett hagynom. Érdekes volt a természet szerepe, hogy a misztikusság fonalát főleg ebbe szőtte bele. Csak a felszínen mozgunk, nincs megmagyarázva a miért, és nem is kell, hogy megmagyarázva legyen az ilyen könyveknél. Ugyanakkor mégis egész. Egyszer újra kell olvasnom, de akkor úgy, hogy egy hideg téli délután bevackolom magam a sarokba, és egyhuzamban kiolvasom. 

Katharina Hagena: Az almamag íze. Geopen Kiadó, 2012.

A Pamano zúgása egy idő után baromi idegesítő tud lenni

Cabré könyvével akkor találkoztam, amikor egyszer nagyon régen arra kértelek titeket, hogy szedjünk össze kirakós könyveket. Akkor cseri ajánlotta nekem, akivel most egyszerre is olvastuk (amúgy tök véletlenül), csak ő másodszorra, én meg először.

Tinát az iskola igazgatója megkéri, hogy Torenában, a lebontásra váró iskolában gyűjtsön anyagot a helytörténeti kiállításra. A tábla mögött, egy rejtett lyukban Tina talált egy szivardobozt, amiben iskolásfüzetekben Oriol Fontelles levele állt a lányához, akit nem is ismert, de egyszer látta a kis kezecskéjét. Oriolt boldoggá akarják avatni, egy hősi tett miatt, és Tina mindent megtesz, hogy megakadályozza.

A fülszöveg alapján egy nagyon jó történetre számítottam, de amikor 150 oldal után még nem állt össze a kép, elkezdtem aggódni. Ugyanis Cabré a kirakósnak a képtologatós verziójában írta meg a könyvét. De úgy, hogy egy nagy táblában, négy különböző jelenet van, aminek a sarkai össze-összeolvadnak. Ahogy kevered-kavarod a kockákat, hogy a végleges helyükre kerüljenek, és közben a jelenetek egymáshoz érnek, úgy változik a szín akár mondaton belül is. A fejezetek rapszodikusan követik egymást, hol Tinával vagyunk 2002-ben, hol Oriollal a '40-es években, hol Elisenda asszonnyal a 20. században akárhol, hol Oriol boldoggá avatásán. Mindeközben az is előfordul, hogy az egyik bekezdésből átérve a másikra, röpke pillanatok alatt újra időt utazunk. Mindezt megfejelve néha a mondat eleje sem ott játszódik, ahol a vége befejeződik. Namármost ez baromi idegesítő tud lenni, amikor csak arra vágysz, hogy bambulj ki a fejedből, de ne unatkozz, tehát csinálj valamit, mondjuk olvass, és közben kikapcsolódj. Ilyenkor ezt nem lehet olvasni. Szigorú odafigyelést igényel, mert rengeteg szereplőt kell megjegyezni, és a történet egy-egy elcsepegtetett szálára is emlékezni kell mondjuk száz oldal múlva, amikor éppen folytatja azt az időben, vagy éppen megelőzi, mert nem lineárisan mozgunk a szálakon, hanem össze-vissza. Ha ezt nem tudjuk követni, akkor jön a "most-mi-van?" arckifejezés.

Mindemellett zseniális ahogy ezt Cabré összerakta, és van a könyvben valami, ami megfogott, mert két hét alatt kétszer is álmodtam a könyvvel. De ezt leszámítva nagyon vártam, hogy vége legyen, mert idegesített a stílusa, a rengeteg ismétlés, az összes vakvágány, ami irreleváns volt a történet szempontjából. Folyamatosak voltak az ellentétek a könyvben, a szegénység-gazdagság, boldogság-szomorúság, igazság-hazugság, élet-halál, stb. A mondanivalója, amit kaptam a könyvtől annyi, hogy nem minden az, aminek látszik, és pénzzel és hatalommal bármi elintézhető.

Gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e újraolvasni a könyvet, de arra jutottam, hogy másodszorra sem érdekelne annyira, mint elsőre, így valószínűleg nem fogok vele időzni többet.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása. Európa Könyvkiadó, 2006.

A nekromantaság veszélyei

Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Sarah kulcsa

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Csak légből kapott koholmány!...

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

Azt mondták a Mancinak...

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.

Mozi vs. film Marilynnel

Az egész egy telefonhívással kezdődött, hogy lenne két jegy a premier előtti vetítésre, és hogy elmennénk-e? Én meg leopcióztam, és gondoltam, hogy ha mi nem, majd valamelyik kolléga szívesen elmegy helyettünk. Aztán megnéztem a trailert, és benne volt a cuki fiú A katedrális sorozatból, és 1956 és Anglia, és akkor úgy döntöttem, elcsábítom az uram egy jó kis kebabra. Azzal úgy belakik, hogy kibírja a filmet. Csak háromszor ásított, és ez nála nagy szó.

Szóval a film. Marilyn Angliába érkezik, egy filmforgatás miatt. De nem úgy mennek a dolgok, ahogy Sir Laurence Olivier azt szeretné, Arthur Miller sem élvezi annyira a friss házasságot, és persze Marilyn kiakad. Colin Clark egy gazdag művész család legifjabb sarja, akinek mindene, hogy a filmszakma kamera mögötti oldalán helyezkedjen el. Harmadasszisztensként sikerült pozíciót szereznie a család kapcsolatai révén, majd egy este Marilyn bérelt házának nappalijában találja magát, majd elkezdődik élete legemlékezetesebb hete.

Aztán gondoltam, nem lehet ez olyan rossz könyvben sem. A Libri meg volt olyan kegyetlen, hogy előjegyzésben ingyenes házhoz szállítást ajánlott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy telefonál a futár, hogy a megadott címen nem jön ki senki, de aztán volt olyan kedves, hogy elhozta nekem. A következő kép, hogy keresem Emma Wattsont a könyvben. És megtaláltam egy mondatban, amikor megemlítik Colinnak, hogy az öltöztetőlány milyen helyes, miért nem inkább vele kezd? Az első oldal elolvasása után tudtam, hogy ott és akkor el kell felejtenem a filmet, itt most egy másik történet kezdődik.

Colin Clark élete első filmforgatásáról naplót vezetett, hogy egy jó barátjának be tudjon számolni róla. The Prince, the Showgirl and me címmel meg is jelent ez a napló, amiből hiányzott 9 nap eseménye. Azé a kilenc napé, amit megfilmesítettek. Colin 40 év után vetette papírra ezt a másfél hetet a barátjának írt levele alapján. Meg amúgy is, egy ilyenre ki ne emlékezne percről percre pontosan?! Ez a hét annyira zsúfolt volt számára, hogy nem tudott az írással foglalkozni. Utána meg annyi ellentmondás jelent meg a színésznőről, hogy nem merte kockáztatni a hírnevét egy ilyen kiruccanás miatt. Ma már persze senkinek nem fáj, hogy akkor mi történt, sőt.

Nem sokat foglalkoztam eddig Marilyn Monroeval, nem nagyon érdekelt az élete. A filmmel és a könyvvel kicsit beleszagoltam a világába, hogy ki is ő valójában, milyen is volt. Be is szereztem a Van, aki forrón szereti című filmjét is, mert állítólag munkássága sem volt semmi. Persze ilyenkor fontos azt is szem előtt tartani, hogy ötven évvel ezelőtt mást jelentett nagy színésznek lenni. Az ő problémája a mai sztárocskák problémája is. Senkiként indulni, naggyá lenni könnyű, benne élni, bizonyítani az ide vezető érdemet már annál nehezebb. Feldolgozhatatlan a siker, hogy többé nem lehetsz egyedül, hogy nem mehetsz ki anélkül az utcára, hogy ne ismerjenek fel. Monroenak sem sikerült, és talán sokak mellett ez is vezette a végzete felé.

A könyv lapjain megelevenedik az élet. A naplók hordozzák magukban azt a kockázatot, hogy események történnek ugyan az írójukkal, de azt leírni már képtelenek. Colin Clark esetében ezt a kockázat egyáltalán nem futjuk (nem kéne annyit dolgoznom, megártott a szókincsemen), mert nagyon jól ír. A lapok között nem számított, hogy Marilynről olvasok, mert szerettem olvasni.

Ezek után már csak azt mondom, hogy bízom benne, hogy a nagy naplót is ki fogják adni magyarul, mert az is érdekelne. Bookdepositoryn meg nem volt elérhető eredeti példány.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Gabo, 2012.

Képek innen: http://www.petersfraserdunlop.com/Estates/colin-clark

A Place Called Here

Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.

A szerelmes boszorkány

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

Bíborhajú 2.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Zafírkék

Hát ez valami felüdülés volt most nekem. Csak egy gond van vele, hogy vége van. És már megint várni kell a következő részre. Azért ez egymás után kétszer eléggé nyomasztó, meg kell, hogy mondjam. És hogy miért volt felüdülés? Mert egész héten tudtam, hogy 10-12 óra munka után nyugodtan felszállhatok a vonatra, és elővehetem, és úgy el fogja lazítani az idegszálaimat, mintha nem is dolgoztam volna. Ma például a velem szemben ülő srác egy Irwin Shaw könyvvel próbálkozott, de oldalanként letette maga mellé. Szemmel láthatólag nem kötötte le. Na nekem ilyen gondom nem volt. Szerencsére a vonaton ült olyan ember, akiről biztosan tudtam, hogy ott fog leszállni, ahol én, így nyugodt szívvel merülhetek bele a történetbe. Hazaérve pedig muszáj volt befejeznem, mert holnap tutira nem tudtam volna a végére érni. Azt meg utálom. De nem is ez a lényeg.

Gwent és Gideont egy templom gyóntatószékében hagytuk ott az első részben, miután megtámadták őket. Történetük a jelenben folytatódik tovább. Gwenre komoly feladat vár, meg kell állnia helyét egy 18. századi soirée-n, találkoznia kell Saint Germain gróffal, és helyre kell tennie a hormonjait. Mert ez a Gideon néha egy vérbeli angol, máskor egy szeretetreméltó alak.

Nagyon kíváncsi vagyok a befejezésre, mert ez a kötet annyi apróságot árult el, amitől tiszta homály lett minden, és fogalmam sincs, mi lesz itt a csattanó és mi miért van. Konkrétan Gwen helyzetében érzem magam. Én is csak egy hete jöttem rá, hogy spontán tudok időugrani, és hirtelen rangosabbnál rangosabb idegeneknek tartom kezem egy csókra, és fogalmam sincs az 1800-as évek aktuálpolitikai kérdéseiről. Hatalmas ruhákba csomagolna, hajamat olyan magasra púpozzák, hogy nem férek be vele az ajtón (most már értem, miért kellett annak idején a nagy belmagasság...). Senki nem árul el semmit, nincs olyan ember, akiben teljes mértékben megbízhatok. Mindezek ellenére - úgy ahogy - megállom a helyem, és vicces és izgalmas helyzetekbe keveredek.

Nem tudom, hogy ez a vízköpő figura honnan jött az írónőnek, de viszi a prímet az egész könyv alatt. Már az, hogy pont egy vízköpő, aki az 1100-as években elpusztult és azóta nem hajlandó elhinni, hogy már nem létezik, ennyire képes feldobni az amúgy is fantasztikus történetet, igazán dicséretre méltó. Le a kalappal. Remélem továbbra is fontos mellékszereplő marad.

Tavasszal A csodálatos Waverley-kert után olvastam a Rubinvöröst, ami ahhoz képest annyira nem nyerte el csodálatomat, mint most a Zafírkék. Még jó, hogy nem Murakami után olvastam, mert tuti nem tudott volna úgy kiteljesedni a történet, ahogy most sikerült neki. Maga az időutazós ötlet annyira tetszik. Máshogy közelíti meg, mint ahogy általában meg szokták. Ez a szokatlansága adja a különlegességét a könyvnek, és én erre nagyon vevő vagyok. Nem szoktam szeretni, ha túl modern korban játszódik a történet, de Gier kisasszony olyan ügyesen megoldotta, hogy nem volt zavaró számomra az iPod, Zac Efron, vagy a High School Musical említése sem. Sőt, Gwendolyn stílusához pont ezek illettek. Talán hiányoltam is volna őket. :)

Nagyon várom a folytatást, és remélem, hogy nem kell rá sokat várni, és kézbe vehetjük.

Kirstin Gier: Zafírkék. Könyvmolyképző Kiadó, Budapest, 2011.

Egy őrgrófnő máshogy beszél

Én félre lettem vezetve ezzel a könyvvel, vagyis inkább saját magamat vezettem félre. Egyszer elolvastam a fülszöveget, és valami megfogott benne, és akkor azonnal akartam is egyet magamnak, de a Libri 1meg1 akciójában senki nem csatlakozott hozzám, így nem is vettem meg. Aztán Csenga volt oly kedves és elküldte nekem (ezúton is köszönöm). Murakami után meg egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit olvassak, így egy "kötelezőt" vettem a kezembe. Három hazaúton sikerült elolvasnom ezt a nem túl vastag, nem túl sűrű szedésű és óriási margójú könyvet.

Először is, nekem fogalmam sincs, ki ez a Zita, az arisztokrata felmenőiről sem igazán tudok. Egy-egy számomra is ismert családtag neve néha előkerült a könyvben, így nagyjából be lehet lőni helyét a történelemben. Zita tényleg egy naplót vágott oda elénk, de ez úgy össze van csapva, mintha nem lett volna ideje rendesen kidolgozni. Nádasdy Borbálánál az volt a gond, hogy nem megfelelően lett lektorálva a műve, viszont baromi érdekes dolgokat mondott el. Zita néha felületesen érintett egy-egy szintén baromi érdekes témát, de mintha meg sem említette volna, már rohant is tovább, és csak annyi volt a lényeg, hogy mindjárt megőrül. Ez az ízelítő alapján nagyon izgalmas élete volt eddig, amit csak azért jó olvasni, mert átlag embereknek ilyenben nem lehet részük. Általában nem egy kastélyban élünk Bécsben, vagy nincs egy pincelakásunk az Andrássy úton, és nincs olyan, hogy csak úgy kapunk egy kimeríthetetlen hitelkártyát. Végig az az érzésem volt, hogy Zita jómódjában már nem tudta, hogy mit csináljon. Sorra jöttek a lehetőségek, melyeket a saját határain belül próbált kihasználni, de képtelen volt a maga javára fordítani. Én elhiszem, hogy nem egyszerű arisztokratának lenni a mai világban, nem is volt az az elmúlt évtizedekben. De én inkább azokról olvastam volna, hogy ő hogyan élte meg a kirekesztést, hogyan lehet manapság átlagemberként elvegyülni egy arisztokratának. Milyen életük van, milyen lehetőségük van a mai sztárvilágnak nevezett környezetben a VV x, és Megasztár Y-ok mellett. Feltételezem, hogy mivel nem sokat hallunk róluk, ez egy olyan titkos és zárt világ, aminek a titkára az emberek jobban kíváncsiak lennének, mint egy valóságsóra. És ha már ennyire lázadt az életben, és minden tehetsége megvan az íráshoz, akkor inkább ezt írtam volna le a helyében, nem egy 200 oldalas panaszkodást. Már bocsánat, de ez az volt.

És pofátlanságnak tartom a 3500 forintos árat ezért...

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója. Ulpius-ház, Budapest, 2011.

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most  kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.