2011. október 14., péntek

Pacsirta


Túl vagyok az első hangoskönyvemen. Először azzal kezdem, h miért jó ez. Jó, mert munka után hazafelé tartva kizökkent, segít a lelki elcsendesedés útjára lépni, ha el nem is jutok odáig. Nem kell az időt magammal tölteni, hanem el tudok menekülni a saját világomból hallgatva azt. És nem beszélve arról, hogy csökken a várólistám. :) Aztán hallgatás közben sokkal könnyebb volt vizualizálnom a hallottakat, mint olvasás közben.

Hátránya, hogy komoly odafigyelést igényel. Ha egy pillanatra elgondolkodok, hogy otthon mit kell csinálni, máris elvesztettem a fonalat. Olvasás közben ilyenkor megáll a szemed, és ha vége a gondolatnak, ott folytathatod, ahol abbahagytad. Vezetés közben meg aztán rengeteg ilyen pillanat van. Nem beszélve arról, hogy ha felhúznak, akkor egész úton hazafelé azon jár az agyam, hogy milyen k.cs.g volt az az autós. Csak úgy leülni és hallgatni képtelen lennék, mert nem tudok egy helyben ülni és nem csinálni vmit a kezemmel. Ha meg csinálok, akkor nem tudok teljes mértékben odafigyelni a hallottakra.

Összességében úgy vettem észre, hogy voltak kihagyások, de a könyv egészében megtaláltam a mondanivalót, az értelmet. Nem tudtam úgy átadni magam a magvas gondolatoknak néha, mintha olvastam volna. Olyankor meg lehet állni, újra elolvasni, ízlelgetni az értelmét. Ámulni-bámulni, hogy mily' gyönyörű. Mert Kosztolányi is alkotott ám olyan dolgokat, amitől remegett a gyomromban a pillangó, olyan nagyon szép dolgokat. Én nem is tudtam, hogy ő ilyen ügyes volt, és ilyen jól bánt a tollal. A verseket nem szerettem, így az nekem nem volt mérvadó.

Szóval a Pacsirta. Vajkay-ék nagylánya elutazik a pusztába üdülni. A szülők egyedül maradnak otthon Sárszegen, és mindent a szokásostól eltérően cselekednek. Ebből születik meg a család tragédiája.

Hiába Pacsirta a névadója a könyvnek, vele csak nagyon ritkán találkozunk a könyvben. Inkább a hiánya a jelentős, ami szüli a szülei gondolatait. Felmerült bennem, a kérdés, hogy vajon a szülők miatt lett ilyen Pacsirta, és hogy Pacsirta miatt lettek-e ilyenek a szülei? Pacsirta csúnya, 35 éves és minden valószínűséggel nemsokára a vénlányok között üdvözölhetjük. Nem szereti a vendéglői szagokat, nem szereti a színházi szagokat. Ezért nem is jár társaságba, mert rosszul érzi magát. Mivel rosszul érzi magát társaságban, ezért a szülők nem erőltetik, és ők sem járnak. Egészen az elutazás hetéig. Nincs aki főzzön rájuk, ezért vendéglőbe járnak. Találkoznak régi ismerősökkel, Ákos, az apa a Párducokkal, színházi belépőt kapnak, és az ispán is meghívja Ákost ebédelni. Nem beszélve a Párducok görbe estéjéről, ami kihozza az apából azt, amit már 35 éve akar megfogalmazni.

A hét elején még nem tudják, mihez fognak kezdeni Pacsirta nélkül. Aztán ahogy az ismeretségek újra élednek, bátortalanul ugyan, de végre kibontakoznak az öregek. Jól érzik magukat, és vágynak is rá a továbbiakban, de a lányuk nem szereti ezt, nem szereti azt. Így, hazatértét megváltásnak érzik, hiszen nem kell jól érezniük magukat tovább, mert Pacsirta úgy sem menne velük sehova. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Gyávának tartom őket.

Pacsirta sorsa meg van pecsételve, ezáltal a szüleié is. Mi lenne akkor, ha nem lenne Pacsirta, vagy ha másmilyen lenne? Sárszeg máshogy állna hozzájuk, akkor más lenne a tragédiájuk.

Kellemes meglepetés volt ez a Kosztolányi, szívesen kezembe veszek majd tőle mást is. Nyilván más élményt nyújtott volna, ha könyvben olvasom, és egyszer el is szeretném olvasni, mert az biztosan ütős élmény lesz.

Koszolányi Dezső: Pacsirta

2011. október 8., szombat

Highgate


Az időutazó felesége után volt bennem egy olyan szikra, hogy Niffeneggert, köszönöm szépen, többet nem. Annak ellenére, hogy csodáltam a képességet (és valószínűleg türelmet), amivel azt a bonyolult történetet megírta úgy, hogy még az utolsó elvarratlan szálat is képes volt a leges-legutolsó pillanatban visszafűzni, volt bennem egy apró dolog, amiről tudod, hogy zavar, de nem tudod megmondani az okát, hogy miért. Mintha a képzeletbeli mérlegnek nem a két karjára ült volna a történet, hanem a mérleg tetejére, és onnan röhögne rám. Na most Niffenegger ezen regénye is szépen felkapaszkodott, vagy felrepült a varjakkal, nem tudom, de mindenesetre onnan röhögnek rám, hogy nem tudom eldönteni, tetszett, vagy sem. Mert vannak vele bajaim, de voltak jó pillanatok is.

Valentina és Julia egy szép napon megöröklik nagynénjük, Elspeth lakását Londonban azzal a kikötéssel, ha odaköltöznek egy évre, és szüleik nem teszik be a lábukat oda. Át is repülik az óceánt és belevágnak a nagy európai életbe.

Először is, ha manapság játszódik: mutasson nekem valaki egy olyan ikerpárt, aki 21 évesen is ugyanúgy öltözködnek, mintha tinédzserek lennének, és nem a neten lógnak, vagy a haverjaikkal. Nincs ikertestvérem, de ez a fajta ragaszkodás egymáshoz nekem már túl soknak tűnt, pláne ennyi idősen. Másrészt érdekes volt olvasni az ikerpár viszontagságait, hogy náluk is van domináns egyén. Julia annyira képes befolyásolni húgát, hogy az képtelen tőle megszabadulni. Mintha képtelen lenne önálló döntéseket hozni, önállóan boldolgulni. Vagy csak Julia hiteti ezt el vele? Vagy maga Julia fél az egyedülléttől, attól, hogy ha nem irányíthat valakit, nem is tudna boldogulni.

A történet nem nagy kunszt, ilyet én is kitalálok, sőt már jóval előttem mások is kitalálták. Egész végig arra próbál rájönni az ikerpár, hogy anyjuk és nagynénjük (mert ők is ikrek ugye) miért szakadtak el egymástól, mi az a nagy titok? Aztán amikor jön a nagy leleplezés, akkor várjuk a dobpergést, majd jön a titok, mindenki ledöbben, mint a filmekben, hogy ez a titok? A dobpergés megy tovább, majd valaki rászól a dobosra, hogy hagyja már abba, aztán mindenki szétszéled. Ráadásul szerintem nem volt tisztán leírva, hogy mégis hogyan bonyolódtak a szálak. Megmondom őszintén, én jól belegabalyodtam a már kigabalyított cérnába. Kellett egy kis idő, míg kiszabadultam.

Meg ez az egész szellemesdi dolog olyan elvont volt. Meséltem az uramnak, hogy mi történt a kiscicával, hát ő is betegnek tartotta az egészet. Már egy előző posztban leírtam, hogy én akkor érzem jól magam egy könyvben, ha bele tudom élni magam, el tudom hinni az egészet. De ez annyira bugyuta dolog volt, hogy már nem is vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam elhinni. Nem tetszett egyáltalán.

Voltak részek, amik elnagyoltak voltak, nem vette a fáradtságot az írónő, hogy jobban beleáshassuk magunkat, csak átrohantunk egy-egy részleten, mintha nem is lett volna fontos. Akkor meg minek írta bele?

A szereplők is hagynak nekem kivetnivalót maguk után. Volt közöttük piszok gonosz és önző, de szerencsére, ahogy a mesékben is, minden piszok gonosz és önző ember elnyerte méltó büntetését a végére. Úgy kell nekik. Nem igazán értettem, hogy Martin és Marijke milyen fontos szerepet játszik a történetben. Mivel Valentina Roberthez húzott, biztos kellett valaki, akihez Julia is elmehet játszani, mert valamit kellett kezdeni a szabadidejével, míg a másik kettő elvolt. Maga valójában érdekes volt Martin kényszerbetegsége (az elején folyton Monk jutott róla eszembe), de akkor sem értettem a lényegüket.

Szóval ott egyensúlyozik a könyv, hogy a serpenyő melyik oldalába ugorjon, de még egyelőre nem fog ugrani. Az időre hagyom, hogy elfáradjon és önmagától essen bele a jóba vagy a rosszba. Addig is azt köszönöm a könyvnek, hogy felhívta a figyelmem egy olyan csodálatos helyre, mint a Highgate temető, és tuti biztos, hogy ha legközelebb Londonban járok, akkor a mókusetetést követően oda fogok ellátogatni.

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei. Athenaeum Kiadó, 2010.