Kedves olvasóim jelentem, hogy túl vagyok életem első vámpíros könyvén, és ambivalens érzéseim vannak vele szemben. A múlt héten még nagyon jól esett az olvasása, tegnap és ma már nem akkora hévvel vetettem bele magam. Most éppen nem tudom eldönteni, hogy akarom-e a folytatását, vagy sem.
Szerintem múlt héten olyan agyi kapacitásbeli problémákkal küzdöttem, hogy ennél bonyolultabb könyvet nem is tudtam volna befogadni, ezért vonzott maga felé. Most meg már nem igazán volt kedvem folytatni. De persze könyvet csak ritkán hagyok félbe, ezért befejeztem. Ami jó volt benne, hogy lekötött, hogy nem kellett azon gondolkodni, hogy ki kivel van, kinek mi a szerepe. Egyszerű szerepek, egyszerű gondolkodásmód, könnyen megjegyezhető nevek. Ezek után már csak a sztorira kell koncentrálni. Szerencsére az sem volt túl bonyolult.
Sookie Stackhouse egy gondolatolvasó pincérnő egy kisvárosban. A helyi lebujban felbukkan egy vámpír, amitől Sookie teljesen elalél. Adottsága segíti, hogy kihallgassa két vámpírcsapoló gondolatait, miszerint szépen lecsapolják a vámpírt, aztán megölik. Sookie ezt nem hagyja annyiban, és megmenti a vámpírt, aki örök életre lekötelezettje lesz. Naná, hogy persze, hogy szerelmetesek lesznek egymásba, és naná, hogy persze, hogy megtalálják egymásban a nagy Őt. Mindeközben egy krimi szál is bontakozni látszik, vámpírista pincérlányokat fojtanak meg, és sokan gyanúba keverednek.
A vér fiolákból való ivászata, a megharapom a nyakad, és szívogatom effektustól felfordult a gyomrom, meg amúgy is, egy vámpírpasi csupa macera. Csak éjszaka lehetsz vele, akkor meg nem alszol. Nem lehet vele egy jót vacsorázni, nem lehet vele a naplementében romantikusan sétálni. Persze ez Sookieban is felmerül, de aztán elég gyorsan lerázza magáról ezeket a "problémákat". Sookie amúgy is érzelmileg nagyon fura, inkább a nem szimpi kategória, sokszor nem tudtam hova tenni a reakcióit. Néha egyáltalán nem őrjöngött, máskor meg egy kisebb gondnak tűnő esemény bekövetkeztekor teljesen kiakadt. Nem tipikus emberi viselkedés volt. Aztán megőrjített a szerelmi huzavona, a nem tudom mit akarok, de féltékeny vagyok, és nem bízom meg a másikban hülyeségek. Meg amúgy is sok volt a nyomdai hiba, és a stílus sem az én ízlésemnek való. Vagyis most totál úgy néz ki a dolog, hogy lebeszéltem magam a folytatásról, és elképzelhető, hogy így is lesz a továbbiakban. De mivel tudom, hogy az idő folyton megmásítja egy ambivalens könyvnél az éppen erősebb érzéseimet, így nem jelenthetem ki sziklaszilárdan, hogy egyszer valamikor nem veszem a kezembe a következő kötetet.
Szóval most már nem kell nekem egy igazi vámpír, jó lesz nekem az én halandóm is.
Charlaine Harris: Inni és élni hagyni. Ulpius-ház Könyvkiadó, 2009.
Amúgy: nekem is ez volt az első vámpíros könyvem...
VálaszTörlésakkor ez egy olyanfajta áttöréses könyv a vámpírok piacára nálunk. :)
Törlés