Anne válaszúton

Mikor vesszük észre, hogy fel kell nőnünk?

Felnőttnek érzed magad? 

Gondolkodj el egy picit, ha igennel válaszoltál, hogy mi volt az a pont, amikor úgy érezted, na most felnőttél. Emlékszel erre egyáltalán? Meghatározó élmény volt, vagy csak úgy megesett veled? 

És az foglalkoztatott-e, hogy a környezetedben élő hasonló korosztály már elérte-e ezt a pillanatot? Ha olyan felnőttes dolgokat csinálnak, amit általában a felnőttek szoktak csinálni, legalábbis kisgyerekként úgy láttad, hogy ilyen dolgokat csak a felnőttek csinálnak, akkor már felnőttek számítanak? És akik ilyen dolgokat tesznek, már felnőttnek érzik magukat? És mi van akkor, ha te már felnőttes dolgokat csinálsz, de még nem érzed magad felnőttnek? 

Egyáltalán akarunk mi felnőtté válni?

Anne Shirley is ilyen kérdéseken gondolkodott néha szerintem. Egyetemre jár, tanul az ösztöndíjért, próbálgatja zsurnaliszta képességeit, közben meg többedmagával fenntart egy háztartást, és még fejében át is esik pár lánykérésen. Így zajlik Anne élete, miközben tudja, hogy mi kellene, hogy történjen vele: lánykérés, esküvő, munka, családalapítás. A puszta realitásokat azonban csak nem gondolhatjuk, hogy Anne olyan egyszerűen, semmi ciricáré nélkül fogja véghezvinni?! Határozott elképzelései vannak arról, hogyan kell éreznie, amikor megkérik a kezét. És ő aztán nagyon tudja, mert rengeteg romantikus kalandos regényt olvasott, és rengetegszer elképzelte már magában, hogyan is kell lezajlania ennek a nem mindennapi esetnek. De sajnos csalódnia kell. Az a világ, amit magában felépített, korántsem hasonlít a valóság nemes egyszerűségére. De persze ezt nem hajlandó elfogadni, és továbbra is kitart elképzelt érzelmei mellett. A környezete persze egyenesen úton halad az egyszerűen megfogalmazott élet útján - na jó, azért a sors néha cirkalmasan megfűszerezi azt -, miközben Anne továbbra is az álmok világában szeretne élni. A kettő viszont együtt nem lehetséges. A sors pedig itt szól bele az élet körforgásába, és hozza el azt a pillanatot, amikor az álom és a valóság hálója kibogózhatatlanul összegabalyodik. 

És ez volt az a pont, amikor végérvényesen megszerettem Anne Shirleyt...

Az a bajom néha Montgomery könyvével, hogy annyira összecsapja a dolgokat. Rengeteg kis morzsát gyúrhatna össze szép kerek fejezetekké. Amíg az előző könyvben volt pár fejezet, amit untam, addig itt volt pár olyan szelet, amit szívesen olvastam volna még oldalakon keresztül. Seperc alatt végigszaladt a könyv négy év távlatán, és annyi érdekes dolog történhetett volna még vele. Imádtam Petty házában időzni a három lusta macska társaságában, és a fiatal hölgyekkel cseverészve. Nem is beszélve a péntek esti összejövetelekről, amik rém szórakoztatóak lehettek. Amikor először megpillantották a kis házat, tudtam, hogy ez csakis egy olyan kis lak lehet, amire én is ácsingóztam volna a lányok helyében. Az pedig, hogy elérhetővé tette nekik az írónő, igazán felemelő volt.

Tetszik, hogy az írónő nem ad úgy oda mindent Anne-nek, hanem apró pofonok árán engedi neki elérni a céljait. Anne pedig sziklaszilárdan - csak akkor sír, ha mások nem látják - állja a próbát, és stabilan állva a lábán halad előre. Én szorítok neki nagyon. :)

L.M. Montgomery: Anne válaszúton. Könyvmolyképző Kiadó, 2006.