Budapesti tavasz

Úgy gondoltam, mindenféleképpen írnom kell pár gondolatot erről a könyvről. A maga egyszerűségével nagyon mély és komoly témákat taglal. Semmi csicsa, semmi körkörös mondat, csak egyszerű szóhasználat, egyszerű történetvezetés. Mégis egy-egy mondat olyan mély nyomot hagy, hogy még egy hónap távlatából is érzem, mit váltott ki belőlem.

A második világháború derekán Zoltán és társa megszökik a győri alakulattól, és Budapest felé veszik az irányt. A várost azonban lassan körbezárják az oroszok, és amúgy is bujkálni kell, mert a hamis eltávos levél dátuma már lejárt. Ha elkapják, akár ki is végezhetik őket. Közben már berendezték a gettót, és az oroszok is folyamatosan bombáznak. Nincs étel, nincs áram, fűtenivaló. Csak a remény marad, hogy egyszer minden jóra fordul.

Nagyon szerettem benne egy-egy jelenetet, amik akár Oscar díjat is érdemelnének. Például, amikor Zoltán lakótársa megkéri, hogy szüleinek vigyen el egy darabka lóhúst. Ő megteszi, hiszen a lánynak mindent elintézne. A szülők sírva fogadják a hírt, hogy gyermekük jól van. A kevés élelemért cserébe ők is kérnek egy szívességet. Vigyen el egy hároméves kislányt egy címre, helyezze biztonságba. Zoltán gondolkodás nélkül cselekszik. A hideg, decemberi, romos budapesti utcákon egy huszonéves szökött katona vezet kézen fogva egy hároméves kislányt. Próbál beszélgetni, próbál kérdezni, de minden egyes kérdéssel és mondattal olyanba nyúl, ami már a kislány számára nincs, vagy nem is volt. A pici lány kevéske éveivel a háta mögött szinte felnőttebb, mint maga Zoltán, szinte jobban érti a körülötte történteket, mint ő maga. Pedig Zoltán megjárta a frontot is.

Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (jelenet a filmből)
kép innen

Aztán ott van Zoltán apja, akiben kettős vívódások vannak. Egyrészt a fiai miatt, akik közül az idősebbik otthon van, betegséget színlel, hogy ne kelljen a frontra mennie, Zoltán pedig megszökött az alakulatától. Örül is, hogy fiai épségben, biztonságban vannak, másik oldalon pedig szégyenli, hogy egyik sem elég bátor ahhoz, hogy harcba álljon a hazáért. Fél a háborútól, le is költözik a pincébe a bombázások elől. Másra nincs tekintettel, mert csak a magáénak akarja azt is. Leviszi foteljét, könyveit, hogy ott is nyugalomban olvashasson, pihenhessen. Idegesíti a többi leköltözött szomszéd, akik zajonganak, pedig csak szintén az életüket mentik. Háborúban mindenki önzővé válik, ki jobban, ki kevésbé. Másik oldalon nyomja lelkét a megcsalás súlyos bűne. Bombáznak, de elmenjen-e barátnőjéhez, és hagyja-e otthon feleségét egyedül. Mégis megteszi, ott is ragad az asszonynál. Reggel hazaérve persze hazudik feleségének. Sehol nem jó, semmi nem tökéletes, nem találja a helyét. Csak arra gondol, hogy neki jó legyen. A megbánás kósza gondolatai fel-felvillannak, de ő olyan ember, aki soha nem lépi át ezt a szintet. Nekem nagyon unszimpatikus szereplő volt, de Karinthy úgy eladta őt is, hogy szabály szerint érdekelt, mi lesz vele, mi lesz a következő lépése.

Fájdalommal vegyes izgalom járt körbe, amikor a régi Budapest utcáin kószálhattam Zoltánnal. A Blaha Lujza téren a Nemzeti Színház mellett, vagy akár a Szabadság téren. Emberekkel találkoztam az utcákon, akik a külső kerületekből, akkor még önálló falvakból, Pestszentlőrincről, Pestszentimréről menekültek a város belseje felé a frontvonal elől. Sajnos részese voltam a Duna parton ma is ott sorakozó cipők szomorú emlékének. Felháborító volt azt olvasni, hogy mind az oroszok, mind a németek csak egy hadszíntérnek használták a várost. Műemlékre, emberekre tekintet nélkül csak egy cél lobogott szemük előtt. A könyvben bemutatott szereplők szemszögéből megértem, hogy miért felszabadítás volt az orosz betörés a városba.

Sokáig halogattam a könyv olvasását. Valahogy tudtam, hogy mély nyomot fog hagyni bennem. Igaz, hogy alapvetően kitaláció, mégis minden oldalon ott érződik benne maga a valóság.

A könyvből a felszabadítás 10. évfordulójára, 1955-ben film is készült. A neten is meg lehet nézni. Én biztosan meg fogom.

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. Ulpius-ház Kiadó, 2007.

Freud Húga

Sigmund Freud neve mindannyiunk számára ismert, tudjuk, hogy a pszichoanalízis atyja, hogy munkásságának eredményei ma is sok helyen használatosak. Mégis, ismerjük-e életét, családi hátterét, életének körülményeit? Szerintem nem sokan, ahogy eddig én sem.

Goce Smilevski, macedón szerző regénye akkora siker volt, hogy 2010-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is. Magyar fordítása nemrég jelent meg nálunk a Libri Kiadó gondozásában. A téma nálam önmagáért beszél, már emiatt szemet vetettem rá. A borító gyönyörűséges, és a kiadás még inkább. Keményfedeles, védőborítós, hófehér, illatozó lapokkal tele. Még könyvjelző is van benne, bár én annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy csak akkor vettem észre, amikor arra az oldalra értem, amibe be volt csiptetve a vége. 

A történet középpontjában Freud húga, Adolfine áll. Az első fejezetben azonnal életének végével találkozunk, a deportálással, valamint a gázkamrába vezető úttal. Itt egy picit megtorpanunk, mert a vég nem jöhet akkor, amikor csak éppen belekezdtünk a történetbe. A halál előtti utolsó percek a leghosszabbak, van idő visszaemlékezni a múltra, mintegy mozifilmként bemutatva, lepergeti a saját és a mi szemünk előtt az életét a könyv további részében. Kezdjük a legelső emlékektől, majd szépen sorban eljutunk oda, ahol az első fejezet végén elbúcsúztunk tőle, de most már végérvényesen.

Nem könnyű úgy felnőni, hogy tudjuk, anyánk terhére vagyunk, plána, ha ő ezt folyton hangoztatja is. Mit ér az életünk, ha az életünk legfontosabb szereplőjének, az anyánknak sem kellünk? Vajon van-e értelme egyáltalán a lét értelmét keresnünk, tovább tudunk-e lépni a legnagyobb és legfájdalmasabb csalódáson? Gyerekkori emlékeink, traumáink elkísérnek minket egész életünk alatt. Megszabadulni tőlük lehetetlenség, de megtanulhatjuk, hogyan kezeljük, amikor újra és újra a felszínre kerülnek és el akarnak hatalmasodni felettünk. Az persze nem segít ezen, ha életünk nagy részében folyamatosan megerősítenek minket abban, hogy felesleges a létezésünk. Adolfine egy ilyen traumával indul az életnek, édesanyja sokszor felteszi a költői kérdést, hogy minek kellett egyáltalán megszületnie? Egyetlen támasza a bátyja, Sigmund, aki iskola helyett tanítja, próbálja egy picit terelgetni. Elképzelhető, hogy a családi háttere segítette Sigmundot tanainak megalapozására, a kiindulópontok megfogalmazására. A könyv után én látok benne esélyt. 

Adolfine, a trauma ellenére megpróbálkozik az élettel, barátkozik, szerelemre talál, sőt még egy rövidke ideig anyává is válik. A félelem az anyja által beégetett mondat valóra válásától megakadályozza őt a boldogságban, a normális életpályára lépésben, a házasságban és a családalapításban. Persze ez az én véleményem, de ha már úgyis van benne szó pszichoanalízisről, akkor talán ezek is állhattak a dolgok mögött. A normális élet elvárásainak teljesíthetetlensége vezette őt a Fészekbe, az őrültek közé. Valójában semmi baja nem volt, egyedül a gyermekkori traumáját nem volt képes feldolgozni, ezáltal nem válhatott a társadalom teljes jogú tagjává. Dr. Goethe, az intézmény vezetője is azt mondja, hogy az a normális, aki képes a társadalmi normáknak és törvényeknek megfelelően viselkedni. Adolfine erre nem volt képes, tehát ez alapján valóban őrült volt. A Fészekben tett sokéves látogatása volt a legérdekesebb rész a könyvben. Megismertük, milyen emberek is élnek egy ilyen helyen, rámutatva a betegségek feltételezhető okaira. Ezt a részt olvasva úgy éreztem, mintha én is a szanatórium egyik padján ültem volna, és Adolfine ott ült volna mellettem, és az előttünk elhaladó bentlakókról elmondta volna, amit tud. Egy picit az életét, egy picit azt, hogy a betegségük miben teljesedik ki. Apró tetteket, cselekedeteket mutatott be, hogy mennyire másként kezelik őket az őrültek, mekkora különbség van őrült és őrült között. Ebből született a könyvben sokszor visszaköszönő gondolat, hogy minden normális ugyanúgy normális, de minden őrült másképpen őrült. 

Freud a második világégés előtt disszidál Londonba, de húgait nem viszi magával. A könyv egésze alatt ezen gondolkodtam, hogy vajon miért nem tette meg, amikor lehetősége lett volna rá. Aztán az utolsó előtti fejezetben, a két testvér nagy velencei filozófiai eszmefuttatása alatt rájöttem az okára. Arra jutottam, hogy Freud is őrült volt a maga módján, és mellette önző és gonosz is. Amíg a húg képes volt megbocsátani édesanyjának annak halálos ágya mellett, addig Freudnak ez nem sikerült a húgára nézve.

A Freud testvérek (összesen hatan voltak, Sigmund, négy nővér, és a legkisebb fiú) közül a lányok élete is megérne egy külön történetet. A sorsok szinte egy útban érnek össze, szinte mindannyian ugyanazt a veszteséget élték át, ugyanazokat a fájdalmakat kellett elviselniük. A halál, az öngyilkosság, a gyermekek elvesztése mindannyiuk életében szerepet játszott. A miértekre ebben a könyvben nem kaptunk magyarázatot, csak szimpla sorscsapásként kaptuk meg a végkifejletből az adagunkat oldalakról oldalakra. Gyönyörű és fájdalmas családregény lehetne a történetükből.

Nagyon nagy hatással volt rám a könyv végig. A minap még vele is álmodtam. Valakinek nagyon magyaráztam az okát annak, hogy miért nem vitte magával Freud a húgait is Londonba, de az nem akarta megérteni, pedig nekem annyira egyértelmű. A szerzőn látszik, hogy ismeri Freud tanait, bár én nem ismerem őket, mégis sejtem, hogy nagy része a könyvnek az ő művein alapszik. Mindezt úgy sikerült megoldania, hogy alapvetően ez nem bizonyítható a mondatokból, mégis a sejtés ott motoszkál az emberben. Nagyon tetszettek a gondolatok, a filozófiai eszmefuttatások, a pszichológiai okfejtések. Mostanában kezdtem elmélyülni én is a témában, és ez visszaköszönt nekem a könyv lapjain. Emiatt is szívesen olvastam. A történet hordoz magában olyan gondolatokat, amikkel jó újra és újra barátkozni, és ami miatt újraolvasásra ösztönöz. Régen soroltam be könyvet a kedvenceim közé, de ez most felkerült a listára.

Goce Smilevski: Freud Húga, Libri Kiadó, 2012.

Sarah kulcsa

A holokausztról szóló történetek az egyik kedvenc témám, akár valóság, akár fikció. Ezért is nyerte el az érdeklődésem de Rosnay regénye is. Az Arany Pöttyös könyvekkel pedig eddig nem nyúltam mellé.

Julia Párizsban élő amerikai, aki hozzáment a francia nők álmához, egy magas, jóképű, tökéletes testű és modorú franciához. Julia újságíróként dolgozik egy amerikaiaknak szóló magazinnál. Jelenlegi témája az 1942-es Vel d'Hiv-i razzia eseménye, melynek hatvanadik évfordulójára készül megemlékezés. A francia rendőrség több ezer zsidót, férfiakat, nőket és gyerekeket terelt össze a Téli Kerékpárstadionba, hogy onnan Párizs környéki munkatáborokba, majd Auschwitzba deportálják őket. Így történt ez Sarah családjával is, aki a francia rendőrség megjelenésekor öccsét, Michelt a falban rejtőző szekrénybe zárta, és megígérte neki, hogy visszamegy érte. Julia belebonyolódik a kislány életébe, miközben nem is sejti, hogy férje családja milyen titkokat rejt.

Az elején két szálon fut a történet, Julia és Sarah világában időzünk felváltva, fejezetről fejezetre. Az események előrehaladtával egyre jobban egymásba bonyolódnak a szálak, a múlt fejezetei kiegészítik a jelen kutatásait. Mindeközben belelátunk egy modern nő házaséletébe, annak minden boldogságába és vívódásába.

A holokauszt mindegy melyik országban történt, mindenhol borzalmas. A valóság nyomasztó és felkavaró, főleg, ha olyanok is érintettek a dologban, akiktől alapból távol állt a dolog, de egy megfelelési kényszer hatására cselekednek úgy, hogy azt a mai napig nem szívesen emlegetik, mert tudják hogy bűnösök. A másik oldalon sokszor foglalkoztatott a dolog, hogyan tudtak élni a túlélők, meddig voltak képesek elviselni azt, ami történt velük. Egyáltalán lehet-e élni ekkora teherrel, és volt-e egyáltalán élet még ezekben az emberekben? És azokról miért nem esik szó, akik mindezt végrehajtották? Ők miért vannak csöndben, utána miért nem vállalták fel azt, amit tettek? Persze, akkor már nem volt "menő". Engem viszont érdekelnek a miértek.

A Sarah kulcsa ennek támaszt emléket, hogy tudjuk, hatvan évvel a történtek után is van befolyása az emberek életére a borzalmaknak. Még akkor is, ha közvetlenül nem vagyunk érintettek az ügyben. Mégis azt mondom, hogy de Rosnay túl eladhatóvá akarta írni ezt a történetet, a második felében a könyvnek szinte nem szólt másról, csak arról, hogy Julia megnyugvást találjon. Önző érdekek fűzték már a nyomozáshoz, ami során kliséket alkalmazva jutunk el a megnyugváshoz. Néha nem éreztem a két témát egymáshoz illőnek, Sarah sorsa már csak másodlagossá vált Julia elsődleges célja mellett.

Azért mindenképpen megérte elolvasni a történetet, hogy a történelem ezen francia fekete foltjáról tudomást szerezzek. Az írónő ehhez jó témát, jó háttértörténetet talált, csak egy kicsit túlírta az én ízlésemhez képest. A stílus gördülékeny, könnyen olvasható, ami egy ilyen súlyos témánál kiemelten fontos szerintem.

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Trilógia

Agota Kristof alig két hónapja halt meg. Magyarországon született, Kőszegen lakott sokáig, majd '56-ban férjével együtt elhagyta az országot, Svájcba költözött. Először verseket írt, majd megszületett A nagy füzet című kisregénye, utána A bizonyíték, és végül A harmadik hazugság. Önállóan is alkothatnak egészet, de egészben aztán még inkább.

Adva van egy ikerpár, Lucas és Claus, akik a háború elől vidékre, egy határ melletti kis városba érkeznek nagyanyjukhoz. Komoly elhatározással trenírozzák magukat, készülnek az éhségre, az erőszakra, a túlélésre. Életük rövid, pörgős megnyilvánulás, a tőmondatok szinte daráltatják a szöveget, és máris az első rész végére érünk.

A történet maga nem jelentős, az jelentős, ahogy Agota Kristof azt elénk tárja. Végig tudható, hogy nem az a valóság, amit a sorok mutatnak. A sok apró mondat mögött ott rejtőzik az a tengernyi érzelem, ami ki nem mondható. Úgysem lenne rá szó. És nem is biztos, hogy az a valós, ami leírható. Egyáltalán érezhetjük-e mi ugyanazt, amit más leír? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő ugyanúgy éli meg, mint ahogy mi?

Az írónő a második kötet végéig elhitette velem, hogy tudom, miről van szó, értem, mit akar. Aztán a harmadik kötet, aminek a címe is nagyban súgja nekünk, hogy itt valami nem fog stimmelni, mindent összezavar. Úgy tudtam elképzelni, hogy Agota rakott elém egy nagy halom kirakóst, hogy rakjam össze. Én elkezdem rakosgatni, majd kialakul egy kép, de akkor észreveszem, hogy a tiszta kép mellett maradt egy másik halom kirakós. Szétszedem, ami összeállt, és újra elkezdem kirakni, egy teljesen más kép végeredménnyel. Hiába, mert ugyanúgy ott maradt egy kisebb halom. Akárhogy rakosgatom, akárhányszor szétszedem és összerakom, folyton ott lóg a levegőben egy-egy darab, ami sehogyan sem illik abba a képbe. És pont ettől zseniális. Ilyenkor van az, hogy szívesen leülnék az íróval beszélgetni, hogy mi járt a fejében? Mit akart ezzel kifejezni? Egyáltalán véletlen ez, vagy direkt írta így?

Sok blogban olvastam, hogy a ki nem mondott szavak regénye. Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de azt végig éreztem olvasás közben, hogy semmi konkrétum nem hangzott el a könyvben. Mintha kórosan figyelt volna arra az írónő, hogy úgy számoljon be a történetről, hogy még véletlenül se lehessen asszociálni belőle a korra, a helyre, a szereplőkre. Persze nyilvánvaló a kor, nyilvánvaló, hogy kik voltak, akiket a városon át hajtottak a katonák valahova, de mégsincs leírva. Anélkül is tudja mindenki.

A könyv olvasása közben nem éreztem azt a nagy bummot, de így két hét távlatából összeszedve a gondolataimat rájöttem, hogy ez a könyv magában zseniális, ilyennel eddig nem igen találkoztam. Miután megszoktam, és elfogadtam milyenségét, már tudom, hogy ez egy egészen különleges alkotás.

Agota Kristof: Trilógia. Palatinus, 2006.