Nagyon hasznos a könyvborító, amit Christinától kaptam ajándékba, csak egy baj van vele, hogy eltakarja a mesés borítókat. Cserébe persze nem salátaként kerül elő a táskámból a könyv. Ami azért, valljuk be nem egy utolsó szempont. Most kiszabadítottam kabátjából, és tudok egy kicsit időzni a borító részleteit fürkészve. Mert szerintem szép.
Először találkoztam Sebastian Barry-vel az oldalakon, és bár az első benyomások nem voltak pozitívak, mégis úgy gondolom, ráéreztem a stílusára, sőt mi több, meg is szerettem. Mindezt annak ellenére, hogy a fordítás talán nem volt olyan találó, mint az eredeti szöveg lehetett. Nem ismerem az eredeti szöveget, így nehezen mondok ítéletet, mégis éreztem néha, hogy egy-egy oda nem illő szóval találkoztam, ami úgy ordított a szövegből, mintha vörös háttérrel tették volna láthatóvá. Egyszerűen nem illettek ezek a szavak a hangulatba, egyáltalán nem.
Roseanne "alig" 100 évet tudhat maga mögött, melynek nagy részét elmegyógyintézetekben töltötte. A jelenlegi intézet vetekszik Roseanne életkorával, bár állagmegóvásra kevesebbet költöttek, mint kellett volna, és lebontásra ítélik. Dr. Grene feladata, hogy a bentlakókról megállapítsa, visszatérhetnek-e a társadalomba, vagy költözzenek az új, szebb, modernebb épületbe. Mindenki sajnos nem mehet, mert nincs annyi hely, ahány "beteg". A pszichiáter doktor megpróbál fényt deríteni az idős hölgy titkára, hogy mi okból került az intézetbe. Ez persze felettébb nehézkes, ha egy titkolózó páciensről van szó. Roseanne persze csak a doktor elől rejti el életét, nekünk, olvasóknak önvallomás formájában vallomást tesz. Elindulunk egészen a gyerekkorától, és végigkísérjük az élete évszázadán.
Roseanne története mellett párhuzamosan dr. Grene életébe is belelátunk. Ő is naplót vezet, ezáltal belepillanthatunk küszködéseibe, hogyan próbálja rávenni Roseanne-t a vallomásra, hogyan néz szembe saját, öregedő, és egyre sivárabb életével, feleségének távolságtartásával. Eleinte nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a szállal. Idegennek éreztem a történet szempontjából, de pont ettől vált jelentőségteljessé. Ahogy nekem volt idegen a két szál, úgy voltak idegenek egymásnak a szereplők is. Az oldalak előrehaladtával egyre inkább helyénvalónak éreztem Grene doktor nehézségeit is, hiszen nagyon mély, nagyon erős érzelmeket élt át, amik engem is magával ragadtak. Ugyanakkor a két ember között is valamiféle kapcsolat kezdett kialakulni, és a doki is a történet részévé vált.
Arról lehetne vitatkozni, hogy kinek lehet hinni a könyvben. Roseanne-nek higyjünk, aki 80 évre nyúlik vissza az emlékezetébe, és szinte úgy írja le a történéseket, mintha tegnap történtek volna, vagy azoknak a feljegyzéseknek adjunk alapot, amik a valós időkben íródtak, de mégis megcáfolják az addig Roseanne által elmondottakat? Én arra alapoztam, hogy az idős hölgy emlékezete is megkophatott, másrészről pedig a feljegyzésekben lehetnek olyan tények, amik szántszándékkal ferdítik el a valóságot bizonyos célok elérése érdekében. Egyik valóságát sem tudom sem megcáfolni, sem megerősíteni.
Akkor kezdtem el barátságosabban nézni a könyvre, amikor felfedeztem Barry egy-egy különösen szépen megfogalmazott mondatában azt a különlegességet, amit annyira szeretek a leírásokban. Úgy tud írni a témáról, hogy közben nem süt el klisét, és olyan hasonlatokat alkalmaz, amivel máshol még nem találkoztam. Innentől kezdve nálam nyert ügye van bárkinek. Ezzel az eszközével írta le a két szereplő lelki viszontagságait, és néha sikerült olyan mélyre fúrnia, ami már nekem is fájt. Mert tény, hogy nem vidám témákról ír, hanem a kőkemény valóságról. Írország függetlenedési próbálkozásai során játszódik a történet a két nagy háború között. Összecsapnak az ellentétek, a katolikusok a protestánsokkal, írek a britekkel. Fiatalok harcolnak az igazukért, az új állam mellett vagy ellen, fegyverrel, vagy politikával. Nehéz idők járnak azokra, akik nem követik az éppen hatalmon levők elvárásait. Persze idővel nyer az új állam, győz a kereszténység, győznek a szigorú erkölcsök. Egy ilyen helyen pedig nincs helye egy protestáns lánynak, mint Roseanne. Hogy miért nem, azt hagyjuk, hadd mesélje el Roseanne maga...
Szóval összegezve, bennem mély nyomot hagyott a könyv, annak ellenére, hogy nem egy gyengéd olvasmány, és néha nehezen is haladtam vele előre. Nem feltétlenül vagyok oda a mélyebb, lelket boncolgató történetekért, de Barry valamiért számomra szerethetően adta elő, ami miatt jó volt olvasni. Engem megvett az író magának, fogok még tőle olvasni. Szerencsére a magyar piacon megjelent két könyve ezen kívül, a Messze, messze, és a Kánaán földjén. Mind a két könyv témája jó lehet, ha így adja elő, mint ebben.
U.i.: az utóhang azért utóhang, mert utólag kell elolvasni, ezt jól véssétek az eszetekbe. Ugyanis tele van spoilerrel.
Sebastian Barry: Egy eltitkolt élet. General Press.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése