Ő? Ő?! Ő!

Néha elkap az érzés, csak úgy, hogy Vaszaryt olvassak. Igazából majd' minden könyve ugyanarról szól, és nem is ezért olvasom, hanem a hangulata miatt, és mert imádok visszautazni a '20-'30-as évekbe. Ha lehetne, a legszívesebben ez az a kor, amibe időutaznék. Annyi változás, annyi újdonság alkotta ezeket az évtizedeket. Ledobni az arisztokratikus álarcot, nyitottnak lenni a világra, befogadni a változást. Egyébként a Downton Abbey sorozat 4. évada is most a '20-as években játszódik, és csuda érdekes figyelni, ahogy a tradíciók összetörnek, és az új szelek tovafújják őket. De ami változás a briteknél, az egy lavina a franciáknál, nem igaz? 

Vaszary következő férfi főszereplője is Párizsban keresi a boldogságot. Ugyanis ott a nő, a Nagy Ő, de lehet ez a nő nem a Nagy Ő? Vagy talán az a bájos 17 éves kiadóban dolgozó lányka lenne az? Vagy talán az a kis formás olaszocska? Nagy kérdés. 

Mindig érdekes férfi szemszögből látni a szerelmet, a fájdalmakat és a gyötrődést. Látni azt, hogy nem csak nekünk, nőknek okoz fájdalmat egy-egy pasi, amikor összetöri a szívünket, hanem azért a pasik is igencsak meg tudnak zuhanni egy-egy félresikerült szerelmi kapcsolat miatt. Ilyenkor mindig rájövök, hogy ezek a pasik ugyanolyanok, mint mi, nők.  

Ha lecsupaszítom a sztorit, rájövünk, hogy több van ebben a könyvben egy komikus történetnél, igenis komoly érzelmek kapnak szerepet a könyvben, mint csalódás, magány, megértés, elhagyás, megcsalás, elengedés, áldozatot hozni. Hiába vicces az előadásmód, mert néha a sok fájdalom csak így viselhető el, azért olykor-olykor odacsapott. A vége nekem kicsit csöpögős lett, de erre mondják azt, hogy szép. Csak nekem ez a "szép" már annyira nem szép.

Nem lett kedvenc Vaszary, de a hangulata miatt mindig megéri őt olvasni. Szeretem, hogy a való életet vonultatja fel a könyveiben, a dolgozó, nehezen boldoguló társadalmi réteget, aki a nagypolgári, vagy néha arisztokrácia köréből választ párt, amiből aztán még nagyobb kalamajka származik. Jó volt látni egy kiadó működését, ha még csak annak egy apró szeletét is mutatta be. Érdekes volt a lakásínség, mint olyan létezését megismerni, és a vele járó apró kellemetlenségeket komikus felhanggal előadva olvasni. Tehát jó volt, de csak olyan egyszer olvasósan jó.

Vaszary Gábor: Ő. Helikon Kiadó, 2006.

Kaffka Margittal ismerkedve

Hová lett az a finom vágyódás a másik nem iránt, amikor egy sötét padon ülve a kesztyű végénél kikandikáló hófehér csukló forró izgalmat kelt a férfiban és csókra kényszeríti? Hova lett az a tartózkodó reakció a nők részéről, hogy a vágyakozó csókot pofonnal viszonozza? Ésszerűség kontra érzelmek irányítása. Anyagi vágyak küzdelme a romantika oltárán. Célok megvalósítása akár egy élet árán. A női nem erősségének kibontakozása. Örök lecke: csak saját magunk segítségével érhetünk el bármit is, feláldozva a nőiséget kénytelenek vagyunk/leszünk kemények, határozottak, irányítók lenni. Máshogy nem boldogulunk, nem lesz mit tenni. Vagy két lábra állunk, vagy örök kiszolgáltatottak leszünk, mondhatni rabszolgák a férfiak világában. Muszáj ebbe az irányba menni? Miért volt muszáj annak idején az ide vezető lépést megtenni? Meddig mehetünk még? Erős vagyok, képes bármire a másik nem segítsége nélkül is. Miért látom gyengének azt a nőt, aki segítséget kér egy pasitól egy olyan dologban, ami igenis férfi dolog. Miért érzem sértésnek, ha egy pasi felajánlja segítségét olyanért, ami amúgy elvárható lenne tőle, és miért mondom ilyenkor, hogy kösz, de meg tudom oldani? Mellette csodálkozom, ha nem látom a nőcit magamban? Valami itt nem stimmel, a világ rendje megváltozott. Mi lesz a vége?

Ezt adta nekem Kaffka Margit Színek és évek regénye. Nehéz olvasmány, nehéz nyelvezete miatt nehéz belerázódni. Ugyanakkor, ha megszokja az ember, fontos tanulságokat tud leszűrni belőle.

A Hangyabolyt rövid idő után feladtam. Lehet, hogy nem adtam neki elég esélyt, de ha adok is, nem tudtam volna vele most azonosulni. Majd egyszer máskor, máshol. Kaffka Margit viszont érdekes, nem szabad mellette elmenni ismeretlenül. A Hangyaboly Várólistacsökkentős lett volna, ha hagyja magát elolvasni, de nem hagyta.

Kaffka Margit: Színek és évek. Hangyaboly. Kossuth Kiadó, 2007.

Budapesti tavasz

Úgy gondoltam, mindenféleképpen írnom kell pár gondolatot erről a könyvről. A maga egyszerűségével nagyon mély és komoly témákat taglal. Semmi csicsa, semmi körkörös mondat, csak egyszerű szóhasználat, egyszerű történetvezetés. Mégis egy-egy mondat olyan mély nyomot hagy, hogy még egy hónap távlatából is érzem, mit váltott ki belőlem.

A második világháború derekán Zoltán és társa megszökik a győri alakulattól, és Budapest felé veszik az irányt. A várost azonban lassan körbezárják az oroszok, és amúgy is bujkálni kell, mert a hamis eltávos levél dátuma már lejárt. Ha elkapják, akár ki is végezhetik őket. Közben már berendezték a gettót, és az oroszok is folyamatosan bombáznak. Nincs étel, nincs áram, fűtenivaló. Csak a remény marad, hogy egyszer minden jóra fordul.

Nagyon szerettem benne egy-egy jelenetet, amik akár Oscar díjat is érdemelnének. Például, amikor Zoltán lakótársa megkéri, hogy szüleinek vigyen el egy darabka lóhúst. Ő megteszi, hiszen a lánynak mindent elintézne. A szülők sírva fogadják a hírt, hogy gyermekük jól van. A kevés élelemért cserébe ők is kérnek egy szívességet. Vigyen el egy hároméves kislányt egy címre, helyezze biztonságba. Zoltán gondolkodás nélkül cselekszik. A hideg, decemberi, romos budapesti utcákon egy huszonéves szökött katona vezet kézen fogva egy hároméves kislányt. Próbál beszélgetni, próbál kérdezni, de minden egyes kérdéssel és mondattal olyanba nyúl, ami már a kislány számára nincs, vagy nem is volt. A pici lány kevéske éveivel a háta mögött szinte felnőttebb, mint maga Zoltán, szinte jobban érti a körülötte történteket, mint ő maga. Pedig Zoltán megjárta a frontot is.

Gábor Miklós és Gordon Zsuzsa (jelenet a filmből)
kép innen

Aztán ott van Zoltán apja, akiben kettős vívódások vannak. Egyrészt a fiai miatt, akik közül az idősebbik otthon van, betegséget színlel, hogy ne kelljen a frontra mennie, Zoltán pedig megszökött az alakulatától. Örül is, hogy fiai épségben, biztonságban vannak, másik oldalon pedig szégyenli, hogy egyik sem elég bátor ahhoz, hogy harcba álljon a hazáért. Fél a háborútól, le is költözik a pincébe a bombázások elől. Másra nincs tekintettel, mert csak a magáénak akarja azt is. Leviszi foteljét, könyveit, hogy ott is nyugalomban olvashasson, pihenhessen. Idegesíti a többi leköltözött szomszéd, akik zajonganak, pedig csak szintén az életüket mentik. Háborúban mindenki önzővé válik, ki jobban, ki kevésbé. Másik oldalon nyomja lelkét a megcsalás súlyos bűne. Bombáznak, de elmenjen-e barátnőjéhez, és hagyja-e otthon feleségét egyedül. Mégis megteszi, ott is ragad az asszonynál. Reggel hazaérve persze hazudik feleségének. Sehol nem jó, semmi nem tökéletes, nem találja a helyét. Csak arra gondol, hogy neki jó legyen. A megbánás kósza gondolatai fel-felvillannak, de ő olyan ember, aki soha nem lépi át ezt a szintet. Nekem nagyon unszimpatikus szereplő volt, de Karinthy úgy eladta őt is, hogy szabály szerint érdekelt, mi lesz vele, mi lesz a következő lépése.

Fájdalommal vegyes izgalom járt körbe, amikor a régi Budapest utcáin kószálhattam Zoltánnal. A Blaha Lujza téren a Nemzeti Színház mellett, vagy akár a Szabadság téren. Emberekkel találkoztam az utcákon, akik a külső kerületekből, akkor még önálló falvakból, Pestszentlőrincről, Pestszentimréről menekültek a város belseje felé a frontvonal elől. Sajnos részese voltam a Duna parton ma is ott sorakozó cipők szomorú emlékének. Felháborító volt azt olvasni, hogy mind az oroszok, mind a németek csak egy hadszíntérnek használták a várost. Műemlékre, emberekre tekintet nélkül csak egy cél lobogott szemük előtt. A könyvben bemutatott szereplők szemszögéből megértem, hogy miért felszabadítás volt az orosz betörés a városba.

Sokáig halogattam a könyv olvasását. Valahogy tudtam, hogy mély nyomot fog hagyni bennem. Igaz, hogy alapvetően kitaláció, mégis minden oldalon ott érződik benne maga a valóság.

A könyvből a felszabadítás 10. évfordulójára, 1955-ben film is készült. A neten is meg lehet nézni. Én biztosan meg fogom.

Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz. Ulpius-ház Kiadó, 2007.

Cilike

Majdnem napra pontosan két éve történt, hogy a Cilike első részét, amikor még rövid ruhában volt, elolvastam, és írtam róla egy piszkozatot. Az volt a terv, hogy sorban elolvasom a többit is, és majd egy bejegyzésben az összes részről hallhattok. Ez nem valósult meg, mert lejárt az olvasójegyem, és nem hosszabbítottam meg, a könyveket pedig csak tavaly ősszel sikerült beszereznem. Olvasni pedig nemrég kezdtem el. Nos, eljutottam addig, hogy Cilike végre férjhez ment - hát nem volt egyszerű, azt meg kell hagyni -, és egy pici szünetet muszáj lesz tartanom a folytatás előtt, így úgy döntöttem, összefoglalom röviden, tömören az első négy részt nektek. A legelsőről könnyű lesz, mert csak átmásolom a két évvel ezelőtti piszkozatból. :)

"Mdmselle lelte, én meg elcsábultam, és megkerestem a könyvtárban. Kerestem volna, ha kinn lettek volna a polcon. De aztán a raktárból előkerestettem a könyvtárossal, és most már kinn lesznek a polcon, csak nekem. Már ezért is ki kell venni a többit, meg amúgy is, mert Cilikével nagyon vicces dolgok történnek. Tudni kell, h nekem ezek az ifjúsági könyvek kimaradtak, én már rögtön Sissyvel, meg háborús beszámolókkal kezdtem. Most Cilikével kicsit bepótolom mindezt. :)

Cilike egy fekete szemű, szőke hajú kisleány, aki nagyleány akar lenni. Mindenáron. Ezért megtesz minden tőle telhetőt. Például leereszti a szoknyácskáját, és gombostűkkel fogja oda a derekához, mert egy nagylánynak már hosszú szoknyája van, ami aztán a nagy tánc és szórakozás közben félig le is esik róla. Van két öccse, akik folyton szekálják, és Miaúnak hívják. Sosem lesz belőle nagylány, vagy mégis? Viszlát a következő részben."

Nem túl sok információt írtam én össze akkor, úgy látom, de a lényeget talán sikerült megragadni. De lássuk a következő részt.

Cilike végre megszabadul rövid szoknyájától, így már a nagylányok között tartják számon, legalábbis külsőre. Mert Cilike még mindig az a szeles, ügyetlen kislány, aki eddig volt. A hosszú szoknyában Cilike tehet úgy, mint egy előkelő dáma, vagy mint egy igazi nagylány. Csak egy apró bukkanó van, hogy a végén vagy elejti azt a kávéscsészét, vagy fordítva csinál valamit, vagy elfelejti, hogy hova tette. Ebből aztán mind kiderül, hogy van még mit fejlődnie, hiszen egy igazi nagylány nem ilyen szeles, és mondjuk ki határozottan, béna. :) Főleg akkor tudna elsüllyedni a föld mélyére, amikor ezeket a bénázásokat egy ember előtt, az a bizonyos Laci előtt követi el. Na akkor aztán igazán szégyelli magát. Mert titkon szerelmes ő a Laciba, de a Laci folyton beszól neki és kineveti. Hát hogyan tudná így meghódítani őt, és hogyan lesz belőle így valaha menyasszony és egyszer jó feleség?!  Ha ennyi balesete van, hogy fog egyáltalán bárki is ránézni?

Szerintem írhatok spoileresen, nem? Ha nem, akkor ugord át ezt a részt, és folytasd a következő epizóddal. Na szóval, ugye Cilike azt hiszi, hogy ennyi szerencsétlenség után a Laci nem igazán nézne rá, nem hogy még feleségül kérje. Pedig csödák csodájára, a Laci pont őt nézte ki magának, úgy ahogy van, olyan szelesen, olyan naivan, olyan bájosan. És a végén minden jóra fordul, és Cilike menyasszony lesz.

Eddig ez a rész tetszett a legjobban, mert még új volt minden történet, még vicces volt a sok naivitásból, figyelmetlenségből eredő baleset, és tényleg hangosan nevettem egy-egy eseten. Például, amikor a vásárcsarnokban lenyúlták a kosarát, vagy amikor beszorult a keze a postaládába. :) Volt egy nagyon érdekes korrajz is a könyvben, méghozzá a boltosok viselkedéséről. A mai világban az a furcsa, ha egy boltban az eladó kedves velünk, figyel ránk, és keresi a kegyeinket, még akkor is, ha csak el akar adni nekünk valamit. Cilike bevásárló útjain minden boltos, minden árus nagyon kedves volt, megtiszteltetésnek vette, hogy Cilike náluk vásárol, és folyton figyelmébe ajánlotta az üzletét. A másik dolog, hogy minden árus és boltos kiállt a boltjáért. Cilike elhagyta egyszer a vadiúj esernyőjét a csarnokban, és amikor visszament érdeklődni, minden árus kikelt magából, hogy már pedig az ő standjáról el nem tűnik semmi. Így volt akkor is, amikor a felöltőjét hagyta el egyszer egy nagyobb bevásárlótúra alatt. A boltosok azonnal kikérték maguknak, hogy az ő boltjukból nem tűnik el semmi, mindennek megvan a helye, rend és fegyelem van náluk, így egy kabátkának nem kelhet lába. Ez a személyesség és törődés annyira hiányzik a mai világból, és annyira látszik, hogy ez mennyire fontos az embereknek. Nap mint nap ügyfelekkel foglalkozva látom, hogy egy kis elismerés, dicséret nagyon jól tud esni nekik.

Na de térjünk vissza Cilike mátkaságához. Mert egy menyasszonynak rengeteg tennivalója van. Először is fel kell nőnie. Várni is kell még egy kicsit, mire megülhetik a lakodalmat, mert Cilikének nagyon sokat kell még tanulnia a nagylányságról, a háztartás vezetéséről, és amúgy az egész életről. A legtöbb baleset akkor éri, amikor többnek akar látszani, mint ami. Játszani akarja az érett felnőttet, meg akarja mutatni másoknak, hogy ő már menyasszony sorban van, ő már különb, mint a mások. Így esik, hogy vékony, tavaszi ruhácskában megy el tutajozni, ahol mások esőkabáttal és sportsapkával indultak útnak. Vagy amikor autózni ment, és a legújabb kalapját húzta fel hozzá, amit naná, hogy a léghuzat lerántott a fejéről, és teljesen tönkre ment. Nagyzolni akart, de nem gondolta végig, hogy milyen következményei lehetnek a dolgoknak. Az élet megmutatta neki. Egyébként néha komolyan elgondolkoztam, hogy a család hogyan bírta anyagilag ezt a pazarlást, amit Cilike elkövetett. Minden új ruháját, kalapját, cipőjét, kabátját tönkretett, elvesztett, összekoszolt. Pocsékba mentek ételek, például egy egész tálca süteményt evett meg, mert azt hitte, hogy egy egész napra bezárták a templomba, és éhes volt.  A legviccesebbek azok voltak, amikor szépítgette magát, mert az úri dámák úgy csinálják. Így lett neki póthaja, amit ellopott egy virágzó cseresznyefa, vagy így lett hófehér arca, mint egy gésának. Pedig tudta ő, hogy a Laci olyan egyszerűen szereti, amilyen ő maga, és nem szereti a cicomát. Cilike naivitása miatt azonban könnyen belevihető egy-egy butaságba. 

Még ez a rész is tűrhető volt, bár már elkezdtem gondolkodni, hogy valóban létezik-e ennyire szerencsétlen ember, és nem létezik, hogy már megint valami baleset éri. A lényeg az, hogy még nem érett meg a házasságra.

Cilike eddigi történetének ez a része volt a legunalmasabb. Már csak azért is, mert néha ismétlődtek az esetek. Sokszor tudtam, hogy miből milyen baleset fog lejátszódni. Itt már túlzásnak éreztem Cilike lealacsonyítását az írónő részéről. Felébredt bennem a feminista oldalam, na. Egy nő lehet buta, na de ennyire... Meg egyáltalán hogyan jön ez be a Lacinak, egy jólmenő ügyvédnek. Hogyan fog az oldalán majd megjelenni bármilyen társaságban? Szerintem ezt a Laci nem gondolta végig. A könyv amúgy a hozomány összeszedéséről szól, sok-sok Lacitől kapott levél körüli huzavonáról. Azt a részt már végképp nem hittem el, amikor a Laci megírta levélben, hogy hazajön, és a Cilike teljesen kikelt magából. Esett-kelt, még a gereblyére is rálépett, ami jól fejbe vágta, de nem is foglalkozott vele, csak ment és ment, hajthatatlanul a Teréz nénihez, hogy elújságolja, hogy hazajön a Laci. Mint egy Tom és Jerry részben. De ott tényleg vicces lenne. Itt már nem igazán tetszett. Hál' Istennek Laci már nem bírt tovább várni, és Cilike végre férjhez ment. Szerintem ez egy teljesen felesleges rész volt.

Itt jutottam el arra a szintre, hogy most egy picit elég volt a Cilike, és már vizekre evezek, hogy aztán folytatni tudjam a házasélet rejtette veszedelmekkel. Azt mondják, hogy azok már jobbak lesznek. Azért meg kell hagyni, baromi jó paródia ez az egész Cilike történet, és tényleg hatalmasakat lehet röhögni egy-egy sztorin. Könnyed kikapcsolódásnak csak ajánlani tudom mindenkinek. :)

Tutsek Anna: Cilike rövid ruhában, Cilike menyasszony lesz, Cilike mátkasága, Cilike féjhez megy. Garabonciás Könyvkiadó, 1989-1990.

A fekete láng ura

Ezt a könyvet maga a kiadó felelőse ajánlotta figyelmembe, bár meg kell, hogy mondjam, már korábban is szemezgettem vele. Éltem a könyv elolvasásának a lehetőségével, és egyáltalán nem bántam meg. Éppen azon gondolkodtam, hogy elkezdek kacsintgatni a fantasy világa felé, és egyáltalán nem tudtam, merre forduljak, mivel lehetne az egésznek nekiállni. Azt tudtam, hogy valami light-os, kicsit mesebeli történettel szeretnék kezdeni. Már éppen, hogy csak feladtam volna a keresgélést, amikor váratlanul elém toppant ez a történet. 

B.B. Vayk álnév mögé egy magyar hölgy bújt, aki A fekete láng urának történetét tárja elénk, abból is az első a Vízgömb megmentéséért játszódik. A történet főszereplője Robert, aki egyszerű kertészember fiaként tengeti életét egy faluban. Mondhatni ő a "falu királya", mert minden verekedésben szeret benne lenni, és minden falubeli és szomszédos falubeli fiatal lány szívét összetöri. Éppen a király küldöttei jöttek volna látogatóba hozzájuk, hogy apja gyönyörű rózsáit megtekintsék, amikor is egy szörnyű természeti lény, maga Tűz jelent meg, és pusztította el azokat, és ölte meg George-ot is, Robert apját. Valóban, itt a természeti erők bármikor felbukkanhatnak, és vagy pusztíthatnak, mint Tűz, vagy felfrissíthetnek, mint Zápor, vagy Szellő. A természeti erők között egyensúlynak kellene fennállnia, de Tűz a maga gonoszságával világuralomra akar törni. Kezdetnek ellopja minden víz forrását, a Vízgömböt, ezzel szörnyű szárazságot hozva az emberekre. Robert pedig nem kisebb feladatot kap, mint visszaszerezni a gömböt a gonosz mancsai közül. Mindezek mellett Tűz oldalán él egy lény, Marian, aki a legveszedelmesebb tűzfajzatok egyike, és aki kegyvesztett lett uránál. Hogy megbocsátást nyerjen, Tűz feladatot tűz ki neki, méghozzá, hogy megölje Robertet. A lány könnyen megtalálja a fiút, de egy szerencsétlenség folytán rögtön nem sikerül kiontani életét, és maga sem tudja miért, a fiú társául szegődik. Együtt indulnak a gömb megmentésére.

Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető, de a történet megértése szempontjából minden mozzanat fontos. Több világ van az emberekén kívül. A Tűz, a Víz, a Szél, a Nap és az Éjszaka birodalma. Mindegyik megél a maga világában, végzi a dolgát, hogy az emberek élni tudjanak. Utunk során minden birodalomba betekintést nyerünk. Mindegyik különös részletességgel került felépítésre, minden apró mozzanat bemutatásra kerül, amitől úgy éreztem, szinte én is ott vagyok hőseinkkel. Ez az aprólékosság azonban néha már visszaütött, mert annyira elvesztem a kidolgozottságban, hogy figyelmemet vesztettem, és akár egy oldalt is végigolvastam úgy, hogy közben nem tudtam, miről olvasok, de a történet szempontjából nem feltétlenül volt releváns. Olyan esetekben érdemes volt odafigyelni, amikor az írónő gyönyörű szavakat talált ki. Víz országában például felszolgáltak olyan étkeket, mint harmat sufflé, dagályrétes, vagy a kedvencem, a zúzmarakompót. Tehát a világ felépítésével, a kidolgozottsággal senkinek nem lehet baja.

A szereplők: Robert Ground, a kertész fia maga sem érti, miért pont ő a kiválasztott, hiszen semmi természetfeletti erőt nem érez magában, ami a feladat elvégzésében segítene neki, csak azt tudja, hogy a Felhőkirálynő szerint képes rá. Önbizalma hatalmas, így nem okoz gondot elhinnie, hogy valóban képes rá. Főleg akkor érzi jól magát, ha ezt egy gyönyörű lány, Marian társaságában teheti meg. Mivel nem tudja, hogy a lány kicsoda, folyton meg akarja védeni, folyton fel akarja mutatni előtte erényeit. A lány ezt persze egyáltalán nem jutalmazza, hiszen neki egy feladata van, megölni a fiút. Ő is keresi a megfelelő alkalmat, de ha már a fiú oldalán bejárhat olyan birodalmakat, ahol még tűzfajzat nem járt, ezt az alkalmat mindig halogatja. A történet szempontjából persze kihagyhatatlan egy viccesebb figura. A legjobb, ha az szőrös, és cuki, gondolom én. Gider persze szőrös, de kevésbé cuki, mint inkább csapzott, büdös, és undok. De folyton éhes, és nem hagyja magát lekoptatni, így a párocska mellé szegődik. Néha hasznos is, mert ha kell, még védelmet is nyújt.

Ezekkel a körülményekkel vándorolunk a kis csapattal előre, a cél teljesítése felé. Előfordult, hogy annyira elvesztem a részletekben, hogy figyelmem elkalandozott, de alapvetően izgalmas volt. A nyelvezete kicsit hasonlított egy ifjúsági irodaloméra, bár nem tudom, annak tervezték-e. Mindenesetre a fiatalabbak is bátran olvashatják. Tetszett a természeti erők emberi tulajdonságokkal való felruházása, a világok egyediségének kialakítása. A szereplők szépen fejlődtek egy irányba, amit persze sejteni lehetett, hogy merre. Az írónő eldugott még egy titkos szálat is, aminek kibontása gondolom a következő kötetek feladata lesz, és én már mintha sejteném is, hogy ki lehet ez a titkos szál. Voltak jó és kevésbé jó élményeim is a könyvvel kapcsolatban, de az biztos, hogy miután kiolvastam, másnap kerestem a könyvet, mert még szívesen olvastam volna a különleges világról. Erre azonban a kötet második részének megjelenéséig várnom kell.

B.B. Vayk: A fekete láng ura I. A Vízgömb. BV Service Kft, 2012.

Ördögszekér

A lehető legkisebb méretben mutatom a könyv borítóját, mert szerintem irtó csúnya... szerencsére nem a borító teszi a könyvet...

Na szóval a történet itt kezdődött: Miestasnál. Az a legnagyobb poén a dologban, hogy a könyvet már két éve a várólistámra tettem, aztán szerintem annak idején be is szereztem, hogy elolvasom. Mára teljesen elfelejtettem, miről is szólt a könyv, csak azt tudtam, hogy el kell olvasnom egyszer, és sejtettem, hogy milyen hangulata lehet. Nemrég hasonló hangulatra vágytam, és miután megtaláltam egy polcrendezés alkalmával, bele is kezdtem. Naná, hogy nem azt kaptam, amire vártam a két év távlatából, de nem is csalódtam.

Makkai Sándor híres történelmi regényeiről (ezt is Miestastól tudom :). Az Ördögszekér a Báthory-ak közül is egy testvérpár, Báthory Gábor és Anna életét mutatja be nekünk, akik korán árván maradtak, és Báthory István országbíró gyámsága alá kerültek Ecsedre (a képen látható egyik toronyba költöztek apródjaikkal együtt, de már nem emlékszem, hogy melyik oldaliba). A várat sajnos a Rákóczi szabadságharc után a németek lebontották. Itt játszódik a két testvér története, egy furcsa (testvér)szerelmi történetben. Gábort hamar katonai képzés alá vonták, Anna pedig magára maradt a várban egyedül. A természeti körülmények, hogy egy láp közepén állt a vár, nem segítette elő a társadalmi életének fejlődését. A vár háziasszonyának halála után aztán  nem volt, aki foglalkozzon Annával. Elvadult, a lápot járta, a falu népével keveredett, előkelő bája a múlté lett.  Ő lett a lápi tündér, aki mindenkit megigéz képességeivel. Egy nap egy nagy fogadás alkalmával Báthory Erzsébet (igen, ő az) is a várba érkezett, és kikupálta Annát. Megtanította hogyan hasznosítsa báját, boszorkányi képességeit hogyan kamatoztassa a férfiaknál. Élete mégis kicsúszott a lába alól, nagyon visszás és nagy visszhangot keltő életet élt. 

Báthory Gábor Erdély fejedelmeként nagyobb teret kapott a történelemben, mint testvére Anna. Ez mutatja azt is, hogy alig van róla információ, feljegyzés a történelemben. A könyvben is érezhető, mert egyre inkább a vége felé haladva nagyobb teret kapott az akkori politikai életkép, mint maga Anna. Néha kapunk róla hírt, de azt is csak elvétve, amit én nagyon sajnáltam. Az író inkább a történelmi hitelességre tette a hangsúlyt, mint a fikcióra. 

Anna története nekem azt mutatta, hogy mennyire fontos az, hogy egy gyerek mellett legyen valaki, aki a kezdetetek kezdetén megadja az irányt, rátereli a helyes útra. A helyes útra aztán bármilyen eltévelygés után vissza lehet térni, mert a kötél ott van a derekunkon, ami visszavezet. Anna mellett szinte nem is volt meg ez a felügyelet, és ebben Báthory Istvánt hibáztatom, mert nem engedte el maga mellől, amíg meg nem halt. Hozzá kell tennem persze, hogy Báthory Erzsébet mellett sem lett volna sokkal jobb helye, de akkor legalább jobban megmaradt volna a nyoma a történelemben. :)

Tetszett Makkai hiteles ábrázolása, jó volt kicsit feleleveníteni a történelem órákon tanultakat. Pláne, hogy szerettem ezt a korszakot, tele volt csupa érdekességekkel. Szóval köszönöm Miestas, hogy megosztottad velem/velünk az élményedet, és én is megismerhettem az írót. :)

Végezetül, hogy mi is az az ördögszekér. Hagyományos nevén mezei iringó.

"Kik ez írást olvassátok, gondoljatok csak arra a szép kék virágra, amely a tavaszi napfényen száz meg száz  kis csillagával büszkén kacag az égre, de ha jő az ősz, elszáradt kórója leszakad, összegombolyodik, s a szél hajtja, görgeti az utakon föl-alá, míg valami árokba nem hull. Mivel kóró korában mindig erre a sorsra jut, úgy hívják ezt a szép virágot: ördögszekere."

Makkai Sándor: Ördögszekér. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981.

Azt mondták a Mancinak...

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.

Bíborhajú 2.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Egy őrgrófnő máshogy beszél

Én félre lettem vezetve ezzel a könyvvel, vagyis inkább saját magamat vezettem félre. Egyszer elolvastam a fülszöveget, és valami megfogott benne, és akkor azonnal akartam is egyet magamnak, de a Libri 1meg1 akciójában senki nem csatlakozott hozzám, így nem is vettem meg. Aztán Csenga volt oly kedves és elküldte nekem (ezúton is köszönöm). Murakami után meg egyáltalán nem tudtam eldönteni, mit olvassak, így egy "kötelezőt" vettem a kezembe. Három hazaúton sikerült elolvasnom ezt a nem túl vastag, nem túl sűrű szedésű és óriási margójú könyvet.

Először is, nekem fogalmam sincs, ki ez a Zita, az arisztokrata felmenőiről sem igazán tudok. Egy-egy számomra is ismert családtag neve néha előkerült a könyvben, így nagyjából be lehet lőni helyét a történelemben. Zita tényleg egy naplót vágott oda elénk, de ez úgy össze van csapva, mintha nem lett volna ideje rendesen kidolgozni. Nádasdy Borbálánál az volt a gond, hogy nem megfelelően lett lektorálva a műve, viszont baromi érdekes dolgokat mondott el. Zita néha felületesen érintett egy-egy szintén baromi érdekes témát, de mintha meg sem említette volna, már rohant is tovább, és csak annyi volt a lényeg, hogy mindjárt megőrül. Ez az ízelítő alapján nagyon izgalmas élete volt eddig, amit csak azért jó olvasni, mert átlag embereknek ilyenben nem lehet részük. Általában nem egy kastélyban élünk Bécsben, vagy nincs egy pincelakásunk az Andrássy úton, és nincs olyan, hogy csak úgy kapunk egy kimeríthetetlen hitelkártyát. Végig az az érzésem volt, hogy Zita jómódjában már nem tudta, hogy mit csináljon. Sorra jöttek a lehetőségek, melyeket a saját határain belül próbált kihasználni, de képtelen volt a maga javára fordítani. Én elhiszem, hogy nem egyszerű arisztokratának lenni a mai világban, nem is volt az az elmúlt évtizedekben. De én inkább azokról olvastam volna, hogy ő hogyan élte meg a kirekesztést, hogyan lehet manapság átlagemberként elvegyülni egy arisztokratának. Milyen életük van, milyen lehetőségük van a mai sztárvilágnak nevezett környezetben a VV x, és Megasztár Y-ok mellett. Feltételezem, hogy mivel nem sokat hallunk róluk, ez egy olyan titkos és zárt világ, aminek a titkára az emberek jobban kíváncsiak lennének, mint egy valóságsóra. És ha már ennyire lázadt az életben, és minden tehetsége megvan az íráshoz, akkor inkább ezt írtam volna le a helyében, nem egy 200 oldalas panaszkodást. Már bocsánat, de ez az volt.

És pofátlanságnak tartom a 3500 forintos árat ezért...

Pallavicini Zita: Egy őrült őrgrófnő naplója. Ulpius-ház, Budapest, 2011.

Lila ákác

Színházban jártam a múlt hét elején, ahol Szép Ernő Lila ákácát adták elő. Aztán mivel annyira nem voltam elájulva tőle, piszkosul izgatott a gondolat, hogy egy nagyon jó sztoriból sikerült mindezt produkálniuk, vagy épp fordítva. A könyv után az épp fordítva jöhet szóba.

A történet egyszerű, mert Béla, aki egy vagyontalan banki tisztviselő odáig meg vissza van Bizonyosnéért, aki körül legyeskednek az urak. Egy nap a Béla találkozik egy szertelen kishölggyel, a Tóth Mancival, és közben hangosan zajlik a két háború közti Budapest éjszakai élete a lapokon. Sőt, mi több, az utóbbi a hangsúlyosabb. Dúskálnom kellett volna a leírások gyönyörűségében, de egyáltalán nem voltam rá képes. Nem fogott meg a stílus, és olyan sokat akart leírni, hogy követni is képtelenség, nem hogy elmélyülni benne. Persze mondanom sem kell, hogy a színházi történet fel lett kicsit turbózva. Ha ezt nem teszik meg, akkor fél óra alatt lezavarták volna az egészet. :)

Voltak jól elkapott pillanatok, amikor azt mondtam magamban, hogy ez igen, ez az Ernő tud írni, de aztán ezek el is múltak. Persze tud írni, de nem úgy, hogy az engem elkapjon és magával ráncigáljon ezen a kétszázakárhány oldalon.

Szép Ernő: Lila Ákác. Ulpius-ház, 2008.

Trilógia

Agota Kristof alig két hónapja halt meg. Magyarországon született, Kőszegen lakott sokáig, majd '56-ban férjével együtt elhagyta az országot, Svájcba költözött. Először verseket írt, majd megszületett A nagy füzet című kisregénye, utána A bizonyíték, és végül A harmadik hazugság. Önállóan is alkothatnak egészet, de egészben aztán még inkább.

Adva van egy ikerpár, Lucas és Claus, akik a háború elől vidékre, egy határ melletti kis városba érkeznek nagyanyjukhoz. Komoly elhatározással trenírozzák magukat, készülnek az éhségre, az erőszakra, a túlélésre. Életük rövid, pörgős megnyilvánulás, a tőmondatok szinte daráltatják a szöveget, és máris az első rész végére érünk.

A történet maga nem jelentős, az jelentős, ahogy Agota Kristof azt elénk tárja. Végig tudható, hogy nem az a valóság, amit a sorok mutatnak. A sok apró mondat mögött ott rejtőzik az a tengernyi érzelem, ami ki nem mondható. Úgysem lenne rá szó. És nem is biztos, hogy az a valós, ami leírható. Egyáltalán érezhetjük-e mi ugyanazt, amit más leír? Honnan lehetünk biztosak abban, hogy ő ugyanúgy éli meg, mint ahogy mi?

Az írónő a második kötet végéig elhitette velem, hogy tudom, miről van szó, értem, mit akar. Aztán a harmadik kötet, aminek a címe is nagyban súgja nekünk, hogy itt valami nem fog stimmelni, mindent összezavar. Úgy tudtam elképzelni, hogy Agota rakott elém egy nagy halom kirakóst, hogy rakjam össze. Én elkezdem rakosgatni, majd kialakul egy kép, de akkor észreveszem, hogy a tiszta kép mellett maradt egy másik halom kirakós. Szétszedem, ami összeállt, és újra elkezdem kirakni, egy teljesen más kép végeredménnyel. Hiába, mert ugyanúgy ott maradt egy kisebb halom. Akárhogy rakosgatom, akárhányszor szétszedem és összerakom, folyton ott lóg a levegőben egy-egy darab, ami sehogyan sem illik abba a képbe. És pont ettől zseniális. Ilyenkor van az, hogy szívesen leülnék az íróval beszélgetni, hogy mi járt a fejében? Mit akart ezzel kifejezni? Egyáltalán véletlen ez, vagy direkt írta így?

Sok blogban olvastam, hogy a ki nem mondott szavak regénye. Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de azt végig éreztem olvasás közben, hogy semmi konkrétum nem hangzott el a könyvben. Mintha kórosan figyelt volna arra az írónő, hogy úgy számoljon be a történetről, hogy még véletlenül se lehessen asszociálni belőle a korra, a helyre, a szereplőkre. Persze nyilvánvaló a kor, nyilvánvaló, hogy kik voltak, akiket a városon át hajtottak a katonák valahova, de mégsincs leírva. Anélkül is tudja mindenki.

A könyv olvasása közben nem éreztem azt a nagy bummot, de így két hét távlatából összeszedve a gondolataimat rájöttem, hogy ez a könyv magában zseniális, ilyennel eddig nem igen találkoztam. Miután megszoktam, és elfogadtam milyenségét, már tudom, hogy ez egy egészen különleges alkotás.

Agota Kristof: Trilógia. Palatinus, 2006.

Pacsirta

Túl vagyok az első hangoskönyvemen. Először azzal kezdem, h miért jó ez. Jó, mert munka után hazafelé tartva kizökkent, segít a lelki elcsendesedés útjára lépni, ha el nem is jutok odáig. Nem kell az időt magammal tölteni, hanem el tudok menekülni a saját világomból hallgatva azt. És nem beszélve arról, hogy csökken a várólistám. :) Aztán hallgatás közben sokkal könnyebb volt vizualizálnom a hallottakat, mint olvasás közben.

Hátránya, hogy komoly odafigyelést igényel. Ha egy pillanatra elgondolkodok, hogy otthon mit kell csinálni, máris elvesztettem a fonalat. Olvasás közben ilyenkor megáll a szemed, és ha vége a gondolatnak, ott folytathatod, ahol abbahagytad. Vezetés közben meg aztán rengeteg ilyen pillanat van. Nem beszélve arról, hogy ha felhúznak, akkor egész úton hazafelé azon jár az agyam, hogy milyen k.cs.g volt az az autós. Csak úgy leülni és hallgatni képtelen lennék, mert nem tudok egy helyben ülni és nem csinálni vmit a kezemmel. Ha meg csinálok, akkor nem tudok teljes mértékben odafigyelni a hallottakra.

Összességében úgy vettem észre, hogy voltak kihagyások, de a könyv egészében megtaláltam a mondanivalót, az értelmet. Nem tudtam úgy átadni magam a magvas gondolatoknak néha, mintha olvastam volna. Olyankor meg lehet állni, újra elolvasni, ízlelgetni az értelmét. Ámulni-bámulni, hogy mily' gyönyörű. Mert Kosztolányi is alkotott ám olyan dolgokat, amitől remegett a gyomromban a pillangó, olyan nagyon szép dolgokat. Én nem is tudtam, hogy ő ilyen ügyes volt, és ilyen jól bánt a tollal. A verseket nem szerettem, így az nekem nem volt mérvadó.

Szóval a Pacsirta. Vajkay-ék nagylánya elutazik a pusztába üdülni. A szülők egyedül maradnak otthon Sárszegen, és mindent a szokásostól eltérően cselekednek. Ebből születik meg a család tragédiája.

Hiába Pacsirta a névadója a könyvnek, vele csak nagyon ritkán találkozunk a könyvben. Inkább a hiánya a jelentős, ami szüli a szülei gondolatait. Felmerült bennem, a kérdés, hogy vajon a szülők miatt lett ilyen Pacsirta, és hogy Pacsirta miatt lettek-e ilyenek a szülei? Pacsirta csúnya, 35 éves és minden valószínűséggel nemsokára a vénlányok között üdvözölhetjük. Nem szereti a vendéglői szagokat, nem szereti a színházi szagokat. Ezért nem is jár társaságba, mert rosszul érzi magát. Mivel rosszul érzi magát társaságban, ezért a szülők nem erőltetik, és ők sem járnak. Egészen az elutazás hetéig. Nincs aki főzzön rájuk, ezért vendéglőbe járnak. Találkoznak régi ismerősökkel, Ákos, az apa a Párducokkal, színházi belépőt kapnak, és az ispán is meghívja Ákost ebédelni. Nem beszélve a Párducok görbe estéjéről, ami kihozza az apából azt, amit már 35 éve akar megfogalmazni.

A hét elején még nem tudják, mihez fognak kezdeni Pacsirta nélkül. Aztán ahogy az ismeretségek újra élednek, bátortalanul ugyan, de végre kibontakoznak az öregek. Jól érzik magukat, és vágynak is rá a továbbiakban, de a lányuk nem szereti ezt, nem szereti azt. Így, hazatértét megváltásnak érzik, hiszen nem kell jól érezniük magukat tovább, mert Pacsirta úgy sem menne velük sehova. Minden visszatér a régi kerékvágásba. Gyávának tartom őket.

Pacsirta sorsa meg van pecsételve, ezáltal a szüleié is. Mi lenne akkor, ha nem lenne Pacsirta, vagy ha másmilyen lenne? Sárszeg máshogy állna hozzájuk, akkor más lenne a tragédiájuk.

Kellemes meglepetés volt ez a Kosztolányi, szívesen kezembe veszek majd tőle mást is. Nyilván más élményt nyújtott volna, ha könyvben olvasom, és egyszer el is szeretném olvasni, mert az biztosan ütős élmény lesz.

Koszolányi Dezső: Pacsirta

Egri csillagok

Egy hűvös, nyári szombat délután rám tört az érzés, a szükség, hogy most nekem Egri csillagokat kell olvasnom. Kétségbeesve rohantam körbe a házat egy példányért. És ekkor ért a sokk, hogy nincs egy darab sem a házban. Akkor hol van az, amit ötödikes koromban olvastam? Biztos nem volt könyvtári, mert majd egy évig nálam volt. Talán az unokatesóm példánya volt. Mindegy is, mert barátunk az internet, és a könyvesbolt. És az Osiris még a pénztárcámat is ápolja, mert 980 pénzért árulja nekem.

Szóval egymáséi lettünk, és megkezdtük az ismerkedést. Mert szégyen ugyan, de be kell valljam, én nem olvastam végig a könyvet. A Holdfogyatkozás rész kimaradt. Megnéztem a filmet és gondoltam, ezzel  minden le van tudva.

Mindenki ismeri a történetet (aki nem, az meg olvassa el ;) Vicuskával és Gergővel gyerekként találkozunk, mikor a török előfordulása az utakon nem ismeretlen. Őket kísérjük útjukon egészen a nagy egri csatáig. Van itt török rabság, zarándoklat, házasság, és izgalom.

Állítólag Gárdonyi nem volt megelégedve a stílussal, amiben írta a történetet. Többször is átírta, és az 5. verzió maradt fenn, mert már tovább nem tudta alakítgatni egy visszafordíthatatlan esemény bekövetkezése miatt. Nem is mindig tetszett a stílus, néha döcögős volt, máskor olyan folyékony, hogy észre sem vettem az oldalak folyását. Imádtam Bornemissza Gergő találékonyságát és eszességét, amivel a török minden mozdulatát meggátolta, és olyan természetességgel vitte ezt véghez, mintha erre született volna. És erre is született. Érdekes volt szemlélni, ahogy a török egyre okosodott a magyarok mellett. Hiába hiúsították meg egy várfoglaló tervüket, másnap újjal álltak elő, és megint és megint, míg nem az összes csel hiábavaló lett.

Én sajnálom azt a csodaszép várat, amit Gárdonyi a szemünk elé tárt a könyvben. Ma már csak a palota van meg a várból, ami kis szelete csak az egésznek. Szívesen sétáltam volna egyet mind az öt bástyán, a teknősbéka fejétől a farkáig. Belestem volna a kovácsműhelybe, a pékhez, a borbélyhoz, megnéztem volna egy lovagi tornát a vár udvarán, és uzsonnáztam volna a vár úrnőjével. Majd visszatértem volna a fő utcáról nyíló apró utcácska végén található zöld színű, emeletes házikómba. Aztán, amikor jön a török, akkor én is ott álltam volna a vérten és öntöttem volna fejükre a forró szurkot. Ha a veszteségeket nézzük, azt hiszem a törökök jártak rosszabbul. A második ostromban csak 8000 katona esett el, és még bőven ennyi a végső játszmában. Tehát kb. 20 ezren vesztették életüket a csatában, míg a magyarok oldaláról 300-an. Szerintem tökjók voltunk.

Összességében nem voltam elájulva a könyvtől, de nem volt olyan rossz. Viszont továbbra sem érzem alkalmasnak kötelező olvasmánynak. Nehéz falat ez egy ötödikesnek. Még nekem is az volt. Azért jó élmény volt, nem bántam meg, hogy elolvastam.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok, Osiris Kiadó, 2005.