2012. június 28., csütörtök

Sovay


Celia Rees a Bűbájos Mary írója, ami annak idején egészen lenyűgözött, sőt annak folytatása, a Farkasszemért egyenesen odavoltam. Akkor szereztem be a Sovayt is, de csak az idei nyaralás késztetett arra, hogy elolvassam. Amit aztán nem tettem meg ott, mert kölcsönkérték tőlem (napolajosan, tengervízzel áztatottan kaptam vissza, mert miért is ne...)

Aztán arra jutottam, hogy azért elolvasnám én is. Egy roppant egyszerű kalandregénnyel találkozhattam a nagy francia forradalom idejéből. Az egyszerű írásmód, ami az írónőt jellemzi már az első oldalakon szembetűnő volt, talán még zavart is egy kicsit. Aztán ezen részben sikerült is túltennem magam. A főszereplőnk Sovay, aki egy London melletti kis udvartartásban él, édesanyját hamar elvesztette, és édesapja, valamint bátyja nevelte fel. Persze megjelennek rajta a fiús vonások ebből adódóan, amit azért a kor nem néz jó szemmel. Főleg, miután még Rekettye kapitánynak öltözve megleckézteti kérőjét, és kirabolja a postakocsit, amin érkezik. Persze a haramiaságból származó bevételt csak jóra fordítja, kicsit úgy viselkedve, mint Robin Hood. Aztán hamar kiderül, hogy apja, valamint bátyja kicsit nagyon belekeveredett a francia forradalom körüli kavalkádba. Ráadásul arra az oldalra álltak, akik a forradalmat támogatják. Ez persze a monarchikus Nagy-Britanniában annyira nem jó pont. Bejön a képbe egy gonosz összeesküvő is, Dysart, aki meg mindenki oldalán áll, és egymásnak akarja ugrasztani a királypártiakat és a forradalmiakat. Sovay és "barátai" pedig erre rájönnek, és csúnyán belekeverednek mindenféle kalamajkába.

Nem tudom, hogy történelmileg mennyire állja meg a helyét egy-egy mozzanat a könyvben, szerintem a francia forradalomról szóló tételt ne ebből tanuljátok meg. A történet kliséktől hemzseg, rengeteg helyen megírták már, más-más formában, apró változtatásokkal. Kalandregény, szórakoztató, kicsit ifjúságivá áthajló történet.

Sovay a maga nemében szimpatikus volt, de nehezen tudom elhinni ezt a fajta viselkedést abban az időszakban. Nem találtam korhűnek ezt a szabadosságot, bátorságot egy 17 éves lánytól, még akkor sem, ha vidéken nőtt fel, női társaság híján. De adott egy kis fűszert az egésznek a jelleme. Persze azért eladósorban levő hölgyről van szó, aki gyönyörű, most bontakozik ki nőiessége, és amerre jár, csak hódolókra bukkan. Rejtetten, kalandos útján, még a Guillotine árnyékában is a szerelmet keresi. Na nehogy azt higgyük, hogy romantikus regényről van szó, mert egyáltalán nem, de azért a női főhős csak elnyeri jutalmát a könyv végére.

Én most pont ennyit vártam a könyvtől, amit kaptam, se többet, se kevesebbet. Szeretem ezeket a kalandregényeket, még akkor is, ha tudom, mi fog történni az adott szitu megoldásaként, de rettenetes nagy segítség egy hosszú nap után ellazulni, vagy éppen a nyaralás alatt kikapcsolódni. :) Ennek tudatában kezdj bele. ;)

Celia Rees: Sovay. Orlando Stúdió Kft, 2010.

2012. június 21., csütörtök

A borostyán hárfa


Nincs jobb annál, mint egy történet következő epizódját ott olvasni, ahol a korábbinak egy szeletkéje játszódott. Mert ezt történt most velem kedves olvasóim, a fenséges Abbázia tengerpartjáról utaztam vissza a könyv lapjain a téli Ókanizsára. Csak aztán jövőre nehogy az apró bácskai falu legyen a nyaralásom úticélja. :)

Na szóval megérkezett végre a várva várt Dávid Veron sorozat legújabb kötete, A borostyán hárfa, melyben Ókanizsára térünk vissza, méghozzá nem kisebb aprópóból, mint Veron legjobb barátnőjének, Annusnak az esküvőjére. Veron két év után tér vissza szülővárosába, már olyan nagyvárosi jegyeket is magán hordva, mint az a gyönyörű kék kalap, vagy a divatos szoknya. Persze nem állja meg, hogy a vonaton ne fülelje le Sir Sherlock Holmes módjára az ő kupéjába ülő felettébb furcsa kinézetű urat, akiről mint később kiderült, rossz diagnózist állított fel a mi zsurnaliszta (imádom ezt a kifejezést) palántánk, és csak egy Ókanizsára utazó kereskedő, aki filmekkel házal. De nem lenne krimi, ha nem történne meg az a bizonyos haláleset, ami talán nem is az első? Veron pedig azon kapja magát, hogy az első számú gyanúsított lesz az ügyben. Ennek ellenére sem adja fel a nyomozást, pláne, hogy nem csak ő, de más ártatlanok is érintettek lesznek az ügyben.

Ókanizsa álmos városkájában annyira nem történik semmi, hogy a két évvel ezelőtti haláleseteket a mai napig felemlegetik. Itt senki nem bújhat el, azonnal le van csekkolva a vasútállomáson, és a város pletykaéhes asszonyai mindenkiről lerántják a homály elfedésére szolgáló leplet. Titok nem maradhat leplezetlenül. Az új lakókról mindent megtudni készek, minden apró részletre odafigyelnek, ami majd az ügy felgöngyölítésében is sokat fog segíteni. Néha jól jön a mindent kihallgató, mindenre kíváncsi polgárok szemfülessége.

Veront Budapest kezdi megváltoztatni, komolyodni látszik. Míg az első részben csapongott ide-oda, ment a feje után, azonnal reagált, a második részben pedig kicsit elveszett volt a nagyvárosban, addig mostanra tapasztalatokkal a hóna alatt higgadtan képes az információkat összegyűjteni, és a megfelelő embereket megtalálni a segítségre. Na persze, ha a pálfordulat teljesen bekövetkezett volna, akkor nem született volna meg a karakter. Mert néha, ha az érzelmei vezetik, még mindig képes az önfejűségre, és olyan jelenetekbe keveredik, amitől aztán persze fülig vörösödik. Kiderül az is, hogy azt a Remete Pistát csak nem képes kiverni a fejéből ez a lány, és a szívdobogás és arcpír legfőbb kiváltója is ő lesz.

Szerettem a történelmi kitekintéseket, hogy belehelyezte a világtörténelembe ezt az apró falatkát, és tudtuk, éppen hol járunk. Ez nekem nagyon fontos, utálom, ha találgatnom kell, mikor játszódik a történet. A könyv stílusa továbbra is a gyengém, imádom a szófordulatokat, amik néha igazán viccesre sikeredtek. Plusz még az is, hogy hiába a harmadik részről van szó, egyáltalán nem érezhető a sorozatokon észrevehető ellaposodás, a nyomás alatt készülés során megjelenő klisék sem jelennek meg. Ettől lesz jó és élvezhető ez a sorozat. Ami jó hír, hogy Baráth Kata nem áll le, és már fejben megszületett a következő epizód történetének vázlata, így a jövő évi Könyvhéten talán újra találkozhatunk Veronnal. Amit persze nagyon remélek. :)

Baráth Katalin: A borostyán hárfa. Agave, 2012.

2012. június 11., hétfő

Elvarázsoltan élni


Tudjátok, van az úgy, hogy megjelenik egy könyv, és első ránézésre van benne valami. De aztán lebeszélitek magatokat róla, mert azt hiszitek, nem lesz olyan jó. De lépten-nyomon szembe találkoztok vele az utcán, a neten, vagy a Zenka blogjában, és csak nem bírtok magatokkal, és megszerzitek. Először csak kívülről barátkoztok vele. Nagyobb, mint gondoltátok (nem is fért bele a könyvtartómba), és vastag is, és fekete a széle, ráadásul egy piros könyvjelző kandikál kifelé. A borító persze gyönyörű, és emlékezetes (a könyvhétre vittem magammal kölcsönbe a könyvet, és amíg nálam volt a kezembe, egy kiscsaj felsikoltott, amikor meglátta... - csak hogy mennyire felismerhető a könyv messziről). Meggusztálva külső adottságait, először ütöd fel a könyv fedelét, szépen, lassan, mert egy új könyv csak egyszer nyikorog, és azt elmulasztani vétek. A könyv eljátszotta rövid nyitányát, és nincs más hátra, mint elkezdeni olvasni.

Képzelj el egy olyan világot, amit elképzelni sem tudsz. Mindez egy cirkusz, ahol minden fekete-fehér, és ahol tapintani lehet a varázslatot. Csak mi tudjuk, hogy valódi varázslatról van szó, mert mi bennfentesek lehetünk, és beavatnak minket. Együtt kuncoghatunk az előadókon, hogy már megint milyen jól megtévesztették a látogatókat, akikkel azt kell elhitetni, hogy amit látnak, az csak szemfényvesztés, és nem maga a valóság. Ebben Celia és Marco siet a segítségünkre. Két gyerek, akik annyit tudnak, hogy varázslat útján kell egymással párbajozniuk, de nem ismerik egymást, nem ismerik a helyszínt. Persze idővel rátalálnak a másikra, az is kiderül, hogy a helyszín nem más, mint maga a cirkusz. És sajnos arra is rá kell jönniük, hogy a párbajnak egy kimenetele lehet, az, hogy egyikük meghal. A fiatalok persze szerelembe esnek, és egymásnak örömet okozva állják a párbaj pillanatait, közben azon mesterkednek, hogyan is úszhatnák meg azt a bizonyos végkifejletet.

Imádok elvarázsolva lenni, és ezt Erin nagyon könnyen elhitette velem. Tudtam, hogy el vagyok varázsolva, de mégis néha úgy éreztem magam, mint egy átlagos néző, aki csak szemfényvesztésnek hisz mindent. Minden egyes cirkuszi sátor magában hordozott valami csodát, valami újat, amit a gyönyörű írásmóddal egyszerűen el tudtam képzelni. Az egészben volt egyfajta titokzatosság, amivel - és most lehet, hogy nem értetek egyet, meg nem is akarok párhuzamot vonni, mert semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz - szóval amivel Murakaminál találkoztam. Az az érzés, amikor rengeteg bennünk a miért, és a kétely, és néha szerintem az íróban is, de mégis olyan magabiztosan fogja a kezünket, hogy tudjuk, ez így igaz, ahogyan van, és határozottan kövessem őt, mert úgyis elérünk a végére, annak ellenére is, hogy részletekbe menően ismernénk minden ok-okozatot. Murakaminál persze ez néha még kérdéses, és az Éjszakai cirkusz esetében is maradtak bennem kivitelezési kérdések. Mert itt nem a miért és a hogyan a lényeg, hanem az, hogy olvassuk, és higgyük el úgy, ahogy az le van írva. Ezt persze lehetne kidolgozatlanságnak is mondani, de nem ebben az esetben, higgyétek el. :)

A szereplők között kibontakozó szerelem is annyira finom. Nincs túlcsicsázva, nincs túlbonyolítva, nem rí az egyik oldalakon keresztül a másikért, meg a másik sem az egyikért. És ki ne akarná, hogy felforrósodjon a levegő és ezüstös szikrák szálljanak a levegőben, amikor a párja megérinti.

A történet felépítése is varázslatos. Figyelnünk kell az időpontokra, mert változnak az idősíkok, néha itt, néha ott vagyunk ugyanazokkal a szereplőkkel. Két fő szálat lehet megkülönböztetni, és a két szál folyamatosan közelít egymáshoz, míg a végére egymásba nem forrnak, és egymás mellett haladnak tovább.

Szóval a cirkusz él, és élni fog. Mindegy ki tartja életben, mindegy kik játszanak benne, önállóan tud szereplővé válni. Ahogy Zenka mondta, és erre csak akkor jöttem rá, amikor olvastam, hogy itt a főszereplő egyedülálló, és nem megszokott, és nem személy, de mégis élőlény. Nem más, mint ... A cirkusz. Ezzel a "húzással" egy roppant egyedi könyvet volt szerencsém olvasni, és én nagyon szeretem az egyedi olvasmányokat. :)

Erin Morgentstern: Éjszakai cirkusz. Libri Könyvkiadó, 2012.

2012. június 2., szombat

Rövid összefoglaló az elmúlt hónapokról


Az utóbbi időben volt pár olyan kötet, amiről nem született bejegyzés időhiány miatt, de ma keresztanya lettem, és rájöttem, hogy a teraszon ülve, hosszabbítóval rásegítve, élvezve a madárcsicsergést, és röhögni a macskán, ahogy nekifutásból próbálja negyedóránként levadászni a galambot a fűzfáról - persze már a galamb is röhög rajta -, ugyanúgy lehet bejegyzést írni, mint benn a sötét szobában. Így hála ennek a felfedezésnek, most négy jó könyvről kaptok egy kis ízelítőt. Az első kettő ráadásul Várolistacsökkentős volt.

Az első könyv Vaszary Gábortól Az ördög nem alszik. Ezt egyszer a tévében kaptam el színpadi darabban, de akkor is csak a végét, így sok újdonsággal nem szolgált nekem a könyv, de mégis, Vaszary könnyedségét azért szeretem, mert nem kell hozzá sok agy, de mivel régi, mégis úgy érzem, hogy igényes irodalmat olvasok. Ami persze vicc, de azért mégis jó érzés. :) A sztori is nagyon egyszerűcske volt: adva van egy angol öregúr, aki a komornyikjával éldegél egymagában omladozó kastélyában. Egyszer megunja ezt az unalmat, és kitalál valami nagyon vicceset, és beindulnak a bonyodalmak. Mivel az elejétől kezdve tudjuk miről van szó, nem az a lényeg, hogy a végén kiderül a turpisság, hanem az, ahogyan az "áldozatok" eljutnak a megoldásig. Bénáznak, még jobban megkavarják a szálakat, mi közben hasunkat fogjuk a szórakozástól, és jól érezzük magunkat a könyv oldalain keresztül. Könnyed nyári olvasmány, hogy stílusos legyek, akár a tóparton is.

A következő beszámoló Anne Shirley krónikájának második állomásáról fog szólni.
Anne ugyanis kilép az iskolapadból, és tanítani kezd. Teljesen más elvárásoknak kell megfelelnie, hirtelen fel kell nőnie. Persze a felnőtté válás nem történhet egyik pillanatról a másikra, így a jól megszokott bakik még-még felbukkannak. Még most is eszembe jut a sztori, amikor a szomszéd tehenét adta el, mert azt hitte a sajátja, aki újra beszökött a szomszéd veteményesébe. :) Megismeri a felelősség fogalmát, hogy tanító lévén másokra is kell ügyelnie, és megismeri a konokságot, ráadásul még a nép haragját is. Az első kötetnél azt mondtam, ez nekem túl kislányos. Itt már azt mondtam, hogy alakul, de még nem az igazi. Előfordultak fejezetek, amiket untam, mert nem igazán érdekelt, de máskor teljesen odavoltam a gyönyörűségtől. A leginkább ebben LMM stílusa, teremtett világa segített, főleg az a jácint, vagy nárciszmező, na meg az eldugott kis ház az erdőn túl, ami olyan tipikusan mézeskalács házikó. :) Folytatom tovább Anne történetét, na persze, ha Pöfivonat most nem felejti el nekem elhozni a Könyvhétre. ;)

A nagy Hoggarty gyémánt viszont megérdemelt volna egy teljes bejegyzést. A Könyvfesztiválra utazva olvastam el ezt a rövid történetet, és annyira igaz még ma is a mondanivalója, hogy csak pislogtam utána. A főhösünk (már nem emlékszem a nevére, és lusta vagyok felmenni az emeletre a könyvért:), szóval a főhösünk egy banki alkalmazott, mondhatni egy senki. Van neki egy gazdag nagynénje, aki pénz helyett inkább a családi örökséget, a nagy Hoggarty gyémántot ajándékozza neki, és rá is parancsol, hogy hordja azt. Mit tesz a látszat az emberrel? Máris felfigyelnek rá, és hirtelen olyan körökben lesz járatos, ahová eddig még álmában sem merte betenni a lábát. Persze tetszik neki is a játék, hogy lassan az iroda első számú embere lesz, és a bank igazgatójához járhat vacsorára, és a legfelsőbb körök páholyából nézheti a legújabb színházi előadásokat, vagy éppen egy fényes bálon vehet részt. A nők persze omlanak a lábai előtt. De főhősünk gyors magasra jutása biztos háttér nélkül nem állhat sokáig stabilan, és gyors bukás lesz a vége. Ami nekem erről a könyvről eszembe jutott, az az, hogy mennyire a látszatnak élünk, mennyire ügyelünk arra, hogy a szomszéd mit gondol rólunk, mások mit beszélnek rólunk. Mert állhat egy gyönyörű autó a ház előtt, ha minden más romokban hever. (És tisztelet a kivételnek, mert azok ilyenkor mindig előjönnek:)

Aztán a legutolsó könyv Joanne Harris volt, a Szent bolondok. Harris-szel tudva levő, hogy hadilábon állok, de amikor könyvet kerestem, ez éppen a kezembe ugrott. Egész idő alatt nem tudtam eldönteni, hogy ez a könyv engem bosszant, vagy érdekel. Bosszantott a kolostor lakóinak naívsága, hogy Juliette nem mert lépni, hogy nem mert szembeszállni igazi ellenségével. Ugyanakkor érdekelt, hogy mi vezérli LeMerle-t, mi az indítéka, és végeredményben mi is fog kisülni belőle. Voltak pillanatok, amikor nem éreztem, hogy ez engem továbbra is érdekel, de máskor meg nem tudtam letenni. Elgondolkodva, ha ez volt az írónő célja, akkor teljes mértékben elérte nálam, és a cél közepébe talált, ha nem, akkor inkább nem tetszett a könyv. Viszont, és ami meglepett, hogy elkezdtem felfedezni Harrisnek azt az óvatos varázslatosságát, amit mindenki emleget. És nem ezt kerestem a könyvben, hanem az olvasás során találtam rá, hogy valami nekem tetszik benne. Később gondolkodva éreztem rá, hogy ez az a valami. :) És ez egy jó dolog.