2012. április 20., péntek

Dobozváros


Képzelj el egy olyan világot, ahol minden lehetséges, ahol minden előfordulhat. Egy olyan világot, aminek csak a képzeleted szabhat határt. Mit csinálnál egy ilyen világgal? Tótágast állnának a fák, visszafelé járnának az emberek? Esetleg háziállatként unikornis terjedt volna el a kutya helyett, aki még beszél is hozzád? Vagy mit szólnál ahhoz, ha egyszer csak bekopogna hozzád valaki, majd felfújna helyetted egy hasonmást gumiból, és elvinne magával síneken guruló otthonába? Ahol van egy beszélő, kissé mogorva kecske, egy feneketlen ház végenincs kuplerájjal berendezve, és egy rejtélyes város, aminek a létezését titkolni próbálják előled, és ahová a szüleidet is vitték, mert helyettük ugyancsak gumiemberkék vannak már rég.

Naná, hogy ilyen helyzetben furdal a kíváncsiság, hogy mi lehet abban a városban, na meg azért is piszkosul érzed magad, mert eddig nem vetted észre, hogy a szüleidet már ezer éve kicserélték valami másra, és eszedbe jut, hogy akár aggódhatnál is értük. Ilyen esetekben jön meg az ember bátorsága, és dönt úgy, a végére jár a titkoknak, na meg persze kiszabadítja a szüleit. Ez történik Zalánnal is, aki egy felettébb kíváncsi természet, és olyan merész, hogy fejest ugrik Dobozvárosba. Dobozváros persze óriási, és minden, a világban elromlott dolog helyett újat gyárt, mert azokat megjavítani már nem érdemes, új kell helyettük. Zalán képzelete nem szab határt a tetteinek, és nem is nézi olyan furcsán az eseményeket.

Pedig van itt tószerelés, hidraulikus emelővel felemelve, aminek a medréből a szemetet összehajtogatva zsebre is lehet vágni. Aztán jönnek a vízimanók, akik először vérszomjas fenevadnak tűnnek, de idővel kiderül, hogy van egy cuki szőrös rokonuk is, Kolompóc. Itt lehet a felhőkön lovagolni, és rájuk parancsolni, ha villámokat szórnak. Sínen közlekedik Székláb (ja, hogy róla még nem ejtettem betűt... ő az, aki magával viszi Zalánt, és aki a világot toldozza-foltozza, egyfajta istenség a szétesni akaró univerzumban), szóval sínen közlekedik Székláb otthona, ahol a szobák lehet, hogy egy edényben vannak, és ahol a szekrényben tehén tanyáz, mindig friss tejet nyújtva. Mindig van étel az asztalon, ki tudja, melyik rumli alól került elő, és ahol minden elveszett dolog otthonra talált (fél pár zokni, játékok), és ahonnan kiebrudalható a por, és ahol van egy tisztaságmániás mosómedve.

A végére, az akciódús jelenetek már az én képzelőerőmet is felülmúlták, de szerencsére annyira nem feszült túl a húr, hogy elveszítsem a fonalat. A mondanivaló, az egymástól való elidegenedés, a környezetszennyezés, a túlzásba vitt termelés egy nagyon érdekes köntösbe bújt, ami nagyon tetszett nekem. Mindig is akartam ilyen tótágas dolgokat kitalálni, de az én agytekervényeim erre sajnos nem képesek. Szerencse, hogy vannak ilyen íróink, akik helyettünk "végzik a munkát", és nekünk csak élvezni kell a learatott gyümölcsöt.

Szóval Lakatos István, minden csodálatom és dicséretem a fantáziádé, le a kalappal a tudományod előtt. És ne fogd vissza magad az írással, ha esetleg van még ilyen a tarsolyodban, akkor szívesen várom.

Lakatos István: Dobozváros. Magvető, 2011.

2012. április 19., csütörtök

Egyszer fogok csinálni egy olyat, hogy...


a kedvenc könyveknek jelölt könyveket újra elolvasom (na persze ha nyugdíjas leszek). Rápillantottam a molyon a kedvenc könyvnek jelölt könyveimre, és végigmazsoláztam, hogy vajon melyik miért került fel az arra érdemesek listájára. Nagy részére azonnal rávágtam, mit imádtam benne, miért jelöltem kedvencként, de van közte pár olyan, amit a mai fejemmel nem nagyon értek. Például ott van Cecelia Aherntől a Where rainbows end. Az első olyan könyvek között szerepelt, amit angolul olvastam, de egyáltalán nem emlékszem, hogy mi fogott meg benne annyira. Talán az érzés, hogy Angliából hozam haza a könyvet, és mert sikerélményem volt az angolul olvasás miatt.

Aztán van olyan, hogy Gárdonyi Géza A világjáró amerikaija. Arra emlékszem, hogy egy nyáron a munka közben olvastam ki ezt az aprócska történetet. Szerintem azt díjaztam a kedvenceléssel, hogy Gárdonyinak egy nagyon vicces, és a konvencióktól teljesen különböző arcát ismertem meg.

Méhes Györgynek két könyve is felkerült erre a listára. Azóta sem próbálkoztam vele, pedig akkor az év felfedezettjének neveztem ki, és be is szereztem tőle még három könyvet. Kacérkodom vele természetesen, mert összességében jó érzésekkel emlékszem vissza Méhes stílusára, de ma már nem hiszem, hogy kedvenc lenne belőle.

Zilahy Lajos Halálos tavasza is hasonló apropóból kerülhetett fel. A két fogoly tőle örök kedvenc marad (még most is emlékszem, ahogy levett a lábamról már az első oldala a vonaton hazafelé), szerintem így az író érdemelte ki a csillagot.

Vaszary Gábor A szőkékkel mindig baj van könyvére egyszerűen nem is emlékszem. Foszlányok rémlenek belőle, de az érzésre, ami kiváltotta a kedvenc státuszt, nem emlékszem. Pedig akkor ő is abszolút új felfedezett volt. Olvastam tőle azóta több könyvet is, de már nem érint meg annyira, mint akkor megérinthetett.

Elie Wiesel Sonderberg-ügyén sokat kellett gondolkodnom, de aztán meglett, miért került fel. A témája miatt, annak is egy fordított aspektusa miatt: holokauszt egy német katona szemszögéből.

A végén Coelho Tizenegy percét emelem ki. Őt mintha manapság ciki lenne kedvencelni, de akkor, ott mondott nekem valamit a könyv, ami nagyon megérintett. De hogy mit, azt már nem tudom.

Most olvasom a Dobozvárost, és azon tanakodom, hogy kedvenc lesz-e belőle vagy sem. Az tuti, hogy 5 csillagos, de kiérdemli-e az évekre szóló kedvenc státuszt. Az utolsó 50 oldal merőben befolyásolni fogja a döntést persze, de akkor is... nem?

Ti hogy vagytok ezzel? Kedvenc könyveiteket mennyire homályosítják el az évek, és mennyi őrizte meg saját fényét a képzeletbeli dobogó legtetején?

2012. április 18., szerda

Az úgy van,...


hogy amikor reggel fel kell ébrednem, akkor még nagyon álmos vagyok. A reggel arra a részére, hogy mi történik az ágyból kikászálódás, a macsi fejének megsimizése után addig a pillanatig, amíg a buszon bevackolom magam, hogy újra az álmok mezejére lépjek, nem nagyon szoktam emlékezni. A buszon, utólag azért elmormolok egy imát, hogy a kedves őz barátaim, vagy a kedvenc rókám nem tévedt a kocsi elé a hajnalpír derengő fényében. Szóval úgy szoktam, hogy a reggeli szundizást a buszon fejezem be - tudjátok, ez az az időszak, amikor vasárnap reggel felébredsz, de még nincs kedved kikelni az ágyból, és lustizol kicsit. Aztán az első városba érve felébresztem magam, mert amúgy is nagy lesz a zsivaj, és átváltok egy másfajta álomvilágra. A múlt héten például a Zöldmanzárdos házban pihentem a keleti manzárdszobában, és azt figyeltem, milyen méltóságteljesen adja meg magát a természet az ősznek (mint tavaly nálunk), vagy éppen egy hatalmas nárciszmezőn nyargaltam a virágok között, aztán meg Anne Shirleynek segítettem ebédet főzni, hogy vendégül láthassuk kedvenc írónőnket.

Most meg egy olyan fantáziavilágba csöppentem, hogy azóta is azon pislogok, hogy ezt mégis hogyan sikerül Lakatos Istvánnak kiviteleznie. Elképzelem, hogy csak ül, és eszébe jut az a név, hogy Kolompóc, vagy elgondolkodik azon, hogy milyen lenne, ha csak úgy fel lehetne emelne egy teljesen hétköznapi emelővel egy tavat, hogy bekukkanthassunk a medrébe. Szóval ilyen helyeken téblábolok én hajnalok hajnalán a buszon, és miután leszállok, azon csodálkozom, hogy miért érzem úgy, hogy Zalán és Székláb csak egy szereplője volt egy nagyon érdekes álmomnak?

2012. április 9., hétfő

A Pamano zúgása egy idő után baromi idegesítő tud lenni


Cabré könyvével akkor találkoztam, amikor egyszer nagyon régen arra kértelek titeket, hogy szedjünk össze kirakós könyveket. Akkor cseri ajánlotta nekem, akivel most egyszerre is olvastuk (amúgy tök véletlenül), csak ő másodszorra, én meg először.

Tinát az iskola igazgatója megkéri, hogy Torenában, a lebontásra váró iskolában gyűjtsön anyagot a helytörténeti kiállításra. A tábla mögött, egy rejtett lyukban Tina talált egy szivardobozt, amiben iskolásfüzetekben Oriol Fontelles levele állt a lányához, akit nem is ismert, de egyszer látta a kis kezecskéjét. Oriolt boldoggá akarják avatni, egy hősi tett miatt, és Tina mindent megtesz, hogy megakadályozza.

A fülszöveg alapján egy nagyon jó történetre számítottam, de amikor 150 oldal után még nem állt össze a kép, elkezdtem aggódni. Ugyanis Cabré a kirakósnak a képtologatós verziójában írta meg a könyvét. De úgy, hogy egy nagy táblában, négy különböző jelenet van, aminek a sarkai össze-összeolvadnak. Ahogy kevered-kavarod a kockákat, hogy a végleges helyükre kerüljenek, és közben a jelenetek egymáshoz érnek, úgy változik a szín akár mondaton belül is. A fejezetek rapszodikusan követik egymást, hol Tinával vagyunk 2002-ben, hol Oriollal a '40-es években, hol Elisenda asszonnyal a 20. században akárhol, hol Oriol boldoggá avatásán. Mindeközben az is előfordul, hogy az egyik bekezdésből átérve a másikra, röpke pillanatok alatt újra időt utazunk. Mindezt megfejelve néha a mondat eleje sem ott játszódik, ahol a vége befejeződik. Namármost ez baromi idegesítő tud lenni, amikor csak arra vágysz, hogy bambulj ki a fejedből, de ne unatkozz, tehát csinálj valamit, mondjuk olvass, és közben kikapcsolódj. Ilyenkor ezt nem lehet olvasni. Szigorú odafigyelést igényel, mert rengeteg szereplőt kell megjegyezni, és a történet egy-egy elcsepegtetett szálára is emlékezni kell mondjuk száz oldal múlva, amikor éppen folytatja azt az időben, vagy éppen megelőzi, mert nem lineárisan mozgunk a szálakon, hanem össze-vissza. Ha ezt nem tudjuk követni, akkor jön a "most-mi-van?" arckifejezés.

Mindemellett zseniális ahogy ezt Cabré összerakta, és van a könyvben valami, ami megfogott, mert két hét alatt kétszer is álmodtam a könyvvel. De ezt leszámítva nagyon vártam, hogy vége legyen, mert idegesített a stílusa, a rengeteg ismétlés, az összes vakvágány, ami irreleváns volt a történet szempontjából. Folyamatosak voltak az ellentétek a könyvben, a szegénység-gazdagság, boldogság-szomorúság, igazság-hazugság, élet-halál, stb. A mondanivalója, amit kaptam a könyvtől annyi, hogy nem minden az, aminek látszik, és pénzzel és hatalommal bármi elintézhető.

Gondolkodtam, hogy érdemes lenne-e újraolvasni a könyvet, de arra jutottam, hogy másodszorra sem érdekelne annyira, mint elsőre, így valószínűleg nem fogok vele időzni többet.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása. Európa Könyvkiadó, 2006.

2012. április 2., hétfő

Mit olvasok?


Mert Nima kitalálta, és mert még nem lőttem le a molyon, hogy mit olvasok, úgyhogy most kitalálhatjátok, hogy mit olvasok.

Spanyolországban járok a könyv lapjain, egyszer a második világháború elején, vagy a végén, vagy aztán a jelenig akár minden évtizedbe bele-belekukkantok. Van benne Franco imádat, meg falangisták, meg egy legenda, ami szerint halál vár azokra, akik meghallják azt a bizonyos zúgást. És most sokat elárultam. :)

2012. április 1., vasárnap

A nekromantaság veszélyei


Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájának első része megnyert magának, ha még valaki emlékszik rá. Tetszett az alapszituáció, tetszett a megvalósítás. Olyan szereplőket sorakoztatott elénk, akik valóban emberien viselkednek, szinte úgy, ahogy mi tennénk, ha rájönnénk, szellemeket látunk. Nem volt benne nyálas szerelmi törtetés, amitől sokszor a falra tudok mászni. A végére érve, pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Úgy voltam vele, ha ezek az alapok továbbra is fő alkotóelemei lesznek a könyvnek, akkor abból rossz nem sülhet ki.

A trilógia második részéhez értünk, így a történet pici szelete is spoilerveszélyt jelenthet.

Az előző kötet végén a szökni próbáló csapatból Chloét és Torit elkapták, és egyenesen a kísérletek helyszínéül szolgáló épületbe szállították őket, ahonnan nehezebb a szökés. Chloé rájön, hogy ők mind valójában egy genetikai módosítás áldozatai, és ennek köszönheti különös képességét is, hogy szellemeket képes visszaküldeni testükbe, vagyis egy nekromanta. Rájön arra is, hogy azonnal el kell tűnniük a helyszínről, mert a kísérleti alanyokat likvidálni akarják. Chloénak és Torinak sikerül megszökniük, csatlakoznak Derekhez és Simonhoz, hogy nyakukba vegyék az országot és megmeneküljenek a likvidáció elől.

Legfőbb problémám az volt, hogy nem emlékeztem mindenre kristálytisztán az előző kötetből. Az írónő sajnos nem is segített túlzottan feleleveníteni a történteket, néha egy-egy, a történetvezetés szempontjából nem annyira releváns részt megismételt. De lényegében az emlékeimre és ezekre az elcsepegtetett történetfoszlányokra támaszkodva sikerült összeraknom az előzményeket. Miután ezzel rendben voltam, átadhattam magam az élvezeteknek. Azonban ennek gátat szabott egy s más. Leginkább azt éreztem, hogy ez egy trilógia második kötete. Nekem túl sok volt a hirtelen (egy idő után már kiszámítható volt ezeknek a hirteleneknek a felbukkanása), folyton történt valami fordulat, amiben hőseink pácba keveredtek, és újra és újra ki kellett mászniuk belőle. Mintha az írónő készakarva szúrt volna ki velük és újabb akadályokat gördített eléjük, mint egy számítógépes játékban (most hirtelen a Mario jutott eszembe, amikor folyton jönnek a gombák, meg a sünök). Úgy éreztem, hogy csak ki akarja tölteni az oldalakat, mert trilógiát írt, és ahhoz kellenek ezek az izgalmasnak szánt fordulatok.

A szereplők megtartották jellemvonásaikat, továbbra is "emberként" viselkedtek, még ha szupererejük is volt. Négy, egyéniség próbál összekovácsolódni egy krízishelyzetben. Chloé  próbálja irányítani a többieket, de rá kell jönnie, hogy folyamatosan a határaiba ütközik, amit nehezen tud átlépni. Ha át is lépi, annak rossz következményei vannak. Mégis felvállalja cselekedeteit, kész tanulni hibáiból. Derek változik a legnagyobbat a történet alatt. De talán nem is változásnak nevezném, hanem inkább beengedi az olvasót a saját világába, engedi magát megismerni. Eddig buta, nagydarab állatnak gondoltuk, de most rájövünk, hogy igazából egy értelmes emberi lénnyel állunk szemben. Simon és Tori semmit sem változtak. Simon laza, Tori pedig egy HP. Miután csalódik a szüleiben kész fordulatot venni ő is, így jellemváltozás nála is elindul.

Az írónő sikeresen elrejtett további megoldásra váró titkokat a könyvben, aminek a kibogózásához szükség lesz a harmadik kötetre. Azt már látom előre, hogy izgalmakkal teli lesz az is. Lesz benne menekülés, lesz benne ütközet, talán egy-két fegyver is elsül. Lesznek véráldozatok, és természetesen lesz egy vékonyka szerelmi cérnaszál is. Mivel a középső részen már túl vagyunk, biztos vagyok benne, hogy a befejező rész nagyon jó lesz.

Kelley Armstrong: The Awakening - Az ébredés. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.