Mozi vs. film Marilynnel

Az egész egy telefonhívással kezdődött, hogy lenne két jegy a premier előtti vetítésre, és hogy elmennénk-e? Én meg leopcióztam, és gondoltam, hogy ha mi nem, majd valamelyik kolléga szívesen elmegy helyettünk. Aztán megnéztem a trailert, és benne volt a cuki fiú A katedrális sorozatból, és 1956 és Anglia, és akkor úgy döntöttem, elcsábítom az uram egy jó kis kebabra. Azzal úgy belakik, hogy kibírja a filmet. Csak háromszor ásított, és ez nála nagy szó.

Szóval a film. Marilyn Angliába érkezik, egy filmforgatás miatt. De nem úgy mennek a dolgok, ahogy Sir Laurence Olivier azt szeretné, Arthur Miller sem élvezi annyira a friss házasságot, és persze Marilyn kiakad. Colin Clark egy gazdag művész család legifjabb sarja, akinek mindene, hogy a filmszakma kamera mögötti oldalán helyezkedjen el. Harmadasszisztensként sikerült pozíciót szereznie a család kapcsolatai révén, majd egy este Marilyn bérelt házának nappalijában találja magát, majd elkezdődik élete legemlékezetesebb hete.

Aztán gondoltam, nem lehet ez olyan rossz könyvben sem. A Libri meg volt olyan kegyetlen, hogy előjegyzésben ingyenes házhoz szállítást ajánlott. Aztán már csak arra emlékszem, hogy telefonál a futár, hogy a megadott címen nem jön ki senki, de aztán volt olyan kedves, hogy elhozta nekem. A következő kép, hogy keresem Emma Wattsont a könyvben. És megtaláltam egy mondatban, amikor megemlítik Colinnak, hogy az öltöztetőlány milyen helyes, miért nem inkább vele kezd? Az első oldal elolvasása után tudtam, hogy ott és akkor el kell felejtenem a filmet, itt most egy másik történet kezdődik.

Colin Clark élete első filmforgatásáról naplót vezetett, hogy egy jó barátjának be tudjon számolni róla. The Prince, the Showgirl and me címmel meg is jelent ez a napló, amiből hiányzott 9 nap eseménye. Azé a kilenc napé, amit megfilmesítettek. Colin 40 év után vetette papírra ezt a másfél hetet a barátjának írt levele alapján. Meg amúgy is, egy ilyenre ki ne emlékezne percről percre pontosan?! Ez a hét annyira zsúfolt volt számára, hogy nem tudott az írással foglalkozni. Utána meg annyi ellentmondás jelent meg a színésznőről, hogy nem merte kockáztatni a hírnevét egy ilyen kiruccanás miatt. Ma már persze senkinek nem fáj, hogy akkor mi történt, sőt.

Nem sokat foglalkoztam eddig Marilyn Monroeval, nem nagyon érdekelt az élete. A filmmel és a könyvvel kicsit beleszagoltam a világába, hogy ki is ő valójában, milyen is volt. Be is szereztem a Van, aki forrón szereti című filmjét is, mert állítólag munkássága sem volt semmi. Persze ilyenkor fontos azt is szem előtt tartani, hogy ötven évvel ezelőtt mást jelentett nagy színésznek lenni. Az ő problémája a mai sztárocskák problémája is. Senkiként indulni, naggyá lenni könnyű, benne élni, bizonyítani az ide vezető érdemet már annál nehezebb. Feldolgozhatatlan a siker, hogy többé nem lehetsz egyedül, hogy nem mehetsz ki anélkül az utcára, hogy ne ismerjenek fel. Monroenak sem sikerült, és talán sokak mellett ez is vezette a végzete felé.

A könyv lapjain megelevenedik az élet. A naplók hordozzák magukban azt a kockázatot, hogy események történnek ugyan az írójukkal, de azt leírni már képtelenek. Colin Clark esetében ezt a kockázat egyáltalán nem futjuk (nem kéne annyit dolgoznom, megártott a szókincsemen), mert nagyon jól ír. A lapok között nem számított, hogy Marilynről olvasok, mert szerettem olvasni.

Ezek után már csak azt mondom, hogy bízom benne, hogy a nagy naplót is ki fogják adni magyarul, mert az is érdekelne. Bookdepositoryn meg nem volt elérhető eredeti példány.

Colin Clark: Egy hét Marilynnel. Gabo, 2012.

Képek innen: http://www.petersfraserdunlop.com/Estates/colin-clark

Azt mondták A Manciban...

a Mancinak, amikor a kórházban volt, hogy:

"Az érdemel csak éltet, szabadságot,

Ki azt naponta meghódítni kénytelen..."

Csak kár, hogy ez Faust óta, a Manci korszakában és még azóta is igaz. De a Manci ettől erőre kapott, így ma reggel ezzel indítottam a napot, és lásd sikeres is volt a mai nap.

De ez a Manci most olyan jól esik nekem, mint egy jó isler. Mert a Manci igazi nagyvárosi, modern nő, és szeretek vele Budapest utcáin, a századelőn ondoláltatni sietni.

A Place Called Here

Nem is tudom, mióta kezdtem bele ebbe a könyvbe. Talán tavasszal, egy újabb olvasni-kell-angolul rohamom után. Aztán mindig csak egy picit vettem elő, alig haladva vele. És most elkezdett ez a dolog igazán frusztrálni. Úgy gondoltam, egy próbát megér, ha nem megy, majd félre rakom. Szerencsére ezzel nem volt gond.

Úgy tűnik, Ahern könyvei engem csak eredeti nyelven találnak meg. Először kezdődött a Where Rainbows End-del, most pedig A Place Called Here volt a sor következő darabja. Sandy Shortt volt a narrátorom, és a vezetőm is egyben a könyv folyamán. Sandy-t baromira izgatta, hogy hová tűnnek el a dolgai, amikor mindig mindent ugyanoda tesz vissza. Még fel is címkézte őket, hogy ha valaki megtalálja, juttassa vissza hozzá. Egy nap, futás közben megtalálja ezt a helyet.

Na jó, Sandy esetében tényleg beteges, hogy mennyi mindene tűnik el. Olvasás alatt gondolkodtam, hogy nekem mim tűnt el szőrén-szálán, de semmi nem jutott eszembe. Általában mindig tudom, mit hova tettem, vagy más mit hova tett. Ennek tükrében mondom, hogy túl sok dolog tűnt el Sandy környezetéből, mintha taszítaná a saját tárgyait. Tetézve a bajait még olyan embereket is keres, akik eltűntek. Egész életét rááldozza olyan emberek felkutatására, akik egyik pillanatban még vidáman sétáltak az utcán, a másikban pedig nyomuk veszik. Mégis, hol van az a hely, ahol a tárgyak, az emberek landolnak.

Ahern megtalálta ezt a helyet. Nem más, mint egy másik világ. Hogy hol van ez a világ, és hogyan lehet odakerülni, nem tudjuk meg. Nem is ez a fontos. Itt megtalálunk mindent, amit valaha elvesztettünk. Egy bőröndöt a repülőn, egy tollat, egy fél pár zoknit, de még egy illatot, egy nevetést is. Itt az emberek abból építkeznek, amit találnak, falvakban laknak, és minden nemzetségből delegálnak egy embert a bizottságba, aki felügyeli a működést. Nincs pénz, csak cseregazdaság. Nincs vita, látszólag mindenki belenyugodott a ténybe, hogy nincs kiút. De akkor miért is tűnik el hirtelen Sandy órája?!

Két szálon fut a történet. Egyik Sandy-é, a másik Jack Ruttle-é, akinek a testvére tűnt el. Egy aranyoldalakban akadt rá Sandy eltűnt emberek ügynökségére. Meg is beszélnek egy időpontot, azonban Sandy nem jelenik meg. Csak a kocsija marad hátra minden cókmókjával. Jack nem nyugszik bele, hogy Sandy csak úgy elment egy időre, ahogy szokott, és nyomozásba kezd. Közben testvére keresését sem hagyja abba.

Szimpatikus volt az írónő megközelítése a témához. Folyamatosan homályban tartott minket. Nem az volt a fontos, hogy valódi okot találjunk arra, hogy hova kerülnek a dolgaink, hogy megtaláljuk a miérteket. Az a fontos, hogy merjünk szembenézni a félelmeinkkel, a problémáinkkal. Lehet, hogy könnyebb eltűnni, vagy úgy tűnni, mintha elvesznénk. A probléma attól még ugyanott marad. Bátorság ahhoz kell, hogy megoldást találjunk, és túllépjünk rajtuk. Ekkor fogjuk megtalálni a miérteket. Ez az egyik kedvenc okosságom az életben, ami szerint próbálok is élni. Ezt Ahern-nek sikerült egy olyan köntösbe beleburkolnia, ami még izgalmas és elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ötleteit, és sokakkal ellentétben, szeretem a megvalósításait is. Ennél a könyvénél annyira nem kellett máshogy befejeznie, ahogy. Végig tudtam, hogy ez lesz a vége, minden más nem volt fontos a könyvben. Egyedül Sandy volt az, és hogy megtalálja önmagát. És ez sikerült is.

Cecelia Ahern: A Place Called Here. Harper, 2007.

Az elfeledett kert

Kate Morton a legjobbak közé kvalifikálta magát a Felszáll a köddel, és úgy voltam vele, bármilyen könyve jön, abból csak jót hozhat ki. Az elfeledett kert egy újabb, egyben monumentális (hogy miért ezt a szót használom, mindjárt megmagyarázom) mű, ami nemrég kis hazánkban is megjelent.

Nell 4 éves korában 1913-ban egy óceánjáró hajón találja magát egy nővel, akit Írónőnek hívnak. Arra kéri, hogy a hordók között várjon rá, el ne mozduljon. Legyen ez is a játék része. A hölgy azonban nem tér vissza, a hajó nekivág az óceánnak. Nell Ausztráliában köt ki, ahol befogadják, és felnevelik. Egészen 21 éves koráig mit sem tud kilétéről, amikor is elmondják neki az igazat. Nell nyomozásba kezd, keresi a múltját, keresi saját magát. Eljut Angliába, felleli a Mountrachet család hagyatékát, de sajnos nem áll módjában a végére járni múltjának. Halála után unokája, Cassandrára bízza, hogy derítse ki, hol is kezdődött az élete.

És itt jön szóba, hogy miért is a monumentális szóval illettem a könyvet. Három korszak, három élet, egy cél. Cassandrával tartunk a nyomozása során, és ahogy előre halad a titkok labirintusában, egy-egy elágazásnál elkanyarodunk az 1900 évekbe, ahol Eliza Makepeace és Rose Mountrachet életét kísérhetjük nyomon, de közben 1975-ben egy kis ház körül sertepertélünk Nellel. Folyton visszatérünk a fő csapásirányra, de a kis kitérők adják meg a megoldást, hogy kijussunk a labirintusból. Végére érve ott vár az ajtó, ami beleillik az útközben megtalált kulcs, és végre beléphetünk a titkos kertbe.

Ebből a szempontból nézve zseniális az alkotás. Úgy érzem, most nem a titkon volt a hangsúly, mert nem voltak olyan hatalmas felfedezések, és durranások, amik szoktak lenni. Sőt, elég egyszerű volt a megoldás. Az időben utazva szépen lassan haladtunk előre. Volt, hogy nem tovább, amíg Cassandra nyomozott, és tőle tudtunk meg egy kirakódarabot, de volt, hogy megelőztük a feltárást. Közben szépen lassan kiérdemeltük a miérteket. Minden szereplő lelkébe beleláttunk, még a legjelentéktelenebbekre is jutott idő, hogy megérthessük, mit miért csinált. Persze nem tolakodóan akarja ezt a tudtunkra adni, éppen eleget tudunk meg mindenkiről. Lassan kellett úszni az árral, élvezni a nedvességet a tengerparton, hallani a tenger morajlását, élvezni a fű sejmességét a titkos kertben.

Mégsem volt meg a hűha élmény. Nagyon lassan indult be, már akkor tudtam, hogy nem fog teljes mértékben elvarázsolni a könyv. Aztán túl sok volt a lélekegyedül. Nem hiszem, hogy mind a három idősíkban ezt a szót használnánk. Az 1900-as években még megfelel, na de a többiben. Voltak magyartalan mondatok, ami miatt akadozott az olvasás, nem volt meg az a selymes érzés, ami ilyenkor kell. Na és ezt a gyönyörűséget zsemlének fordítani?! Előbb mondom pogácsának, vagy teasüteménynek. Oké, hogy nincs nálunk scone, de akkor is. A fordítás sajnos sokat levett az élvezeti értékből.

Ettől függetlenül nagyon jó volt két hétig Kate Mortonnal utazni. A nap végén tudtam, hogy a következő 40 percben nagyon jó helyre kerülök, és jól fogom érezni magam. Annyi biztos, hogy ennél a könyvnél fontos, hogy legyen időnk belemélyedni. Nekem sok gondot okozott, hogy meg kellett szakítanom az olvasást. Néha nem tudtam, hol is vagyok, hol hagytam abba. Ebben nem segít az sem, hogy nem követik egymást a fejezetek, új fejezet, másik időpont. De ezek a szóhasználatok, ezek a gyönyörű képek miatt már megéri együtt robogni hatszáz oldalon keresztül. :)

Kate Morton: Az elfeledett kert. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

A szerelmes boszorkány

Akkora elánnal indultam neki az idei év Várólistacsökkentésének, hogy rögtön a kiskapus, +12-es listámról választottam egy könyvet. És ráadásul ez a listám most sokkal szimpatikusabb, mint az eredeti 12-es listám. De garantálom, hogy egy hónap múlva pont a fordítottja lesz. :)

Addig is Isidorával utaztam a 17. század Itáliájába. Először végignéztem, ahogy felcseperedik egy kis faluban, megrázkódtam, miközben végignéztem szülei máglyahalálát, sírva nevettem, amikor Donna Olimpia ágyába a cselédség segítségével becsempészték a szamarat, és éjnek évadján menekültem vele szülőfalujából az Inkvizíció elől egyenesen Rómába, hogy új életet kezdjen örömlányként, majd elérje célját, kurtizán lehessen.

Ezen kívül a könyv semmi másra nem volt jó, mint hogy elterelje a figyelmem, kikapcsolódjak, és élvezzem azt a 40-50 percet, ami naponta megadatott vele.

Mégis csodáltam Isidorát, ahogy képes volt talpon maradni, képes volt az életének a lapjait pontosan abban a sorrendben kihúzni, ahogy ő akarta. Minden helyzetből kihúzta magát, minden szituációban remekelt. De egy dologban nem tudott fényeskedni, méghozzá a szíve vágyát nem tudta meghódítani.

Isidora nem az a szó szoros értelemben vett boszorkány, bár próbálkozott ezzel-azzal. Ismerte a gyógyfüveket, tudta, milyen hatást tudnak kiváltani, és alkalmazta is. Elhitette egy fiatal feleséggel, hogy fekete macskája azért figyeli egész nap, hogy aztán jelentsen a férjnek, milyen férfiak jártak a házban. Viszketőporral hintette be a pap ruháját, és egyéb csínytevéseket vitt véghez. Meg kell mondjam ez a szakasza a könyvnek temérdek humor forrása volt, jókat röhögtem magamban rajta. Szóval nem olyan boszorkány, mint amit a kor megkövetelt. Nem hantolt ki frissen temetett csecsemőket, hogy aztán főzetükből krémet keverjen és magára kenje, hogy boszorkányszombatra mehessen, ahol megcsókolhassa a sátán hátsóját. Ő csak előre lát eseményeket, és talán gondolatolvasni is tud. Bár ezen lenne mit csiszolnia.

Örömlányként bepillantást nyerhettem Róma életébe, ahol éppen VIII. Orbán a pápa, és a bíboros hivatalos szeretőt tart, ahol a nép tíz százaléka prostituált, ahol a világi méltóságok megaláztatásért járnak kurtizánhoz. Közben Dorisiával harcolok a szerelméért, segítem megbosszulni sérelmeit, és cselszövéseket gyártok, hogy ne lehessen pápa az, aki.

Elmúlt, vége volt, ennyi volt. Élveztem, amíg tartott. Mert úgy döntöttem, hogy lehet, hogy annyira nem tetszik, de akkor is élvezni fogom, és lassan haladva fogok benne előrehaladni. Nem fogom azért meggyorsítani a tempót, mert mindjárt le kell szállnom, hanem ha kell, az oldal közepén abbahagyom, mert tudom, hogy holnap a betűk ugyanitt és ugyanígy fognak várni rám. Ebben a jegyben töltöttük el egymással az időt, és ezt a részét nem bántam meg.

Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány. Magvető Kiadó, 1989.

Bíborhajú 2.

Én eddig megúsztam sorozatok nélkül. Alig volt, aminek elkapott volna a gépszíja. Ott volt Libba Bray, aztán ennyi. Egyszerűen nem tudtam megérteni másokat, miért vannak oda a sorozatokért. Aztán idén megértettem, most meg már ott tartok, hogy három, nem..., négy, dehogy... öt! sorozatnak várom a folytatását. Baráth Kata Veronja (na jó, az magában is élvezhető, és nem teljesen sorozat, de tudom, hogy lesz még belőle, és akkor is), Kerstin Gier bájos időutazói, Armstrong szellemidézői, Montgomery Anne-je, na és persze Murakami. Ha jól számolom meg van az öt. De valami hiányzik a felsorolásból... jah, persze, Benina és a Bíborhajúja. Ez összesen hat. Tudom, hogy mások órákig írnak a sorozatokról, hogy mennyit követnek figyelemmel, de tessék kérem azt is figyelembe venni, hogy én ezt a sportot eddig nem űztem. És azon csodálkozom a legjobban, hogy emlékszem rájuk, és várom a többi részt, és jajj. Ennyi sok dolog belemegy az agyamba, az oké, de valamiket ki is tol a másik oldalon. Miért is jöttem ide? :D

Félretéve a tréfát, térjük át Claire és Kellan történetére. Az első rész végeztével mindenki azt hitte, hogy minden fantasztikus lesz, és nyugis, ámde azt nem kellett volna megírni egy második részben. Benina tett arról, hogy ne élhessék a "boldogan élte, míg meg nem haltak" életüket, mert Claire útjába sodorja egy rég nem látott ellenségét, és Hannah is megjelenik a világ minden bölcsességével, hogy ne legyen egyszerű az élet.

Az első száz oldalon legszívesebben leraktam volna a könyvet, mert olyan mély depresszióba kezdett tolni, hogy a vidám Zafírkék után, nem volt gusztusom hozzá. Főleg télen, sötétben, brrr... De mivel a vonaton nem volt mit tennem, olvastam tovább. Sikerült átlendülni azon a rettenetes negatív érzelemhullámon, amit Benina olyan érzékletesen írt le, hogy szinte sírni volt kedvem. Ez az érzelemábrázolás végigkíséri a könyvet. Látszik, hogy nagy gondot fordított erre a könyv írása közben. Sokkal mélyebben megismerhettük a szereplőket, segített azonosulni a fájdalmukkal, a problémájukkal.

Az eddig felépített világát tovább részletezi, ami szerintem nagyon egyedivé sikerült (bár megjegyzem, nekem minden fantasy elem egyedi, mert nem sok ilyet olvastam). Mivel kevésbé áll hozzám közel ez a fajta világ, nehezen is tudtam beleképzelni magam a világába, ezért inkább a szereplőkre koncentráltam. Nagyon érdekes volt a fordított világ elmélete, a benne élő ellentétes jellemekkel. Új szereplők jelentek meg, akik csak fokozták a kedélyeket. Benina próbált nézőpontokat váltani, egy-egy fejezetet, más-más szemszögéből mutatta meg. Ez kevésbé sikerült, mert hiába dolgozta ki a jellemeket, a stílusokat nem tudta annyira elkülöníteni egymástól, hogy éles határ legyen Kellan, Wenthworth, vagy Claire elbeszélése között. Volt úgy, hogy olvasás közben nem értettem, mi történik, mire ráeszméltem, hogy már nem Claire mesél nekünk, hanem más. Értem, hogy ezzel próbálta meg a szereplők érzelmeit, gondolatait nekünk átadni, de az elkülöníthetőségen még lehetne dolgozni.

A cselekményen néhol nehezen vertem át magam, néhol pörgött, és sodort magával, majd a végére teljesen felizzott, és csak úgy zúdultak az események, mint egy zúgóban. A könyv vége előrevetíti a harmadik rész legfőbb megoldásra váró problémáját, ami még tartogat számunkra meglepetéseket.

Összegezve, mert írtam jót is, rosszat is: érdekel, mert magyar írótól ilyet típusú könyvet nem lehet olvasni. Kíváncsi vagyok hova fejlődik Benina a végére, mi van még a tarsolyában. A történet is fúrja az oldalamat, így kénytelen vagyok tovább olvasni. A stílust pedig már megszoktam, így nem lesz gond vele a továbbiakban. Magyar írótól rendkívül egyedi, és ez így van jól.

Benina: A boszorka démona - Bíborhajú 2. Könyvmolyképző Kiadó, 2011.

Év vége

Mivel egész évben a legkisebb figyelmet a blogra tudtam fordítani, mindenképpen akartam egy fél órát lopni az év utolsó napjából, hogy végiggondoljam mi minden történt idén. Magánéleti oldalon nagyon mozgalmasnak mondható évet zártam. Volt itt új családtag érkezése, munkahely elvesztése, aztán kettő plusz egy találása, költözés, új élet magjainak elvetése. Az urammal beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy ezt az évet a sors alakította, úgy terelget határozottan minket egy olyan cél felé, aminek a létét nem is feltételeztünk még fél évvel ezelőtt. Most pedig már azon kapjuk magunkat, hogy a legnagyobb gondunk az álmodozás és a tervezgetés. És ezt most szeretjük így ahogy van.

Azért szeretem vezetni, hogy miket olvastam idén, mert a sorrend mutatja az élet haladását is. Bármelyik könyvre ránézek a molyos polcomon, tudom, hogy mikor mi történt, és mi okból vettem kezembe éppen azt a könyvet. Fejes Endrét például azért, mert életemben először voltam a Nemzeti Színházban, és a Jó estét nyár, jó estét szerelmet néztük meg. Vagy voltak recenziós könyvek is, amik azért erősen befolyásolták az olvasmányaimat. Ezt már most tudom, hogy jövőre nem lesz ennyi. Megpróbálkoztam Lobo Vásólistacsökkentő játékával, amit csúnyán elbuktam. 12/7lett az arányom, és a Murr kandúrt nem sikerült elolvasnom, így ezt továbbra is hallgathatom majd az uramtól. Kipróbáltam a hangoskönyvet, ami vezetés közben annyira nem vált be. Mire nem jó ez az összegzés, eszembe jutott, hogy reggelente, a buszon nem tudok mit csinálni... talán megpróbálkozom egy újabb hangoskönyvvel jövőre.

Az idei év abszolút nyertesei voltak a következők:

- Fekete István mind a két kötetével. Rájöttem, hogy nála csodálatosabban természetet megszemélyesítő íróval nem találkoztam. Minden elismerésem.

- Sarah Addison Allan: A csodálatos Waverley-kert: idei lengyel kirándulásom alatt olvastam, és a maga egyszerűségével egy nagyszerű élményben részesített.

- Kerstin Gier: A Rubinvörös és a Zafírkék ifjúsági könyvek egy az egyben levettek a lábamról. Ifjúsági regényt ennyire még nem imádtam, és ahogy körbenézek másoknál is, egyöntetű a sikere.

- Baráth Katalin idén is brillírozott. Remélem nem hagyja abba, és hagyománnyá fog válni, hogy ha Könyvhét, akkor új Veron történet.

- Libba Bray trilógiáját végre valahára lezárhattuk ebben az évben. Nagyon vártam, hogy megtudhassam, mi lesz a vége, és ugyan megosztotta a véleményeket, azért emlékezetes sorozat lett.

- L. M. Montgomery: épp ideje volt nekem is felfedeznem az írónőt, és írás szempontjából csak azt tudom mondani, hogy zseniális.

- Murakami Haruki életének legjobb trilógiája is elérkezett hozzánk, ami szerintem is pályájának a csúcsa. Imádtam mind a két részt (I, II), és borzalmasan kíváncsi vagyok, hogyan fogja összecsomózni a szálakat Murakami.

Az idei év rejteget még magában potenciált a következő évre, ami meg kell, hogy mondjam, egy kis reménnyel tölti meg a szívem. Mindenhol csak a negatívat hallom, de én tudom, hogy 2012-ben is rengeteg jó dolog fog még rám várni könyvek szempontjából. És ha már ezek szolgáltatják nekem a lehetőséget, hogy elbújhatok pár órára a világ elől, már megérte várni rájuk.

2012-ben újra megpróbálkozom a Várólistacsökkentéssel (az normális, hogy miközben próbáltam összeállítani a listát, arra jutottam, hogy nincs egy könyvem sem, amit most azonnal el akarnék olvasni, és azonnal keresnem kell újabb potenciálokat??? :D). Szóval a Várólistacsökkentés. Nem kispályázom most már, mert csináltam alternatív listát is. 24 könyvből csak sikerül majd 12-t kiolvasnom, ugye? És figyeltem arra is, hogy ne legyenek túl vastagok, és legyenek olyan semlegesek, amik minden helyzetben olvashatók. Hát meglátjuk mi lesz belőle. :)

2011-ben kevesebbet tudtam olvasni, mint a megelőző években, de én már erre is büszke vagyok, hogy ennyi futotta az időmből. Nem sikerült az egy hét, egy könyv stratégiám, amivel már évek óta operálok, és az oldal darabszám is jelentősen elmaradt a tavalyitól. Idén 50 könyvet olvastam, 16.503 oldalon, tavaly 65 könyvet 21.352 oldalon. Összevetve, hogy mennyit kaptam az előző évben és idén a könyvektől, mindenképpen a idei év oldalára dől a mérleg. Idén több remek könyvvel találkoztam, mint tavaly.

Most pedig jöjjön az a számadat, amitől minden moly a falat kaparja. Ez pedig, az idén mennyi könyvet szereztem be kategória. Nekem 70-et sikerült ilyen, vagy olyan módon beszereznem, ami talán megegyezik a tavalyi adattal. Akkor még nem vezettem ilyen polcot, így nem tudom pontosan. Ennek az adatnak a másik oldalára a hány könyvet olvastam idén polcot tettem. Sokáig szinkronban növekedtek egymás mellett, de aztán sikerült beszerezni egy-két könyvet fillérekért, és ez rendesen megdobta a statisztikai adatot. Így idén 20 darab olvasatlan könyvvel nőtt a mini házikönyvtáram száma. Mivel jelenleg két helyen tartózkodnak a könyveim, ezt nem tudom megállapítani, hogy jó-e vagy sem. Jelen pillanatban még tudom hova tenni a szerzeményeket.:)

                                                 

Mert olyan jól néznek ki egymás mellett a könyvek, amiket olvas ez ember, muszáj volt bemásolnom a molyról. :) Ha már moly. Legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem tudok aktívan részt venni a moly közösségi életében. Karácsonykor egy kicsit belepillantottam a frissekbe, és annyira jó volt látni a közösségi szellemet kibontakozni. Rengeteg ajándék, képeslap cserélt gazdát, és bár én csak kicsi részt kaptam belőle (ezúton is köszönöm Tessa!!! :), mégis jó volt látni, hogy jó itt, ahol ilyen jó emberek vannak.

Lezárva a gondolatot, jól esett kicsit összegeznem magamban az évet. Minden idetévedőnek kívánok nagy sikerekben gazdag új évet, amit fűszerezzetek meg jó sok könyvélménnyel.