2012. november 30., péntek

Freud Húga

Sigmund Freud neve mindannyiunk számára ismert, tudjuk, hogy a pszichoanalízis atyja, hogy munkásságának eredményei ma is sok helyen használatosak. Mégis, ismerjük-e életét, családi hátterét, életének körülményeit? Szerintem nem sokan, ahogy eddig én sem.

Goce Smilevski, macedón szerző regénye akkora siker volt, hogy 2010-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is. Magyar fordítása nemrég jelent meg nálunk a Libri Kiadó gondozásában. A téma nálam önmagáért beszél, már emiatt szemet vetettem rá. A borító gyönyörűséges, és a kiadás még inkább. Keményfedeles, védőborítós, hófehér, illatozó lapokkal tele. Még könyvjelző is van benne, bár én annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy csak akkor vettem észre, amikor arra az oldalra értem, amibe be volt csiptetve a vége. 

A történet középpontjában Freud húga, Adolfine áll. Az első fejezetben azonnal életének végével találkozunk, a deportálással, valamint a gázkamrába vezető úttal. Itt egy picit megtorpanunk, mert a vég nem jöhet akkor, amikor csak éppen belekezdtünk a történetbe. A halál előtti utolsó percek a leghosszabbak, van idő visszaemlékezni a múltra, mintegy mozifilmként bemutatva, lepergeti a saját és a mi szemünk előtt az életét a könyv további részében. Kezdjük a legelső emlékektől, majd szépen sorban eljutunk oda, ahol az első fejezet végén elbúcsúztunk tőle, de most már végérvényesen.

Nem könnyű úgy felnőni, hogy tudjuk, anyánk terhére vagyunk, plána, ha ő ezt folyton hangoztatja is. Mit ér az életünk, ha az életünk legfontosabb szereplőjének, az anyánknak sem kellünk? Vajon van-e értelme egyáltalán a lét értelmét keresnünk, tovább tudunk-e lépni a legnagyobb és legfájdalmasabb csalódáson? Gyerekkori emlékeink, traumáink elkísérnek minket egész életünk alatt. Megszabadulni tőlük lehetetlenség, de megtanulhatjuk, hogyan kezeljük, amikor újra és újra a felszínre kerülnek és el akarnak hatalmasodni felettünk. Az persze nem segít ezen, ha életünk nagy részében folyamatosan megerősítenek minket abban, hogy felesleges a létezésünk. Adolfine egy ilyen traumával indul az életnek, édesanyja sokszor felteszi a költői kérdést, hogy minek kellett egyáltalán megszületnie? Egyetlen támasza a bátyja, Sigmund, aki iskola helyett tanítja, próbálja egy picit terelgetni. Elképzelhető, hogy a családi háttere segítette Sigmundot tanainak megalapozására, a kiindulópontok megfogalmazására. A könyv után én látok benne esélyt. 

Adolfine, a trauma ellenére megpróbálkozik az élettel, barátkozik, szerelemre talál, sőt még egy rövidke ideig anyává is válik. A félelem az anyja által beégetett mondat valóra válásától megakadályozza őt a boldogságban, a normális életpályára lépésben, a házasságban és a családalapításban. Persze ez az én véleményem, de ha már úgyis van benne szó pszichoanalízisről, akkor talán ezek is állhattak a dolgok mögött. A normális élet elvárásainak teljesíthetetlensége vezette őt a Fészekbe, az őrültek közé. Valójában semmi baja nem volt, egyedül a gyermekkori traumáját nem volt képes feldolgozni, ezáltal nem válhatott a társadalom teljes jogú tagjává. Dr. Goethe, az intézmény vezetője is azt mondja, hogy az a normális, aki képes a társadalmi normáknak és törvényeknek megfelelően viselkedni. Adolfine erre nem volt képes, tehát ez alapján valóban őrült volt. A Fészekben tett sokéves látogatása volt a legérdekesebb rész a könyvben. Megismertük, milyen emberek is élnek egy ilyen helyen, rámutatva a betegségek feltételezhető okaira. Ezt a részt olvasva úgy éreztem, mintha én is a szanatórium egyik padján ültem volna, és Adolfine ott ült volna mellettem, és az előttünk elhaladó bentlakókról elmondta volna, amit tud. Egy picit az életét, egy picit azt, hogy a betegségük miben teljesedik ki. Apró tetteket, cselekedeteket mutatott be, hogy mennyire másként kezelik őket az őrültek, mekkora különbség van őrült és őrült között. Ebből született a könyvben sokszor visszaköszönő gondolat, hogy minden normális ugyanúgy normális, de minden őrült másképpen őrült. 

Freud a második világégés előtt disszidál Londonba, de húgait nem viszi magával. A könyv egésze alatt ezen gondolkodtam, hogy vajon miért nem tette meg, amikor lehetősége lett volna rá. Aztán az utolsó előtti fejezetben, a két testvér nagy velencei filozófiai eszmefuttatása alatt rájöttem az okára. Arra jutottam, hogy Freud is őrült volt a maga módján, és mellette önző és gonosz is. Amíg a húg képes volt megbocsátani édesanyjának annak halálos ágya mellett, addig Freudnak ez nem sikerült a húgára nézve.

A Freud testvérek (összesen hatan voltak, Sigmund, négy nővér, és a legkisebb fiú) közül a lányok élete is megérne egy külön történetet. A sorsok szinte egy útban érnek össze, szinte mindannyian ugyanazt a veszteséget élték át, ugyanazokat a fájdalmakat kellett elviselniük. A halál, az öngyilkosság, a gyermekek elvesztése mindannyiuk életében szerepet játszott. A miértekre ebben a könyvben nem kaptunk magyarázatot, csak szimpla sorscsapásként kaptuk meg a végkifejletből az adagunkat oldalakról oldalakra. Gyönyörű és fájdalmas családregény lehetne a történetükből.

Nagyon nagy hatással volt rám a könyv végig. A minap még vele is álmodtam. Valakinek nagyon magyaráztam az okát annak, hogy miért nem vitte magával Freud a húgait is Londonba, de az nem akarta megérteni, pedig nekem annyira egyértelmű. A szerzőn látszik, hogy ismeri Freud tanait, bár én nem ismerem őket, mégis sejtem, hogy nagy része a könyvnek az ő művein alapszik. Mindezt úgy sikerült megoldania, hogy alapvetően ez nem bizonyítható a mondatokból, mégis a sejtés ott motoszkál az emberben. Nagyon tetszettek a gondolatok, a filozófiai eszmefuttatások, a pszichológiai okfejtések. Mostanában kezdtem elmélyülni én is a témában, és ez visszaköszönt nekem a könyv lapjain. Emiatt is szívesen olvastam. A történet hordoz magában olyan gondolatokat, amikkel jó újra és újra barátkozni, és ami miatt újraolvasásra ösztönöz. Régen soroltam be könyvet a kedvenceim közé, de ez most felkerült a listára.

Goce Smilevski: Freud Húga, Libri Kiadó, 2012.

2012. november 28., szerda

2012. november 26., hétfő

Katharine the Virgin Widow

Mindig mosolyogva tekintek azokra a könyvekre, amiket még Angliából hoztam haza, ami már négy éve volt, és amiket még nem olvastam el. Azért szépen lassan eljön majd mindegyik ideje, úgy látom. Aragóniai Katalin esete is VIII. Henrikkel sorra került. Zanzásítva igazából a wikipédia tökéletesen jól összefoglalja a történteket, ha valaki kíváncsi rá.

A most következők pedig tele lesznek spoilerrel, így tényleg csak akkor olvasd, ha már ismered a sztorit, vagy nem akarod megismerni.

Aragóniai Katalin
Első ránézésre tetszett nekem a könyv, ahogy azt a korábbi bejegyzésemben is írtam. Aztán elkezdett belassulni a történet, folyamatosan arról ment a vita, hogy ki mikor kapja meg, vagy vissza a hozományt. Máskor arról ment a vita, hogy azonnal kell egy újasszony, aki majd trónörökösöket szül, és nem is csak egyet. Pótolni kell a kiesett áldozatokat, az elhullott selejtek helyett újakat kell "csinálni". Megy a taktika, az érvelés, az ellenérvelés, a hátbatámadás, a félrevezetés. Közben az udvarhölgyek azon siránkoznak, hogy nekik nem jut férj, és pártában maradnak, és vissza akarnak menni Spanyolhonba. Katalin meg kussban várja a végzetének beteljesülését, amit fogalma nincs, hogy mi lesz, de azt tudja, hogy etetnie kell a háznépet, ezért el-eladogatja a hozományából az étkészleteket, az ékszereket. Vállalja a kockázatot, hogy majd jól megszidják, amikor majd el kell számolnia vele, és nem lesz meg.

VIII. Henrik
Az egész a végére rettenetesen elnyújtott, és vontatott, és lassú volt. Rázott a hideg az udvarhölgyek hisztijétől, VII. Henrik ágyékának viszketésétől, és a folyamatos hozományi ügyektől, a spanyol trónért folytatott küzdelmektől. Katalin testvérét, Johannát legszívesebben bedugtam volna egy diliházba, a férje koporsójával együtt. Az utolsó száz oldal mintha soha nem akart volna elmúlni. Az utolsó tíz oldalig semmi nem történt, majd két oldalban kitalálta, hogy VIII. Henrik közli Katalinnal, hogy ő lesz a felesége, és összeházasodnak gyorsan, és kész. Nekem ez azért volt annyira érdekfeszítő végkifejlet, mert nem annyira ismerem a családfát, bizonyos szeleteket ismerek belőle, de teljes egészében, hogy ki kivel volt, nem tudtam. Ha tudtam volna mi lesz a vége, akkor valszeg nem is olvastam volna végig. :)

I. Johanna
Szóval összegezve a gondolatokat, szerintem az írónővel nem sikerült szoros barátságot kötnöm. Magyarra fordítva szerintem nagyon buta lehet a nyelvezete - angolul sem volt nagy kunszt, persze megnehezítette a dolgomat, hogy olyan szavakat használt, amik már a mai szóhasználatból ki-kivesznek. Előnye, hogy történelmileg helyes a témavezetése, és ezt a sok hivatkozás is mutatja a könyv végén. Arról azonban nem találtam infót, hogy Katalin testvére, Johanna valóban magával hurcolta volna Szép Fülöp (Philippe The Handsome :) holttestét egy koporsóban félőrülten...

Az érdekes részek meg majd akkor jönnek, amikor jönnek Boleyn Anna és társai (hogy mennyivel jobban szórakoztam Philippa Gregoryval...).

Jean Plaidy: Katharine the Virgin Widow.

U.i.: A képeket a Wikipédiáról csórtam.


2012. november 2., péntek

Jean Plaidy vs. Victoria Holt

Nem igazán boldogulok a Bellefleur-rel (gondolkodom, hogy abbahagyjam), és ha már úgyis itt a hosszú hétvége, és nem különösebben van mit csinálnom (már takarítottam, eltettem savanyúnak a zöld, be nem érett parikat, sütöttem fincsi csokis kiflit az uramnak), arra gondoltam olvasok egy kicsit angolul. Már eltelt négy év azóta, hogy Angliában vendégeskedtem, ahonnan beszereztem 8 darab könyvet. Szégyenszemre ebből talán hármat sikerült elolvasnom, pedig akkor nagyon is úgy terveztem, hogy rengeteget fogok olvasni angolul (haha). A választásom Jean Plaidy: Katharine, the Virgin Widow-ra esett. A Tudorok korábban is bejöttek angolul. Nagy meglepetésemre, az előszóban bukkantam egy roppant érdekes információra, amit eddig nem is tudtam. Jean Plaidy írta, aki nem más, mint Victoria Holt, vagy Philippa Carr. Én az ő könyveit eddig úgy kerültem, mint macska a forró kását. De ez most egészen jó, és most teljesen el vagyok bizonytalanodva, hogy ő akkor most jó, és érdemes vele foglalkozni? Vagy ez egy történelmi ponyva, vagy hogy is van ez?



Ti olvastatok már tőle? Mi a véleményetek? Érdemes tőle olvasni mást is? (Meg van még a The King's Secret Matter is...)

U.i.: Csak hogy dicsekedjek is, tök büszke vagyok magamra, hogy nem csorbult az angolul olvasási képességem az idő vas foga alatt. :D De ezt csak úgy mellesleg, magamnak jegyzem meg. :)

2012. november 1., csütörtök

Ördögszekér

A lehető legkisebb méretben mutatom a könyv borítóját, mert szerintem irtó csúnya... szerencsére nem a borító teszi a könyvet...

Na szóval a történet itt kezdődött: Miestasnál. Az a legnagyobb poén a dologban, hogy a könyvet már két éve a várólistámra tettem, aztán szerintem annak idején be is szereztem, hogy elolvasom. Mára teljesen elfelejtettem, miről is szólt a könyv, csak azt tudtam, hogy el kell olvasnom egyszer, és sejtettem, hogy milyen hangulata lehet. Nemrég hasonló hangulatra vágytam, és miután megtaláltam egy polcrendezés alkalmával, bele is kezdtem. Naná, hogy nem azt kaptam, amire vártam a két év távlatából, de nem is csalódtam.

Makkai Sándor híres történelmi regényeiről (ezt is Miestastól tudom :). Az Ördögszekér a Báthory-ak közül is egy testvérpár, Báthory Gábor és Anna életét mutatja be nekünk, akik korán árván maradtak, és Báthory István országbíró gyámsága alá kerültek Ecsedre (a képen látható egyik toronyba költöztek apródjaikkal együtt, de már nem emlékszem, hogy melyik oldaliba). A várat sajnos a Rákóczi szabadságharc után a németek lebontották. Itt játszódik a két testvér története, egy furcsa (testvér)szerelmi történetben. Gábort hamar katonai képzés alá vonták, Anna pedig magára maradt a várban egyedül. A természeti körülmények, hogy egy láp közepén állt a vár, nem segítette elő a társadalmi életének fejlődését. A vár háziasszonyának halála után aztán  nem volt, aki foglalkozzon Annával. Elvadult, a lápot járta, a falu népével keveredett, előkelő bája a múlté lett.  Ő lett a lápi tündér, aki mindenkit megigéz képességeivel. Egy nap egy nagy fogadás alkalmával Báthory Erzsébet (igen, ő az) is a várba érkezett, és kikupálta Annát. Megtanította hogyan hasznosítsa báját, boszorkányi képességeit hogyan kamatoztassa a férfiaknál. Élete mégis kicsúszott a lába alól, nagyon visszás és nagy visszhangot keltő életet élt. 

Báthory Gábor Erdély fejedelmeként nagyobb teret kapott a történelemben, mint testvére Anna. Ez mutatja azt is, hogy alig van róla információ, feljegyzés a történelemben. A könyvben is érezhető, mert egyre inkább a vége felé haladva nagyobb teret kapott az akkori politikai életkép, mint maga Anna. Néha kapunk róla hírt, de azt is csak elvétve, amit én nagyon sajnáltam. Az író inkább a történelmi hitelességre tette a hangsúlyt, mint a fikcióra. 

Anna története nekem azt mutatta, hogy mennyire fontos az, hogy egy gyerek mellett legyen valaki, aki a kezdetetek kezdetén megadja az irányt, rátereli a helyes útra. A helyes útra aztán bármilyen eltévelygés után vissza lehet térni, mert a kötél ott van a derekunkon, ami visszavezet. Anna mellett szinte nem is volt meg ez a felügyelet, és ebben Báthory Istvánt hibáztatom, mert nem engedte el maga mellől, amíg meg nem halt. Hozzá kell tennem persze, hogy Báthory Erzsébet mellett sem lett volna sokkal jobb helye, de akkor legalább jobban megmaradt volna a nyoma a történelemben. :)


Tetszett Makkai hiteles ábrázolása, jó volt kicsit feleleveníteni a történelem órákon tanultakat. Pláne, hogy szerettem ezt a korszakot, tele volt csupa érdekességekkel. Szóval köszönöm Miestas, hogy megosztottad velem/velünk az élményedet, és én is megismerhettem az írót. :)


Végezetül, hogy mi is az az ördögszekér. Hagyományos nevén mezei iringó.


"Kik ez írást olvassátok, gondoljatok csak arra a szép kék virágra, amely a tavaszi napfényen száz meg száz  kis csillagával büszkén kacag az égre, de ha jő az ősz, elszáradt kórója leszakad, összegombolyodik, s a szél hajtja, görgeti az utakon föl-alá, míg valami árokba nem hull. Mivel kóró korában mindig erre a sorsra jut, úgy hívják ezt a szép virágot: ördögszekere."


Makkai Sándor: Ördögszekér. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.