Christopher Moore egy újabb könyve jelent meg nálunk nemrégiben magyarul az Agave gondozásában. Már a címének megjegyzése is napokig tartott, de aztán a könyvet olvasva egy idő után adta magát. A borító most különösen színesre sikeredett, ami nekem kifejezetten tetszik.
A történet nagyon kerek lett, nem volt annyira elvetemült, mint azt Moore-tól megszokhattuk. Természetesen itt is van egy béta hím, Tucker Case, a pilóta, aki élete legjobb munkáját elcseszi egy kis alkohol és szexéhség miatt. Ezek után nem állhat a világ elé, mégis kap egy hihetetlen ajánlatot, méghozzá egy pilótaállást (annak ellenére, hogy a kis incidense miatt elvették a pilótaengedélyét) egy nagyon távoli, mikronéziai szigeten, ráadásul tetemes summáért. Választania kell ez és a börtön között. Természetesen a korábbit választja, és már csak azt veszi észre, hogy egy drótozott ajtajú kiszuperált japán kocsiban robog Truk szigetén a szállása felé egy helybeli sofőrrel, aki amerikai Cripnek képzeli magát, és lövöldözni akar. Elindul az őrült történet a szokásosnál kicsit kevesebb poénnal tarkítva.
Már-már egy igazi krimi-vígjátékot olvashatunk, hiszen van egy kis nyomozósdi is, hogy ne csak Tucker Case újabb baklövéséről olvashassunk. Betekintést nyerhetünk a mikronéziai szigetvilág bürokratikus világába is, ahol mindenki félti az állását, és úgy véli jobb nyugton megülni, mint a kalandokat keresni. Megismerjük a békefenntartók világát is, akik maguk javítják meg az ellenség hajóját, hogy ne veszítsék el az állásukat. A legmenőbb szereplő a gyümölcsevő denevér, Roberto, aki napszemcsit hord, hogy nappal is tudjon közlekedni. Gazdája is van, a női ruhában öltözött navigátor, Kimi, aki felajánlja Tuckernek, hogy majd jól elszállítja őt a cápanép szigetére. Hogy miért cápanép? Az rögtön ki is derült a tájfun után, ami jól elsodorta őket a sziget felé evickélve.
Moore ennél a könyvénél inkább a földi, emészthetőbb dolgokat helyezte előtérbe, alig voltak benne túlmisztifikált szereplők, mint például a Mocskos melóban. Ez egy korai műve, még kereshette önmagát, próbálkozott a szereplőkkel, a helyszínekkel. A helyszín félig valós, hiszen az író valóban tett látogatást a mikronéziai szigetvilágban, és az ott megtapasztaltakat is beleszőtte a könyvbe. Alualu nevű sziget a valóságban nem szerepel, és a rakománykultusz is kiveszni látszik, egy sztori alapkövének azonban tökéletesen beillik.
Azért tetszett nekem jobban ez a története, mint mondjuk a vámpír-trilógia, mert a poénjai nekem ebben sokkal emészthetőbbek voltak. A trilógia végére már néha a fejemet fogtam, és erőltetettnek éreztem a poénokat. Mintha megírta volna a történetet, majd visszament, és a sorok fölé be-beillesztett volna egy-egy poént, mert kevésnek találta. Ebben a könyvében ezt nem éreztem, és szerintem baromi jó filmalap lehetne belőle.
Összességében teljesen jó volt, igazi pihentető kikapcsolódás egy betegség terhelte héten. :)
Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete. Agave, 2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése