Freud Húga

Sigmund Freud neve mindannyiunk számára ismert, tudjuk, hogy a pszichoanalízis atyja, hogy munkásságának eredményei ma is sok helyen használatosak. Mégis, ismerjük-e életét, családi hátterét, életének körülményeit? Szerintem nem sokan, ahogy eddig én sem.

Goce Smilevski, macedón szerző regénye akkora siker volt, hogy 2010-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját is. Magyar fordítása nemrég jelent meg nálunk a Libri Kiadó gondozásában. A téma nálam önmagáért beszél, már emiatt szemet vetettem rá. A borító gyönyörűséges, és a kiadás még inkább. Keményfedeles, védőborítós, hófehér, illatozó lapokkal tele. Még könyvjelző is van benne, bár én annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy csak akkor vettem észre, amikor arra az oldalra értem, amibe be volt csiptetve a vége. 

A történet középpontjában Freud húga, Adolfine áll. Az első fejezetben azonnal életének végével találkozunk, a deportálással, valamint a gázkamrába vezető úttal. Itt egy picit megtorpanunk, mert a vég nem jöhet akkor, amikor csak éppen belekezdtünk a történetbe. A halál előtti utolsó percek a leghosszabbak, van idő visszaemlékezni a múltra, mintegy mozifilmként bemutatva, lepergeti a saját és a mi szemünk előtt az életét a könyv további részében. Kezdjük a legelső emlékektől, majd szépen sorban eljutunk oda, ahol az első fejezet végén elbúcsúztunk tőle, de most már végérvényesen.

Nem könnyű úgy felnőni, hogy tudjuk, anyánk terhére vagyunk, plána, ha ő ezt folyton hangoztatja is. Mit ér az életünk, ha az életünk legfontosabb szereplőjének, az anyánknak sem kellünk? Vajon van-e értelme egyáltalán a lét értelmét keresnünk, tovább tudunk-e lépni a legnagyobb és legfájdalmasabb csalódáson? Gyerekkori emlékeink, traumáink elkísérnek minket egész életünk alatt. Megszabadulni tőlük lehetetlenség, de megtanulhatjuk, hogyan kezeljük, amikor újra és újra a felszínre kerülnek és el akarnak hatalmasodni felettünk. Az persze nem segít ezen, ha életünk nagy részében folyamatosan megerősítenek minket abban, hogy felesleges a létezésünk. Adolfine egy ilyen traumával indul az életnek, édesanyja sokszor felteszi a költői kérdést, hogy minek kellett egyáltalán megszületnie? Egyetlen támasza a bátyja, Sigmund, aki iskola helyett tanítja, próbálja egy picit terelgetni. Elképzelhető, hogy a családi háttere segítette Sigmundot tanainak megalapozására, a kiindulópontok megfogalmazására. A könyv után én látok benne esélyt. 

Adolfine, a trauma ellenére megpróbálkozik az élettel, barátkozik, szerelemre talál, sőt még egy rövidke ideig anyává is válik. A félelem az anyja által beégetett mondat valóra válásától megakadályozza őt a boldogságban, a normális életpályára lépésben, a házasságban és a családalapításban. Persze ez az én véleményem, de ha már úgyis van benne szó pszichoanalízisről, akkor talán ezek is állhattak a dolgok mögött. A normális élet elvárásainak teljesíthetetlensége vezette őt a Fészekbe, az őrültek közé. Valójában semmi baja nem volt, egyedül a gyermekkori traumáját nem volt képes feldolgozni, ezáltal nem válhatott a társadalom teljes jogú tagjává. Dr. Goethe, az intézmény vezetője is azt mondja, hogy az a normális, aki képes a társadalmi normáknak és törvényeknek megfelelően viselkedni. Adolfine erre nem volt képes, tehát ez alapján valóban őrült volt. A Fészekben tett sokéves látogatása volt a legérdekesebb rész a könyvben. Megismertük, milyen emberek is élnek egy ilyen helyen, rámutatva a betegségek feltételezhető okaira. Ezt a részt olvasva úgy éreztem, mintha én is a szanatórium egyik padján ültem volna, és Adolfine ott ült volna mellettem, és az előttünk elhaladó bentlakókról elmondta volna, amit tud. Egy picit az életét, egy picit azt, hogy a betegségük miben teljesedik ki. Apró tetteket, cselekedeteket mutatott be, hogy mennyire másként kezelik őket az őrültek, mekkora különbség van őrült és őrült között. Ebből született a könyvben sokszor visszaköszönő gondolat, hogy minden normális ugyanúgy normális, de minden őrült másképpen őrült. 

Freud a második világégés előtt disszidál Londonba, de húgait nem viszi magával. A könyv egésze alatt ezen gondolkodtam, hogy vajon miért nem tette meg, amikor lehetősége lett volna rá. Aztán az utolsó előtti fejezetben, a két testvér nagy velencei filozófiai eszmefuttatása alatt rájöttem az okára. Arra jutottam, hogy Freud is őrült volt a maga módján, és mellette önző és gonosz is. Amíg a húg képes volt megbocsátani édesanyjának annak halálos ágya mellett, addig Freudnak ez nem sikerült a húgára nézve.

A Freud testvérek (összesen hatan voltak, Sigmund, négy nővér, és a legkisebb fiú) közül a lányok élete is megérne egy külön történetet. A sorsok szinte egy útban érnek össze, szinte mindannyian ugyanazt a veszteséget élték át, ugyanazokat a fájdalmakat kellett elviselniük. A halál, az öngyilkosság, a gyermekek elvesztése mindannyiuk életében szerepet játszott. A miértekre ebben a könyvben nem kaptunk magyarázatot, csak szimpla sorscsapásként kaptuk meg a végkifejletből az adagunkat oldalakról oldalakra. Gyönyörű és fájdalmas családregény lehetne a történetükből.

Nagyon nagy hatással volt rám a könyv végig. A minap még vele is álmodtam. Valakinek nagyon magyaráztam az okát annak, hogy miért nem vitte magával Freud a húgait is Londonba, de az nem akarta megérteni, pedig nekem annyira egyértelmű. A szerzőn látszik, hogy ismeri Freud tanait, bár én nem ismerem őket, mégis sejtem, hogy nagy része a könyvnek az ő művein alapszik. Mindezt úgy sikerült megoldania, hogy alapvetően ez nem bizonyítható a mondatokból, mégis a sejtés ott motoszkál az emberben. Nagyon tetszettek a gondolatok, a filozófiai eszmefuttatások, a pszichológiai okfejtések. Mostanában kezdtem elmélyülni én is a témában, és ez visszaköszönt nekem a könyv lapjain. Emiatt is szívesen olvastam. A történet hordoz magában olyan gondolatokat, amikkel jó újra és újra barátkozni, és ami miatt újraolvasásra ösztönöz. Régen soroltam be könyvet a kedvenceim közé, de ez most felkerült a listára.

Goce Smilevski: Freud Húga, Libri Kiadó, 2012.