Az idei év több sorozat lezárását hozza, így történt ez Kelley Armstrong Sötét erő trilógiájával is. A második kötet után vártam nagyon a folytatást, amit egy cselekménydús, izgalmas, fordulatos eseményekkel telinek gondoltam, és ez be is jött. Ez a rész már csak a kérdések megválaszolására várt, ami többé kevésbé meg is történt.
Maga a cselekmény ennél a résznél nem volt túl bonyolult, hőseink próbáltak rájönni az igazságra, próbálták kitalálni, kiben bízhatnak, ki az ellenség. Agyalnak, gondolkodnak, csalódnak, rájönnek dolgokra. Fordulatok persze itt is adódnak, hiszen nem minden és nem mindenki olyan, amilyennek látszik. Fontos, hogy az írónő sokszor segített a szálak felgörgetésében egy-egy ismétléssel, amit én örömmel olvastam. Pláne, hogy szerintem nagyon jól oldotta meg ezeket. E/1-ben Chloé az elbeszélő, és egy-egy visszaemlékezésként mutatta be gyorsan a korábban történteket, mintha Chloé elkalandozott volna. Néha párbeszéddel szakította meg ezeket a mélázásokat, erősítve ezt az érzést. Ez nagyon szimpi volt.
Szereplőink kezdik megismerni képességeik határait, lassan rájönnek, hogy erősebbek annál, mint amit korábban gondoltak magukról. Továbbra is gyerekként viselkedtek, hiszen sok esetben próbáltak már a saját lábukra állni, de folyton vártak egy megerősítést egy felnőttől. Keresték, kiben bízhatnának, ki lehet az, aki megmondja helyettük, mit csináljanak. Mennyivel kényelmesebb volt gyereknek lenni, amikor a felelősség még nem a mi kezünkben volt. Ezt szerették volna ők is kihasználni. A folyamatos menekülés, bujkálás és bizonytalanság miatt sokat veszítettek erejükből. Fáradtak, feszültek, kevésbé képesek már racionális döntéseket hozni. Mindez abból is látszott, hogy Chloé, a kezdeti falkavezér szerepét most ledobta magáról, és átváltozott egy hisztis gyerekké. Megérezte, hogy Derek mellette biztonságot ad, innentől kezdve nem is tartotta már annyira magát, mint a korábbi részekben. Minek, amikor más meghozza helyette a döntéseket. Ez a hisztis éne engem néha komolyan kezdett aggasztani. Sokszor meggondolatlanul cselekszik, majd később emiatt szigorú - szóbeli - önostorozásba kezd, amit utáltam hallgatni. A korábbi szimpatikus Chloé ebben a részben idegesített.
Korábbi bejegyzésemben szó volt arról, hogy Tori egy nagy változás előtt áll, ami ebben a részben be is következett. Ő ráeszmélt, hogy senkiben nem bízhat, csak magára maradt. Szorosan kötődik Chloéhoz, és a két fiúhoz, mert egyelőre bizodalma csak bennük van. Már nem HP, hanem egy összerezzent kismadár, aki sebezhető, és az első rossz mozdulatra azonnal támad.
Egy nagyon zavaró hibát fedeztem fel olvasás közben a fordításban. Roppant idegesítő, amikor egy izgalmas részt olvasva megakadsz, mert nem érted az adott mondatot. Többszöri átolvasással, a szövegkörnyezetet minden oldalról megvizsgálva sem fogtam fel, hogy mit is akar mondani. Ez ráadásul nem csak egyszer fordult elő, hanem inkább gyakran, mint ritkán. A trilógia első két kötetében ilyennel nem találkoztam.
A bejegyzés elején írtam, hogy a nyitott kérdésekre többé kevésbé kaptuk meg a válaszokat. Sok szál nem tisztázódott, a lezárás is csak tessék-lássék módon sikerült, amiből arra következtetek, hogy feltehetőleg lesz még folytatása a történetnek, persze az már nem négyrészes trilógia lesz, hanem gondolom egy önálló rész, vagy újabb trilógia. Mindenesetre ez a rész már nem kötött le annyira, mint a korábbiak - biztos a vérfarkas miatt -, és még a fordítási gubancok sem segítettek a megkedvelésében, így nekem sajnos nem jó szájízzel zárult ez a történet. Biztosan van az a réteg, akinek ez tetszik, amit a molyos értékelések alapján bőven megalapozottnak gondolok. Ők minden bizonnyal remekül fognak szórakozni a befejező részen is.
Kelley Armstrong: The Reckoning - A leszámolás. Könyvmolyképző Kiadó, 2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése