Lélegzethinta

Az az igazság, hogy bármit is írok erről a könyvről, a nyomának az árnyékába sem érhet Herta Müller írói zsenialitásával. Ha mindezt tudomásul vetted, kérlek nyomj egy entert, és olvashatsz tovább...

Mostanában egyre ritkábban tör fel belőlem, hogy háborús, vagy ennek következményeiként kialakult élethelyzetekről olvassak. A Lélegzethinta most ezen kevés alkalmak egyike lett. Aztán igazából az első oldalak után komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy biztosan kell-e ez nekem? A második olvasás alatt egyértelműen eloszlottak a kétség hullámai, és igent mondtam az olvasásra. Az ok pedig az írónő maga volt. Nem pusztán arról van szó, hogy a szavak az ember velejéig hatnak, a hangulatok hol az ember lelkét mardossák, hol a szívét facsarják, hanem egy egészen más nézőpontból képes bemutatni a legapróbb részletekig a valóságot. Oldalról oldalra úgy képes láttatni a világot, a legegyszerűbb dolgokat is, ahogy egy átlagos ember sosem. Persze léteznek ilyen emberek, akik valahogy mindig más viszonyítási pontból látják a világot, de ha ezt egy írói vénával is ötvözzük, akkor az a képesség sokkal jobb, mint szuperhősnek lenni. Én is akarok ilyen adottságot...

A téma nagyon egyszerű. Leo Auberg éppen, hogy felfedezi, hogy homoszexuális. Ez a mai világban már teljesen természetes, csakhogy ő a második világháború Romániájában él, ahol akár halál is várhat azokra, akiket rajtakapnak a dolgon. Amikor kiderül, hogy az oroszok behívták egy munkatáborba, szinte meg is könnyebbül, hogy elmehet. Azt gondolja, mások is tudják, milyen ő. Öt évet tölt el egy kényszermunkatáborban, ahol az éhségangyal társaságában rettenetes munkákat kell elvégeznie. Nem sajnálnak senkit az oroszok, egy idő után a halálesemény már ünnepnek számít, mert valakinek lesz még egy ruhája, egy jobb cipője, és megeheti az áldozat kenyérdarabkáját a párnája alól. Az öt év letelte után visszatérhet a szülővárosába, de minden megváltozik, legfőképpen ő maga.

Azért én annak idején jól megrugdostam volna az oroszokat ezért (másokat meg másért). Négy évig szinte étlen-szomjan, tetvesen, megaláztatva, életveszélyes munkáknak teszik ki őket, csak mert németek (Románia 1944-ben hadat üzent a németeknek, ezzel az oroszok oldalára állt. Ezután kezdődtek a megtorlások, és a német származású polgárokat elhurcolták. Sokan nem jöttek vissza). Láttuk ezt persze máshol, más nemzetekkel, csak én még nem találkoztam ezzel a szállal, és meglepett a dolog. De hogy folytassam a szálat, az oroszok öt évre terveztek velük, négy évig megismertették velük a poklok poklát. Az utolsó évben már pénzt is kaptak a munkájukért, kijárhattak ételt, ruhát, tisztálkodószert venni. Fontos volt a külcsín, amikor hazaengedték őket. Az oroszok akkoriban sokat adtak a propagandára. Ez is egy eszköze volt. A legrosszabbakról úgysem beszéltek otthon, mert annyira fájt nekik, kinézetük alapján pedig senki el nem hitte volna nekik, ha elmesélik, miken mentek keresztül. Ügyes volt a marketinges...

A történet alapvetően egy kerek egész, de mégsem olyan történetszerűen követik egymást az események. Inkább benyomásokat kapunk a láger életéből, egy-egy kiemelt részletet, de azt kínos pontossággal tárja elénk az írónő. Minden részletet megoszt velünk, jobbról-balról, elölről-hátulról, azzal a bizonyos számomra fordított látószöggel, amit már korábban említettem. Én nagyon élveztem ezeket a nézőpontokat, jó volt rajta kicsit elidőzni, és rácsodálkozni, hogy valóban lehet erről az oldalról is látni a dolgokat, nem csak ahogy én gondolom. A könyv pont ezért nagyon lassan olvasós. Hiába az aprócska könyv, nem tudtam vele gyorsan haladni.

Herta Müller egy csodálatos világot tárt elém, ami miatt keresni fogom őt még a polcokon. Nagyon mélyek a témái, az előadásmódja miatt pedig nagyon mélyre tudnak hatolni. Ahogy az epilógusban olvastam, ezt a könyvet nem lehet elmesélni, nem elég róla mesélni, mert ezt át kell élni, hogy mindenki a saját nézőpontját megismerje belőle.

Herta Müllet: Lélegzethinta. Cartaphilus Könyvkiadó, 2010.

Most nekem is van mit mutogatnom :)

Happoltam őket. Még jön hozzá egy Cilike kötet, csak a rukkoló éppen teljes anyagi csődben van, és még nem küldte. De ha küldi, akkor meglesz az egész sorozat. :)

És én azért álltam le, mert ez baromi nagy mennyiség, és csak még több lett, és rájöttem, hogy kb. ugyanott vagyok a postázásokkal, mintha megvettem volna őket. Viszont én csak csupa jó emberrel találkoztam a rukkolán. Például a Cilikét úgy szereztem, hogy csak két happom volt már, és rákérdeztem a rukkolónál, hogy nem-e esetleg soron kívül megegyeznénk a könyvekről. Ő pénzről hallani sem akart, viszont egy cserekönyvet elfogadott tőlem. Szóval megkaptam mind a négy Cilikét kettő happért, cserébe pedig a cserekönyv mellett kapott tőlem egy meglepetés könyvet, így mindenki jól járt. Én meg ujjongok örömömben, hogy kész (lesz) a sorozatom. :)

Update: Közben eszembe jutott, hogy azért nem lett Boleyn Anna titkos naplója könyvem, mert állítólag nagyon vastag és többszáz forint lenne a postaköltsége. Gondolom ő azért elvárja, hogy vidékről postázzanak neki, míg ő csak pesten adja át a könyveket személyesen. De nem csinálok belőle különösebb problémát...

Az volt a legjobb ebben a rukkolában, hogy amíg a könyvek után kutattam, átnéztem a Könyvtáras és a Nem szabad őket elfelejteni polcaimat, és csuda érdekes könyveket találtam rajta, csak éppen az idők során elfeledkeztem róluk. Így lett Szabó Pál könyvem, Vörös Pimpernelem, A titkos kertem, Archém. A többire meg a polcok nélkül is emlékeztem. Meg arra is rájöttem, hogy egy csomó könyv már nem is érdekel. Három év molyos életem alatt már van olyan, amit nem is akarok elolvasni. Meg is ritkítottam a polcaimat.

Amúgy baromi bosszantó, ha az orrod elől visznek el könyvet. Én rengeteg könyvről maradtam le, pedig a telefonom készenlétben állt, és azonnal nyomtam, és jelentkeztem be, de valahogy sosem jött össze. Kivéve a Talyigás Irmánál, mert ott megelőztem négy embert. :) Mivel felőrölte ez az idegeimet, meg a postázás a pénztárcámat, a Cilikével egyelőre befejeztem a rukkolázást. Persze ez nem jelenti azt, hogy teljesen elzárkózom tőle, csak most kicsit jegelem. Nagyon jó könyveket szereztem, és nagyon örülök nekik (főleg a Cilikének - na jó, befejeztem a cilikézést :)

Kékszeműfiú

Sokáig váratott magára ez a bejegyzés, de mentségemre legyen szólva, a piszkozat elkészült a telefonomba, így a főbb szempontok alapján remélem nem vész kárba a sokszínű élmény, amit ez a könyv adott. A legtisztább érzésem az volt, hogy folyamatosan éreztem, hogy félre vagyok vezetve, ráadásul szántszándékkal. Amikor erre rájön az ember, mintha nem érezné jól magát a bőrében. Kicsit olyan érzés, amikor tudod, hogy a főnököd hülyeségeket beszél, de az ügyfél előtt nem lehet kioktatni erről. Tudtam, hogy nem igaz, amit olvasok, és ezáltal Harris mellett kezdtem el előadni én is a történteket egy nemlétező közönségnek, akinek nem tudtam szólni, hogy "figyelj, mert csalunk". 

Rengeteg témát érint a könyv, nagyon komoly és sok vitát szító témát. Kezdjük a szülő-gyerek kapcsolattal. Az anya szerepe a történetben nekem nagyon visszás volt. Utáltam az anyát, ahogy bánt a három gyerekével, sőt, ahogy nem bánt velük. Az egyszerűsítést a ruhatárakban, a hatalmas elvárásokat, annak ellenére, amit ő maga nyújtani tudott. Elvárta, hogy a fiai megvalósítsák azt, amit ő nem tudott. Ugyan ehhez minden számára elérhető eszközt bevetett, mégsem tudta felmérni a gyerekek képességeit, túl sokat várt el tőlük. Ha az egyik nem teljesített, ment a következő "áldozatra", majd a következőre. A végén pedig csodálkozik, hogy miért tűnnek el a gyerekei, és miért nem hálásak azért, amit értük tett. Kékszeműfiú egy ilyen családi háttér mellett pedig nem válhatott a társadalom teljes értékű tagjává. Magába zárkózó, az internet álarca mögé bújó, megtévesztő figurává vált, aki megtanulta becsapni az anyját, és megtéveszteni a netes közönségét. Az ilyen ember sajnálatraméltó a szememben, mert elképzelhető, hogy egy rendes családban akár valóban válhatott volna belőle orvos, nem egy sérült ember, aki lett.

Nagyon tetszett a szinesztézia, tükörszinesztézia leírása. Kékszeműfiú összekapcsolja az illatokat, az eseményeket, a hangokat, a színeket az ízleléssel, ezáltal különcnek tetszik. Érdekes, ahogy kékszeműfiú teljesen átlagosnak találja a képességét, és csodálkozik, hogy mások miért nem így látják a világot. Harris írói valója ezen a ponton jött ki a legjobban, szinte én is a szinesztézia határát súroltam egy-egy leírás során, annyira érzékletesen írta le. Egy-egy szín alapján már én is arra asszociáltam, amire kékszeműfiú, máskor teljesen mást mondott nekem, mint neki. Persze ez gyakran nagyon könnyen ment, mert alapvetően rossz dolgok jutottak eszébe egy-egy olyan színről, ami nekem jó emlékeket ébresztett.

Az egész történet az internet világában játszódik, blogbejegyzések útján ismerjük meg az eseményeket. A fikció és a valóság küszöbén egyensúlyozunk, tudjuk, hogy ami "nyilvános", abban nem rejtőzhet túl sok igazság. Mellette, a "korlátozott" elérhetőségű bejegyzések csepegtetnek valós adatokat, de valamiért itt sem stimmel minden, úgy érezzük. Valami van az elbeszélésmódban, ami miatt gyanússá válik az egész, és megveszekedetten kutatsz az értelem után. Amikor pedig megtalálod azt a pontot, ami után egyértelműen tudod a választ, leesett állal ülsz a könyv felett, mintha pofán vágott volna a csattanó, és még sokáig a füledben cseng. Ez a másik pont, amikor megjelenik Harris írói zsenialitása. Ugyanazokat az eszközöket használja fel, mint az Urak és játékosokban, csak sokkal durvább, és arconvágósabb témával. 

A blogok világa, az internet világa sok veszélyt rejthet, erre is fel akarja hívni a figyelmet az írónő. Kik olvassák a bejegyzéseinket? Ki van a másik oldalon? Megbízhatunk-e bárkiben, akit még sosem láttunk? A kis információk, amiket elejtünk, kinek számítanak hasznosnak, és mire használja fel őket? Nem hiába mondják, hogy ne adjunk ki személyes adatokat az internetet. Hiába vagyunk mi becsületesek, nem is sejtjük, hogy milyen alakok mászkálnak a világban. Ez a könyv is pont azért nem tetszett, mert nem vagyok hajlandó szembenézni azzal, hogy akár valóságos is lehetne. 

Leborulok Harris nagysága előtt, ahogy bánik a szavakkal, illetve ahogy képes tekerni a szálakat, és egyre jobban képes belebonyolítani, míg végre el nem árulja a titkot. Ezek a pontok miatt megkövetem az írónőt, de a témával nem tudok kiegyezni, bennem sok rossz emléket hagyott. A mérleg alapján pedig inkább nem tetszett a könyv, mint tetszett. De az biztos, hogy hatásos volt.

Joanne Harris: Kékszeműfiú. Ulpius-ház, 2010.