2012. április 18., szerda

Az úgy van,...


hogy amikor reggel fel kell ébrednem, akkor még nagyon álmos vagyok. A reggel arra a részére, hogy mi történik az ágyból kikászálódás, a macsi fejének megsimizése után addig a pillanatig, amíg a buszon bevackolom magam, hogy újra az álmok mezejére lépjek, nem nagyon szoktam emlékezni. A buszon, utólag azért elmormolok egy imát, hogy a kedves őz barátaim, vagy a kedvenc rókám nem tévedt a kocsi elé a hajnalpír derengő fényében. Szóval úgy szoktam, hogy a reggeli szundizást a buszon fejezem be - tudjátok, ez az az időszak, amikor vasárnap reggel felébredsz, de még nincs kedved kikelni az ágyból, és lustizol kicsit. Aztán az első városba érve felébresztem magam, mert amúgy is nagy lesz a zsivaj, és átváltok egy másfajta álomvilágra. A múlt héten például a Zöldmanzárdos házban pihentem a keleti manzárdszobában, és azt figyeltem, milyen méltóságteljesen adja meg magát a természet az ősznek (mint tavaly nálunk), vagy éppen egy hatalmas nárciszmezőn nyargaltam a virágok között, aztán meg Anne Shirleynek segítettem ebédet főzni, hogy vendégül láthassuk kedvenc írónőnket.

Most meg egy olyan fantáziavilágba csöppentem, hogy azóta is azon pislogok, hogy ezt mégis hogyan sikerül Lakatos Istvánnak kiviteleznie. Elképzelem, hogy csak ül, és eszébe jut az a név, hogy Kolompóc, vagy elgondolkodik azon, hogy milyen lenne, ha csak úgy fel lehetne emelne egy teljesen hétköznapi emelővel egy tavat, hogy bekukkanthassunk a medrébe. Szóval ilyen helyeken téblábolok én hajnalok hajnalán a buszon, és miután leszállok, azon csodálkozom, hogy miért érzem úgy, hogy Zalán és Székláb csak egy szereplője volt egy nagyon érdekes álmomnak?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése