Lélegzethinta

Az az igazság, hogy bármit is írok erről a könyvről, a nyomának az árnyékába sem érhet Herta Müller írói zsenialitásával. Ha mindezt tudomásul vetted, kérlek nyomj egy entert, és olvashatsz tovább...

Mostanában egyre ritkábban tör fel belőlem, hogy háborús, vagy ennek következményeiként kialakult élethelyzetekről olvassak. A Lélegzethinta most ezen kevés alkalmak egyike lett. Aztán igazából az első oldalak után komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy biztosan kell-e ez nekem? A második olvasás alatt egyértelműen eloszlottak a kétség hullámai, és igent mondtam az olvasásra. Az ok pedig az írónő maga volt. Nem pusztán arról van szó, hogy a szavak az ember velejéig hatnak, a hangulatok hol az ember lelkét mardossák, hol a szívét facsarják, hanem egy egészen más nézőpontból képes bemutatni a legapróbb részletekig a valóságot. Oldalról oldalra úgy képes láttatni a világot, a legegyszerűbb dolgokat is, ahogy egy átlagos ember sosem. Persze léteznek ilyen emberek, akik valahogy mindig más viszonyítási pontból látják a világot, de ha ezt egy írói vénával is ötvözzük, akkor az a képesség sokkal jobb, mint szuperhősnek lenni. Én is akarok ilyen adottságot...

A téma nagyon egyszerű. Leo Auberg éppen, hogy felfedezi, hogy homoszexuális. Ez a mai világban már teljesen természetes, csakhogy ő a második világháború Romániájában él, ahol akár halál is várhat azokra, akiket rajtakapnak a dolgon. Amikor kiderül, hogy az oroszok behívták egy munkatáborba, szinte meg is könnyebbül, hogy elmehet. Azt gondolja, mások is tudják, milyen ő. Öt évet tölt el egy kényszermunkatáborban, ahol az éhségangyal társaságában rettenetes munkákat kell elvégeznie. Nem sajnálnak senkit az oroszok, egy idő után a halálesemény már ünnepnek számít, mert valakinek lesz még egy ruhája, egy jobb cipője, és megeheti az áldozat kenyérdarabkáját a párnája alól. Az öt év letelte után visszatérhet a szülővárosába, de minden megváltozik, legfőképpen ő maga.

Azért én annak idején jól megrugdostam volna az oroszokat ezért (másokat meg másért). Négy évig szinte étlen-szomjan, tetvesen, megaláztatva, életveszélyes munkáknak teszik ki őket, csak mert németek (Románia 1944-ben hadat üzent a németeknek, ezzel az oroszok oldalára állt. Ezután kezdődtek a megtorlások, és a német származású polgárokat elhurcolták. Sokan nem jöttek vissza). Láttuk ezt persze máshol, más nemzetekkel, csak én még nem találkoztam ezzel a szállal, és meglepett a dolog. De hogy folytassam a szálat, az oroszok öt évre terveztek velük, négy évig megismertették velük a poklok poklát. Az utolsó évben már pénzt is kaptak a munkájukért, kijárhattak ételt, ruhát, tisztálkodószert venni. Fontos volt a külcsín, amikor hazaengedték őket. Az oroszok akkoriban sokat adtak a propagandára. Ez is egy eszköze volt. A legrosszabbakról úgysem beszéltek otthon, mert annyira fájt nekik, kinézetük alapján pedig senki el nem hitte volna nekik, ha elmesélik, miken mentek keresztül. Ügyes volt a marketinges...

A történet alapvetően egy kerek egész, de mégsem olyan történetszerűen követik egymást az események. Inkább benyomásokat kapunk a láger életéből, egy-egy kiemelt részletet, de azt kínos pontossággal tárja elénk az írónő. Minden részletet megoszt velünk, jobbról-balról, elölről-hátulról, azzal a bizonyos számomra fordított látószöggel, amit már korábban említettem. Én nagyon élveztem ezeket a nézőpontokat, jó volt rajta kicsit elidőzni, és rácsodálkozni, hogy valóban lehet erről az oldalról is látni a dolgokat, nem csak ahogy én gondolom. A könyv pont ezért nagyon lassan olvasós. Hiába az aprócska könyv, nem tudtam vele gyorsan haladni.

Herta Müller egy csodálatos világot tárt elém, ami miatt keresni fogom őt még a polcokon. Nagyon mélyek a témái, az előadásmódja miatt pedig nagyon mélyre tudnak hatolni. Ahogy az epilógusban olvastam, ezt a könyvet nem lehet elmesélni, nem elég róla mesélni, mert ezt át kell élni, hogy mindenki a saját nézőpontját megismerje belőle.

Herta Müllet: Lélegzethinta. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.