Bíborhajú 2.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.