A Kurblimadárról

Murakami újra írásra ösztökélt. Muszáj, mert csak így vagyok képes összeszedni a gondolataimat. Lassan egy hónapja álltam neki a majdnem ezer oldalas, három kötetes történetnek, és ez az egy hónap alatt rengeteg dolog történt velem, nem beszélve arról, hogy Okada Toruval is, Murakami legújabb főhősével. A kurblimadár már amúgy is jó régóta várta, hogy elolvassam, az idei nyaralások pedig tökéletes apropóul szolgáltak erre. Egyik reggel olaszban például arra ébredtem, hogy a kurblimadár nagyban húzza fel a világot. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy az ablakunk előtt elhúzó galambnak volt olyan hangja, amiről én a kurblimadárra asszociáltam. Azért megijedtem egy kicsit, na. :)

Voltak kétségeim néha, hogy ez a könyve most jó vagy nem jó. Maga az alapötlet tetszett, enyhe spiritualitást is belevitt a cselekménybe, amivel engem teljesen meg lehet fogni mostanában. Éreztem, hogy nem egy pörgős történetre kell számítanom, és a főhős nem is fogja megváltani a világot. Röviddel az olvasás elkezdése után ezeket mind leszögezve indultam el Okada Toru lelkének sötét bugyrába, vagy mondhatnám azt is, hogy elméje kútjának sötét mélyére. 

Nyilván nem sikerült minden szimbolikát teljes mértékben lefordítanom, de elég sok dologra felhívta a figyelmem. Okada munkanélküli lett, így ismerhetjük meg. Rövid bepillantást kaphatunk feleségével, Kumikóval közös háztartásába, életébe. Nem történik semmi lényeges, de mégis, ahogy leírja, hogy nem történik semmi lényeges, az mennyei. Főhősünket egy napon elhagyja felesége minden magyarázat nélkül. Nem sokkal később a magyarázat is megérkezik egy levél formájában. Természetesen Okada, vagyis Kurbli úr ezt nem hajlandó elfogadni, ezért a nő keresésére indul. Ahhoz, hogy megtalálhassa, először a saját lelkében kell kutatnia, ezért leszáll egy kiszáradt kút fenekére gondolkodni. Amíg ő gondolkodott, én arra a következtetésre jutottam, hogy Murakami itt azt akarja nekünk elmondani, hogy oké, hogy nyolc évet lehúzunk életünk párja mellett, de a mai rohanó világban mégsem ismerjük meg eléggé. A könyv végén itt is kiderül, hogy Kumikó életében voltak olyan dolgok, amiket nem mondott el Okadának. Persze úgy éltek egymás mellett, mintha minden rendben lett volna, de mégsem volt. Ez a mozzanat nekem azért volt nagyon emlékezetes, mert sajnos az én párkapcsolatomban is történt hasonló az elmúlt fél évben, ami aztán sajnos egy komoly műtétig fajult. Az a szomorú az egészben, hogy mindig valami tragédiának kell történnie ahhoz, hogy végre felnyíljon a szemünk, és odafigyeljünk jobban a másikra. A történet szempontjából az, hogy Kumikónak el kellett mennie.

A keresés során Kurbli úrral több dolog is történik. Megismerkedik mindenféle csuda érdekes figurával, akik segítenek a keresésben. Például Kaszahara Mei-vel, a közelben lakó 16 éves tinire, aki annyi baromságot össze tud hordani, mint amennyit a tinik szoktak. De találkozik még a két látóval, Kanó Máltával és Kanó Krétával is, akik elvileg az eltűnt macskát! akarják megtalálni, de nem boldogulnak, helyette inkább csak furcsák. Szerecsendió és fia, Fahéj mindenféle titkos és spirituális munkába keverik, segítve őt keresni Kumikót. Honda úr, és Mamija hadnagy beavatnak minket a második világháború végén Mandzsúriában történtekbe, ahol párhuzamot lehetett vonni néha Okada életével. Ekkor is volt kurblimadár, akinek a hangját nem mindenki hallotta, és látni sem lehetett, mint most sem. Volt olyan ember, akinek szintén olyan anyajegyszerű folt volt az arcán, mint Okadának. A párhuzamokon és a bölcs öregek jótanácsain kívül sajnos nem mindig értettem ezeknek a jeleneteknek a jelentőségét, mégis érdekes volt olvasni. Kivéve Nyúzós Borisz élő ember nyúzásait több oldalon keresztül. :S Természetesen volt akadályozója is a nyomozásnak. Maga Kumikó bátjya, Vataja Noboru. Őt segíti az elrettentésben Usikava, aki majd az 1Q84-ben nagyobb szerepet kap. Vataja Noboru szála nekem elvarratlan maradt a könyvben, mert Murakaminál mindig kell lennie elvarratlan szálnak. :) 

Az a jó Murakamiban, hogy olyan leheletvékony a határ a valóság és a képzelet között, hogy az olyan simán átjárható, mint amilyen simán Kurbli út átjutott a kút falán keresztül egy másik világba. Tudod, hogy az már nem igaz, mégis megfordul a fejedben, hogy elhiggyed, mert olvasás közben észrevétlenül átslisszantál máshová. Mindezt olyan nyelven, ami egyszerűen megborzongat. Fel sem tűnt ez alatt a hónap alatt, hogy ilyen sok idő telt el egyetlen könyv olvasásával. Szinte természetes volt, hogy most én éppen Kurbli úrral keresem Kumikót, és közben beképzelem, hogy egy-egy galamb hangja hasonlít a kurblimadáréra.

Rendkívül összetett könyv, nem annyira hatásvadász, mint az 1Q84 lett. Sok megfogható szálat találtam, ami miatt tényleg tetszett.

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája. Geopen Könyvkiadó, 2009.

1Q84 második könyv

Az első kötet után nincs olyan ember a világon, aki ne akarná azonnal kezébe venni a következőt, és a második után sem lesz ilyen ember. Csak kár, hogy az utolsó részre annyit kell várni. Mert sajnos várni kell rá egészen tavaszig, addig, amíg ki nem rügyeznek a fák, amíg az első pitypang ki nem dugja fejét a földből, és amíg vissza nem jönnek a fecskék. Ez az időpont most, amikor még munkába menet sötét van, és hazafelé tartva is, olyan távolinak tűnik, mintha sohasem jönne el. Ezt persze csak most érezzük, mert hipp-hopp és máris itt lesz. Mert ahogy ez az év elillant, úgy fog észrevétlenül tovatűnni ez a pár hónap. De akkor is, nekem ez most  kell és nem tavasszal. Grrrr...

Miután kitomboltam magam, folytatom azzal, hogy ez a könyv továbbra is Murakami nagy alkotása. A kedvem az olvasáshoz egy cseppet sem lankadt a végéig, folyton fenn tudta tartani az érdeklődésem. És mindezt annak ellenére, hogy apró falatokban kapjuk az információforrásokat, és elég lassan csordogál előre a történet. A két szálon futó fejezetek segítenek abban, hogy ebből semmit ne érezzünk. Olvassuk az egyiket, és a végére érve legszívesebben átugranánk a másik szereplős fejezetet, hogy folytathassuk. Nem tesszük, mert tudjuk, hogy a másik szereplős történet végére ugyanerre a gondolatra jutnánk. Ezért egymást katalizálják a fejezetek, és már te is pörögsz vele, és észrevétlenül a legizgalmasabb részeknél Murakami szándékosan alád tesz az egyre rövidülő fejezetekkel. Közben a két szál időben egymás mellé ért, sőt aztán majdnem térben is, ahogy az lenni szokott. De akkor hirtelen kapunk egy ütést és a közös vonaltól kénytelenek vagyunk újra messzire kerülni újra erőfeszítéseket tenni, hogy közelebb jussunk. Még most is beleborzongok, mert egyszerűen zseniális ahogy ezt az író műveli velünk.

Épp káááá-nak kommenteltem minap, mennyire egyetértek azzal, amit ő is szeret Murakamiban. Tudjuk, hogy a könyvet átjárja a misztikum, lépten-nyomon találkozunk vele, de annyira sikerül elvegyíteni a valósággal, hogy eszünk ágában sincs ezen kételkedni. Pont emiatt nem is gondolkodunk el a misztikus dolgok miértjein, mert tudjuk, hogy erre semmi szükség. Azért misztikus, mert nem kell megérteni. Csak csordogálni kell az eseményekkel, bele kell lépni Murakami világába, és lubickolni benne, miközben az élmény megborzongatja a hátad a nyakadtól a derekadig. Pont úgy, ahogy most gondolod.

A történet felvázolását teljesen feleslegesnek tartom, senki nem szereti a filmeket a közepétől nézni. Azt azonban elmondom, hogy amitől féltem, a fordítás milyensége teljesen kielégítő. Nagyon ügyes az új fordító, bár összefésülhettek volna ezt azt a szövegben, mert többször előforduló szavakat máshogy fordított. De eltűntek a zavaró félrefordítások, ami az első könyv elején előfordult.

Szóval én remegve várom a befejező részt, hogy mi lesz itt még, mert ez eddig rengeteg csillaggal a tetején egy hatalmas ötös.

Murakami Haruki: 1Q84 második könyv. Geopen, Budapest, 2011.

1Q84 I. könyv

Murakami a szívem csücske, ezt tudja mindenki. Ha csalódást okoz, ha tetszett a könyve, mindegy, én imádom így is, úgy is. Van benne valami, ami függőséget okoz, ami miatt kényszeredetten be akarom szerezni és magamévá akarom tenni a műveit. A függőségi faktor egyértelműen a stílus, ahogy ír, a gyönyörű megszemélyesítései, amivel eddig még sosem találkoztam, és az a lehengerlő írásmód, amivel egyenesen hozzácsomóz a sorokhoz, és nem enged. És most megírta ezt a trilógiáját, de kedves Murakami bácsi, értse meg, hogy ennél jobban nem tudom magasztalni, még akkor sem, ha a következő két kötetben is folytatja ezt a csodát, ami meglapul a borító alatt. Ahogy az uram mondaná, ez eddig zseniális.

A történet vezetését már megszokhattuk a mestertől. Két szereplő (Tengo és Aomame), két párhuzamosan haladó történet, melyek néha érintik egymást, máskor eltávolodnak, te átlagban közelítenek egymáshoz. Tengo egy nagyon fontos feladatot kap, át kell írnia Fukaeri könyvét, a Légből szőtt gubót, Aomame pedig különös küldetéseket kap egy idős hölgytől. De mégis mi közük van egymáshoz? Külön világban élnek, ugyanabban az évben, de mégis képesek dolgok átjárni az egyik világból a másikba. Hogy is van ez?

Ez a könyv olyan sokrétű, annyi mindent érint, annyi fontos témával foglalkozik, hogy szinte már zavaró lehet, de Murakami úgy tudja ezeket adagolni, hogy mi ebből semmit se érezzünk. Apró párhuzamokat lehet észrevenni Orwell 1984 című könyvével. Van, amikor ténylegesen említi, van amikor az eszmeiséget véltem felfedezni benne. A szocializmus, a társadalmi egyenlőségek megfogalmazása játszik szerepet a felbukkanó szektáknál. Ahogy létrejöttek, már megcáfolták, hogy teljes egyenlőség nem létezik, és már kialakultak a kasztok.

Persze rengetek Murakamis elem megjelent már az első kötetben, rögtön kezdve a zeneiséggel, folytatva az idősebb pasi, fiatal lány rendhagyó kapcsolatát. Egy főnökszerepet játszó figura is mind a két oldalról tisztán kivehető. Viszont hiányzik még a fekete macska és a kék ruhás nő. Várom őket nagyon. :)

Az egész történet nekem úgy hat, mint egy misztikus thriller. A little people, a két hold a valóságtól távol állnak, mégis a mindennapokba illeszti be őket. Thriller pedig azért, mert apró részletekben adagolja nekünk a megoldáshoz szükséges kulcs darabjait. Hiába olvastam el 500 oldalt, még sehol nem járunk a történetben - nekem van egy sejtésem, hogy mi lehet az összekötő kapocs, de ahogy eddig megismertem Murakamit, tuti jól össze fogja nekem ezt még keverni. Szóval hosszú a felvezetés, de olyan stílusban adja elő, amitől folyton megborzongok, és akarom még tovább és tovább olvasni. Folyton felkészülök, hogy a vége úgy sem lesz egész, de el tudja hitetni, hogy az lesz, és az az a húzóerő, ami miatt kívánatos a továbbolvasása.

Egy dolog rontott az élvezeten, és az a fordítás. Az eleje tele volt számomra egyáltalán nem a mondatba illő szavakkal. Ez a végére kisimult, vagy már kevésbé voltam fogékony a felfedezésükre. A második kötet nagy részét ugye már új fordító vette át, mert Erdős György sajnos nem tudta befejezni. Mivel ez egy érzékeny pont, nagyon remélem, hogy sikerült áthidalni.

De lényeg a lényeg, hogy ebben a kötetben Murakami valami egészen újat produkált, így aki azért nem olvas már Murakamit, mert egy kaptafára mennek a történetei, az azonnal álljon neki ennek, nem fog csalódni. Jajj, azok a gyönyörű képek, még most is beleborzongok. :)

Murakami Haruki: 1Q84 I. könyv. Geopen, 2011.

A határtól délre

Murakami Harukit úgy tudom elképzelni írás közben, hogy fog egy cetlit, arra felírja a következő szakavat: kék, macska, dzsessz, klasszikus zene, gyönyörű nő, gyönyörű nő kék ruhában, apró fülek, kaja, szex. Aztán vesz egy alapszituációt, azt elkezdi alakítgatni. Az alakítgatás közben rájön, hogy lehetne úgy is folytatni, hogy... ezt gyorsan lejegyzeteli, majd következő könyvében felhasználja - az alapszituáció, egy fiú és egy lány, akikre egy érintés egész életre szóló emlék marad, majd elkezdik keresni egymást... erős párhuzamot lehet vonni az 1Q84-el. Talán ebből született, ki tudja.

Szóval miután lejegyezte következő könyve főbb sarokpontjait, írja tovább a történetet. Néha rátekint a cetlijére, és eszébe jut, hogy átsétáltat az úton egy macskát, majd egy laza mozdulattal kihúzza a cetliről. És így halad szépen sorban. Van, hogy elfelejti beszúrni, így gyorsan, egy mondatban, akár három hozzávalót is belehelyez, és megyünk is tovább.

Ez ugyan elég undoknak hangzik, de Murakami varázsa pont ebben a kiszámíthatóságában rejlik. Én szeretem ezt. Azt is tudtam, hogy nem lesz vége (bár hozzáteszem, a kiadó kihagyta az utolsó bekezdést, ami miatt tényleg nem volt vége. ez már a második ilyen húzása a kiadónak, először a Birkakergetőből hagynak ki egy fejezetet, most meg ez... szerencsére a molyon, az értékelések között rá lehet bukkanni az angol szövegre).

Hadzsime 12 éves, és egyke. Új lány költözik a szomszédba, Simamoto, aki húzza picit a lábát, és szintén egyke. A testvérnélküliek abban az időben vonzották egymást, mert mások voltak, mintha testvérük született volna. Együtt jártak iskolába, együtt tanultak, együtt hallgatták Simamoto apjának lemezeit. Egy nap megérintik egymást, amivel egy kimondhatatlan és megmagyarázhatatlan kötelék keletkezett kettejük között. Egy nap Simamoto elköltözik, a fiú pedig nem megy utána, pedig megtehetné, mert alig pár megállóra költözött csak. Sosem teszi meg ezt az utat, és élete laposan, de elkezdődik. Unalmas húszas évei után megházasodik, gyerekei születnek, menő bártulajdonos lesz. És egy nap valaki felbukkan az egyik bárban...

Tudjuk-e a döntéseink pillanatában, hogy azok jók-e? Meddig kell várnunk, hogy rájöjjünk, elrontottunk valamit? Ha elrontottunk, érdemes-e a mi lenne ha... világában élnünk? Mi kell ahhoz, hogy a rossz döntéseink árnyékában értékelni tudjuk a meglévő javainkat? Mi az a pont, amikor megtanuljuk értékelni a jelent, és kilépünk az árnyékból a fénybe?

Ilyen kérdések jutottak eszembe a könyv olvasása során. Mert a múlton nem érdemes már rágódni, a jelent kell úgy megélni, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki belőle. Én ezt kaptam a könyvtől. Nem a legjobb regénye, a misztikusabb vonalát jobban szeretem, de életművéhez ez a könyv is hozzátartozik. Úgy veszem észre, hogy a romantika nem áll olyan jól Murakaminak, mint a misztikum, bár a Tánc, tánc, tánc, ami ennél későbbi regénye, már kezdett alakulni.

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra. Geopen, 2007.