Várólistacsökkentés 2012 - Done

Ha másra nem is jó, hogy az ember beteg, arra legalább igen, hogy egy kis ideje legyen magára, és foglalkozzon kicsit a blogos, olvasásos dolgaival is. Ennek örömére rájöttem, hogy pici csalással ugyan, de teljesítettem a 2012-es Várólistacsökkentést. A pici csalás annyit tesz, hogy a fő listámról két könyvet nem olvastam el, de az alternatívról másik négyet igen. Mivel ez így szabályos volt, ezért azt mondom, hogy teljesítettem. :) Na már most ez nekem azért is nagy dolog, mert 2011-ben csúfosan elbuktam a játékon, és mert általában amit gondolok egy évvel ezelőtt, az nem úgy van egy évvel később. A maradék két könyvet, A három testőrt és Henry James-től a Maisie tudja-t valahogy nem akaródzik már elolvasnom idén, ezért én már összeállítottam egy összegzést. Na de majd jövőre sikerülni fog az első listából, meglátjátok. :)

De íme a lista, amiket idén elolvastam (a képre kattintva eljutsz a bejegyzésig):

Az abszolút kedvenc mindenek között A Manci volt, és ezer hála cseri kékharisnyás kezdeményezésének, amit annyira bánok, hogy nem folytattam tovább, pedig van már pár hasonló kincs is a polcomon (nem beszélve a teljes Cilike sorozatról:). Nagy találkozás volt Sebastian Barry, aki rém unalmasan ír, de mégis van benne valami, ami miatt imádtam olvasni, és érzem, hogy mi ketten még találkozni fogunk. Aztán Herta Müllerrel elég kemény harcot vívtam az életben maradásért, de szintén remek találkozás volt. Zseniálisan ír, fordítva gondolkodik, amivel engem nagyon meg lehet fogni. Sovay-t nagyon élveztem olvasni, annak ellenére, hogy a fülszöveg teljesen mással kecsegtetett. Itt végül jobb lett a könyv, mint a fülszöveg.

Teljes csalódás volt nekem A Pamano zúgása. Hatással volt rám, az kétségtelen, de valamiért ez az írásstílus nekem nem az igazi. A Napkirály árnyékábanról ne is beszéljünk, elmondtam már a véleményem róla. A láthatatlan emberen nagyon jól szórakoztam. Aztán Jókai is érdemel egy mondatot. Ugyan kicsit Mikszáth Fekete városában éreztem magam közben, de mégis jó volt visszautazni a korban, és megismerni Korponayné történetét (legközelebb Zakopaneba menet, most már tényleg megállunk a Krasznahorkai várnál. Olyan gyönyörű....)

Összességében két könyv kivételével idén remek válogatást raktam össze. Csak A Napkirály árnyékában olvasása miatt érzek egy kis elfecsérelt időt, a többit megérte elolvasni.

Gondolkodom a következő évi várólistacsökkentés összeállításán is. Okulva az idei évből, tuti lesz egy alternatív listám is. A listákkal pedig nemsokára jelentkezem.

A Napkirály árnyékában

XIV. Lajos király udvarában semmi sem az, aminek látszik. Ármány és csalárdság uralkodik mindenütt, nincs kiben megbízhat az ember. Minden csak színtiszta színjáték, aminek ha megkaparjuk a felszínét, rothadást találunk. Gyönyörű kertek, szebbnél-szebb ruhaköltemények, fenséges étkek sorakoznak fel a könyv lapjain, aminek gyönyörű férfiak és nők a részesei, mint egy szappanoperában. 

Egy kis történelmi háttérrel gazdagodtam a könyv legelső lapjain. A(z) hugenották üldözésének sokan estek áldozatul, XIV. Lajos király mondhatni megszállottan próbálta összetartani az országot. Szerinte csak egy mód lehet erre, ha közös a vallás, és az nem más, mint a katolikus.  Ebbe a korszakba illesztette bele az írónő a Clavell család viszontagságait. Vallásuk miatt üldözöttekké váltak, annak ellenére, hogy Clavell asszony fiatal korában maga Lajos király szerelmét élvezte. Rosszul gondolta, hogy ez megvédi családját az ártalmaktól. Egy nap beköszönt, amire már fel voltak készülve, és dragonyosok szállták meg a birtokukat. Két fiukat a nagybácsival egy közeli barlangba menekíttették, míg elhárul a baj, ugyanis a fiú gyermekeket elrabolták, és keresztény nevelésre kényszerítették. A dragonyosok csak nem akartak mozdulni, így Mrs. Clavell útnak indult, hogy egykori szerelmét meggyőzze, és családjáért könyörögjön.

Namármost kérem szépen. Olyan nincs, hogy csak hiszünk a fentiben, és tiszta hitünkért megjutalmaznak minket, és nem kell ezért csinálnunk semmit, csak néha elmondunk egy imát (félreértés ne essék, nem a vallásokba kötök bele, senki vallási hovatartozását nem akarom sérteni, csak a véleményemet mondom el.) Nyilván lehet a fentieket (most mindegy, hogy egy Istenről beszélünk, vagy az univerzum erőiről, vagy más vallások isteneiről) néha megkérni erre-arra, hogy feltétel nélkül teljesítsenek nekünk apró dolgokat. Ezt én is alkalmazom sikeresen, de ahhoz, hogy ez működjön, más helyzetekben komolyan megizzasztanak, és nehéz döntések elé kerülök, problémákat oldok meg, alkalmazkodok másokhoz. De olyan nincs, hogy egyszer megpróbáltam, nem sikerült, jajj, inkább elmenekülök, és jajgatok két évig, hogy jaj, vajon él-e a férjem, jaj, vajon hol lehet a kislányom? Ölbe tett kézzel várom a sültgalambot, és hiszem, hogy egyszer minden megoldódik. Mert nekem ez jött le ebből a könyvből. Nem kell küzdeni, nem kell csinálni egyáltalán semmit, mert ha jó hívő vagy, akkor úgyis minden rendben lesz. Na nem, ezzel én egyáltalán nem értek egyet. És mivel ez végig rányomta a pecsétjét az egész könyvre, így nem is szerettem. Hogy miért olvastam végig? Azért mert balfasz voltam. Mindig elfelejtettem kicserélni a könyvet a táskámban, mire hazaértem. Amikor meg az utazásra fordított időt akartam kitölteni, nem volt más, csak ez. 

Mrs. Clavell is szerencsétlen volt, hisztis, naiv asszony, akit egyáltalán nem tudtam a szívembe zárni. Az írásmód meg egyszerűen lehetetlen volt. Kb olyan volt a stílusa, mintha én írtam volna, tehát egy nagy nulla. Gyorsan túl is adtam a könyvön, és csak reménykedem, hogy az új gazdáját nem fogja ennyire idegesíteni, mint engem.

Golden Keyes Parsons: A Napkirály árnyékában. Könyvmolyképző Kiadó, 2009.

Csak légből kapott koholmány!...

Mondják a könyvben a hírre, hogy létezik egy ember, aki láthatatlan. Én, ha láthatatlan lennék, tuti azt csinálnám, hogy irtó fontos beszélgetéseket, tárgyalásokat hallgatnék ki. Teszem azt két miniszterelnök között, akik éppen a két ország közti viszályokat akarják megoldani, vagy bizniszt akarnak kötni. Aztán meg megnéznék csuda híres embereket, hogy mit csinálnak, amikor éppen nem híresek, hogy félnek-e a pókoktól, vagy titokban zugcsokievők-e. Mert én nagyon kíváncsi ember vagyok, és minden érdekel. Aztán meg csinálnék olyat is, hogy a kastélyokban nem csak a látogatható helyeket nézném meg, hanem belopóznék a látogatók elől elzárt helyekre is, mert az sokkal érdekesebb.

De mindezt csak ideális körülmények között lehet megtenni. Mert télen nagyon hideg van pucéran mászkálni, nem beszélve arról, hogy a hóban utánunk jön a lábnyomunk. Aztán a sáros földön a talpunkra tapadhat a piszok, amitől egykönnyen lebukhatunk. Ha esik az eső, kirajzolódik a körvonalunk. Tehát az ideális időpont egy ilyen kíváncsiskodásra egy szép tavaszi nap, vagy hét, amikor kellemes meleg van, nem esik az eső. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben az időben kell olyan dolgoknak történniük, amiket szívesen kihallgatnánk.

Megkérdeztelek titeket, hogy mit tennétek hasonló esetben. Hát mit ne mondjak, mindenki fejében ott bujkál a kisördög, hogy vagy gonoszkodásra használná fel a képességét, vagy saját javakra. Én is így gondolkodtam, szerintem ez teljesen normális. Wells is ezt a vonalat ragadta meg, és főhősünket felruházta tettvággyal, hogy márpedig ő ebből a nagy felfedezésből meg fog gazdagodni, és mindenkit terrorban fog tartani. Egy elnyomott, majdnem albínó tudós fedezi fel a láthatatlanná válás tudományát. Testi fogyatékossága miatt nem ugyanabban az elbánásmódban részesült az életben, mint embertársai. A századelőn egy ilyen teremtmény csak még nagyobb intoleranciának volt áldozata. A képesség lehetőséget ad kitörni. Lehetőséget ad arra, hogy testi fogyatékosságát más színben tüntesse fel, és saját előnyére használja fel. Egy ideig sikerül is neki.

Csak egyet nem értek: hogy lehettek ilyen buták az emberek, hogy próbálták láthatatlanságában elfogni az ürgét, ahelyett, hogy valami nyomot hagyó dologgal leöntötték volna őt magát, vagy a padlót....

H.G. Wells: A láthatatlan ember. Gondolat, Budapest, 1965.

Azt mondták a Mancinak...

..., hogy legyen egy saját tengere, mint a férfiaknak, ahova el tudnak menekülni egy csók után, egy szakítás után. Teremtse meg a saját tengerét, a munkahelyét, ahova elmehet megbékélni, ahol úgy érzi magát, ahogyan ő akarja, úgy viselkedik, ahogy ő akarja, ahol megvigasztalódhat.

Azt is mondták a Mancinak, hogy az első szerelmet csak akkor lehet elfelejteni, ha már egyszer sírtunk a másodikért.

Meg azt is mondták a Mancinak, hogy a 20. században már nem az a nő, mint korábban. És a Manciból egyszercsak lesz Mancimargit, egy okos, ügyes, művelt kezdemény, aki szélsebesen tud gyorsírni, és erre még a Jancsi is felfigyel.

Mert a Jancsi volt az első szerelem, akiért olyan sokáig sírni lehetett. Előtte persze szép volt az élet, minden szombaton irány a fodrász ondoláltatni nyolcvan fillérért, ahol el lehet csenni a vadi új pletykákat, és ami után el lehet menni egy feketére a Komlós Jancsival. Mert a Komlós a Váltóbankban dolgozik, és nagy úr ám ő ott, még a direktor úrral is szokott összejönni egy feketére, egy kártyapartira. De Komlósnak nem ez az ondolált fejű butácska Manci kell.

Manci megtalálja a maga tengerét, és a tengeren viharral szemben remekel a Manci.

Nem kell ám nagy dolgokra számítani a Mancitól, mert ez egy - mai szóval mondva - chick-lit. De mégis különbözik a mai csajos könyvektől, mert ebből lehet tanulni. Persze nyavalyog a Manci, meg azt hiszi, hogy olyan nagyon szerencsétlen, de engedi, hogy megmondják neki, és azt el is hiszi, és képes változni, amitől felnő a Manci, és lesz valaki a Manciból is. Meg amúgy is csupa okosságok vannak benne elbújtatva, hol a lap elején, hol meg a közepén, de van úgy, hogy átnyúlik a következő oldalra is egy picit. És ettől lesz érték ez a kékharisnya, mert a Manci nem nyivákol többet, mert ő tesz azért valamit, hogy többet ne kelljen szenvednie. Mindenki vegyen példát Radó Manciról! Mert hiába írták az 1930-as években a Mancit, ez olyan igaz a mai világban is, mint a csuda.

Bródy Lili: A Manci. Budapest, 1990.

A szerelmes boszorkány

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

A határtól délre

Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.

Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.

Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).

Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...

Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?

Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.